Honismeret, 1998 (26. évfolyam)

1998 / 2. szám - KRÓNIKA - Búcsú Tábori Györgytől (Dankó Imre)

vánvaló a feljegyzésekből - a tarhonya- és leb­bencskészítésnek, a káposztasavanyításnak, a kap­panherélésnek, a sertésfeldolgozásnak vagy a szappanfőzésnek természetesen nem volt „pol­gári" , csak Félegyházán szokásos „paraszti" mód­szere. Szilágyi Miklós CS. SIMON ISTVÁN: Lehasadt ág Szabó Pál a Nyugtalan élet című önéletírásában mondja: „Negyvenegyben széjjelnéztem még egy­szer a tájon, mint ahogy a rendes gazda széjjelnéz az udvaron a közeledő vihar előtt. Mit tehettem mást, mint még egyszer felmértem a mi életünket, formába öntöttem azért, hogy majd mikor másik oldalára fordul a világ, olyanok legyenek azok a betűk, mint a kő." Cs. Simon István is ezt teszi. Történelmi időben egy kicsit később, de szándé­kában azonosan, megkeresi és felmutatja a múlt megmaradt értékeit. Tudja, érzi ő is a történelmi veszélyeztetettséget, ami azóta sajnos bekövet­kezett. Az utolsó pillanatok ezek, amikor még áll a tanyasi iskola, beszélnek, emlékeznek az öregek, van még mit menteni. Bejárja a szerbiai Bánát fal­vait, feljegyzi a fogyatkozó közösségek múltját, hagyományait, meséit, az itt élő emberek életútjait, írásait faluriportnak nevezi - valószínűleg az újságban való közlés terjedelme miatt -, de így kötetben összefűzve izgalmas szociográfiává áll­nak össze. Csak reális múltismeret szolgálja a reális önis­meret ügyét. Erre az önismeretre pedig nagy szük­ségünk van. Az idő mintha nem mozdulna: „a Tiszavidék utolsó tanyai iskolájának sincs csengője, de sajnos tanulója is alig van már. Sokkal több benne a pad, mint a gyerek..." „Milyen jövő elé nézhet egy olyan falu, amelyiknek az iskoláját lebontják?" - kiált fel! Tudja, hogy a történelmi múlt emlékeire építkezve lehet az identitástudatot megőrizni, fenntartani. Szinte konokul járja­­ elsősorban Észak-Bánát el­néptelenedő falvait és minden arra érdemeset feljegyez. A szájhagyomány, a népi történelmi em­lékezet csodás történeteket hordoz. Mindenütt talál feljegyezni valót. És milyen gazdag ez a múlt! Móra Ferenc mondta, mikor ásatásokat végzett a vidéken, hogy Csóka az évezredek temetőjén nyugszik. A halmok alól cserepek, csontok bukkannak elő gazdagon. Pon­tosan, számszerűen sorolja az ásatások ered­ményeit. A számok önmagukért beszélnek. A múlt ismerete önbecsülést, tartást ad az itt élőknek. És mit őrzött meg az emberi emlékezet? Hát persze, hogy a nép hősiességét, harcát a mindenkori el­nyomók ellen, Martonos alatt a soványvizű görbe pataknál ütött le a törökre Rózsa kapitány. Vörös lett a kis patak vize, sok vért vitt le a Tiszába. Azóta hívják Rózsa-pataknak. A táj elhagyatottságában is megelevenedik. A si­várság, a lepusztultság az emberi oda nem figye­lést, a hanyagságot jelzi. Egy eltűnő élet attribútitu­mai sorjáznak Cs. Simon István írásaiban. Pedig egykor milyen gazdag élő kultúrája volt ennek a vidéknek zenében, táncban! Keresztelő, névnap, lakodalom, disznótor. Mind alkalom a hagyomány, a kultúra éltetésére. Innen indult Andruskó Károly a parasztfestő, Borbély Mihály a híres mesemondó. De lejegyzi a szerző a falusi asztalosmester mun­kásságát is, kinek keze alól időt álló konyhabútor, stafírung került ki. Megtalálja az egyszerű ember életében is az értékeset, felmutatni valót, a példát. Cs. Simon István mindig a szegény ember, az elesett pártján áll. Szilágyi Károly birkapásztor ke­sergi el: „...mihez kezdjen az ember, a magamfaj­ta?! Tűr és törekszik, ameddig bele nem gebed..." Legalább feljegyzi a panaszokat, mert az itt élők is teljes életre vágynak. Feljegyzi az emberi sorsokat, akiket Amerikába, Franciaországba, Németor­szágba sodort az élet. Mind hazavágynak, és ha te­hetik hazatelepednek. Arról szólnak ezek az írások, amit csak patetikusan, szülőföldnek lehet nevezni, a szülőföld szeretetének. Alcímei is be­szélnek: Arcok és ablakok, Tájolódás, Hullám­gyűrűk, Gyökerek és jelek. A szerző, Cs. Simon István ennek a tájnak a szülötte. Csókától nem messze Terjánban lakik. Verseskötetei is az itt élő emberekről, erről a tájról szólnak. (Utak keresztje 1971., Ahogy a vadkörtefa 1980., Varasodás 1992.) 1972 óta a Magyar Szó Tiszavidék című mellékletének faluriportere. (CNESA Kiadó, Kanizsa 1995.) Végh Károly SZAKÁLL SÁNDOR - FEHÉR JÓZSEF -VIGA GYULA: Kőmunkák Erdőbényén Két szempontból is figyelmet érdemel a muzeológus szerzőhármas munkája. Részben azért, mert kötetük egyike a Tokaj-Hegyalján az elmúlt évtizedben örvendetesen fellendült kutatások eredményeinek. A viszonylag kis területen elhe­lyezkedő mezőváros-csoport műveltsége és tár­sadalmi-gazdasági fejlődése önálló, sajátos for­mációt képvisel. Másrészt azért figyelmet keltő a karcsú kötet, mert - többek között az egyik szerző, Viga Gyula tevékenysége révén - a kőmunkák, a kőtechnika vizsgálata mára teljesen közönséges fe­jezete lett a hagyományos kézműves technikák történeti-néprajzi feldolgozásainak. Ennek révén magáról az egész paraszti életmódról is árnyaltabb lett a képünk, hiszen ezek a kézműves technikák, pl. éppen Tokaj-Hegyalján, természetes részei vol­tak a parasztemberek tevékenységének. A munka fejezeteiben a természettudós, a tör­ténész és a néprajzos teljességre törekvően mutatja be a nagy múltú mezőváros kőfaragó hagyomá­nyát. Szakáll Sándor a bányák, kőfejtők és anyagok leírásával érzékelteti, hogy a különböző korokban más-más igények befolyásolták a kőanyag kivá­lasztását és az eltérő adottságú kőzetek más-más célra szolgáltak. Fehér József a kőfaragás és a kőfaragók históriáját írta meg, rámutatva, hogy

Next