Honismeret, 1998 (26. évfolyam)
1998 / 2. szám - KRÓNIKA - Búcsú Tábori Györgytől (Dankó Imre)
vánvaló a feljegyzésekből - a tarhonya- és lebbencskészítésnek, a káposztasavanyításnak, a kappanherélésnek, a sertésfeldolgozásnak vagy a szappanfőzésnek természetesen nem volt „polgári" , csak Félegyházán szokásos „paraszti" módszere. Szilágyi Miklós CS. SIMON ISTVÁN: Lehasadt ág Szabó Pál a Nyugtalan élet című önéletírásában mondja: „Negyvenegyben széjjelnéztem még egyszer a tájon, mint ahogy a rendes gazda széjjelnéz az udvaron a közeledő vihar előtt. Mit tehettem mást, mint még egyszer felmértem a mi életünket, formába öntöttem azért, hogy majd mikor másik oldalára fordul a világ, olyanok legyenek azok a betűk, mint a kő." Cs. Simon István is ezt teszi. Történelmi időben egy kicsit később, de szándékában azonosan, megkeresi és felmutatja a múlt megmaradt értékeit. Tudja, érzi ő is a történelmi veszélyeztetettséget, ami azóta sajnos bekövetkezett. Az utolsó pillanatok ezek, amikor még áll a tanyasi iskola, beszélnek, emlékeznek az öregek, van még mit menteni. Bejárja a szerbiai Bánát falvait, feljegyzi a fogyatkozó közösségek múltját, hagyományait, meséit, az itt élő emberek életútjait, írásait faluriportnak nevezi - valószínűleg az újságban való közlés terjedelme miatt -, de így kötetben összefűzve izgalmas szociográfiává állnak össze. Csak reális múltismeret szolgálja a reális önismeret ügyét. Erre az önismeretre pedig nagy szükségünk van. Az idő mintha nem mozdulna: „a Tiszavidék utolsó tanyai iskolájának sincs csengője, de sajnos tanulója is alig van már. Sokkal több benne a pad, mint a gyerek..." „Milyen jövő elé nézhet egy olyan falu, amelyiknek az iskoláját lebontják?" - kiált fel! Tudja, hogy a történelmi múlt emlékeire építkezve lehet az identitástudatot megőrizni, fenntartani. Szinte konokul járja elsősorban Észak-Bánát elnéptelenedő falvait és minden arra érdemeset feljegyez. A szájhagyomány, a népi történelmi emlékezet csodás történeteket hordoz. Mindenütt talál feljegyezni valót. És milyen gazdag ez a múlt! Móra Ferenc mondta, mikor ásatásokat végzett a vidéken, hogy Csóka az évezredek temetőjén nyugszik. A halmok alól cserepek, csontok bukkannak elő gazdagon. Pontosan, számszerűen sorolja az ásatások eredményeit. A számok önmagukért beszélnek. A múlt ismerete önbecsülést, tartást ad az itt élőknek. És mit őrzött meg az emberi emlékezet? Hát persze, hogy a nép hősiességét, harcát a mindenkori elnyomók ellen, Martonos alatt a soványvizű görbe pataknál ütött le a törökre Rózsa kapitány. Vörös lett a kis patak vize, sok vért vitt le a Tiszába. Azóta hívják Rózsa-pataknak. A táj elhagyatottságában is megelevenedik. A sivárság, a lepusztultság az emberi oda nem figyelést, a hanyagságot jelzi. Egy eltűnő élet attribútitumai sorjáznak Cs. Simon István írásaiban. Pedig egykor milyen gazdag élő kultúrája volt ennek a vidéknek zenében, táncban! Keresztelő, névnap, lakodalom, disznótor. Mind alkalom a hagyomány, a kultúra éltetésére. Innen indult Andruskó Károly a parasztfestő, Borbély Mihály a híres mesemondó. De lejegyzi a szerző a falusi asztalosmester munkásságát is, kinek keze alól időt álló konyhabútor, stafírung került ki. Megtalálja az egyszerű ember életében is az értékeset, felmutatni valót, a példát. Cs. Simon István mindig a szegény ember, az elesett pártján áll. Szilágyi Károly birkapásztor kesergi el: „...mihez kezdjen az ember, a magamfajta?! Tűr és törekszik, ameddig bele nem gebed..." Legalább feljegyzi a panaszokat, mert az itt élők is teljes életre vágynak. Feljegyzi az emberi sorsokat, akiket Amerikába, Franciaországba, Németországba sodort az élet. Mind hazavágynak, és ha tehetik hazatelepednek. Arról szólnak ezek az írások, amit csak patetikusan, szülőföldnek lehet nevezni, a szülőföld szeretetének. Alcímei is beszélnek: Arcok és ablakok, Tájolódás, Hullámgyűrűk, Gyökerek és jelek. A szerző, Cs. Simon István ennek a tájnak a szülötte. Csókától nem messze Terjánban lakik. Verseskötetei is az itt élő emberekről, erről a tájról szólnak. (Utak keresztje 1971., Ahogy a vadkörtefa 1980., Varasodás 1992.) 1972 óta a Magyar Szó Tiszavidék című mellékletének faluriportere. (CNESA Kiadó, Kanizsa 1995.) Végh Károly SZAKÁLL SÁNDOR - FEHÉR JÓZSEF -VIGA GYULA: Kőmunkák Erdőbényén Két szempontból is figyelmet érdemel a muzeológus szerzőhármas munkája. Részben azért, mert kötetük egyike a Tokaj-Hegyalján az elmúlt évtizedben örvendetesen fellendült kutatások eredményeinek. A viszonylag kis területen elhelyezkedő mezőváros-csoport műveltsége és társadalmi-gazdasági fejlődése önálló, sajátos formációt képvisel. Másrészt azért figyelmet keltő a karcsú kötet, mert - többek között az egyik szerző, Viga Gyula tevékenysége révén - a kőmunkák, a kőtechnika vizsgálata mára teljesen közönséges fejezete lett a hagyományos kézműves technikák történeti-néprajzi feldolgozásainak. Ennek révén magáról az egész paraszti életmódról is árnyaltabb lett a képünk, hiszen ezek a kézműves technikák, pl. éppen Tokaj-Hegyalján, természetes részei voltak a parasztemberek tevékenységének. A munka fejezeteiben a természettudós, a történész és a néprajzos teljességre törekvően mutatja be a nagy múltú mezőváros kőfaragó hagyományát. Szakáll Sándor a bányák, kőfejtők és anyagok leírásával érzékelteti, hogy a különböző korokban más-más igények befolyásolták a kőanyag kiválasztását és az eltérő adottságú kőzetek más-más célra szolgáltak. Fehér József a kőfaragás és a kőfaragók históriáját írta meg, rámutatva, hogy