Honismeret, 1998 (26. évfolyam)

1998 / 6. szám - KRÓNIKA - Réthy Zsigmond (1946-1998) (Grin Igor)

radtak. Valahol nőnek a gyerekeink, nőnek az unokák, valahol van Magyarország jövendője. Amikor elolvastam 1956 ábrázolását - különö­sebben nem lehet állítani rólam, hogy sok érzékem lenne a szentimentalizmushoz -, akkor már mö­göttem volt mindaz, amiből a jövő kor drámaírója meg tudja csinálni azt, amihez nekünk még túl­ságosan könnyes a szemünk, még túlságosan reszket a kezünk. De ott van a nagy dráma, a tragédia, ennek a teljesen modern Bánk báni si­kolynak a kifejezése, amikor azt mondják merá­niaknak: elég!... Természetesen ott vannak ezek a drámai és kathartikus elemek ezekben az életrajzokban, ame­lyeket különös érzékenységgel vázol fel. Tóbiás Áron valójában nem tudja mit csinált. Azt gondolom, hogy egy nagyon kiváló, nagyon sokra hivatott riporter, aki azt képzelte magáról, hogy ő riporter és nem vette észre, hogy ő krónikás, a jövő tanúságtevője. Ebben a könyvben az a csodálatos számomra, hogy ennyire ártatlanul ilyen iszonyatokról még nem beszélt senki. Ezeknek az iszonyatoknak a terhét és a sorsát tisztességgel viselte addig, amíg meg nem szólalhatott és amíg ki nem mondhatta valamennyiünk nevében. Mind az öt világrészről beszél, minden benne van, ami a magyarsággal kapcsolatos, de a cent­rum Magyarország. Mindenki benne van, aki kénytelen a határokon túl élni, vagy úgy döntött, hogy a határokon túl akar élni, vagy nem jöhet el onnan, pedig jönne. Nem is mozaik­kövek ezek. Valamikor a középkorban nagy kelmék borították a paloták falát, csodálatos gobelinek, amelyek egész törté­nelmet, egész mitológiai mondasort ábrázoltak. Valaha valamelyik észak-olasz templomban kirak­ták apró kövekből ezt, vagy azt a bibliai eseményt. Itt, a mi krónikásunk, bár nem vette észre, meg­csinálta a magyar ablakot, a saját maga átélte élményekből összeállított anyagból. Azt a székes­egyházi ablakot, amelyen keresztül másokat látunk, és magunkra ismerünk. Nagy szó az, hogyha a krónikás igazmondó és hű­séges. Ebben a könyvben minden benne van, am­i nekünk fontos. A könyv egyfajta dallam, ha a hálát, a megbe­csülést, a tiszteletet, az ellenállást, a felháborodást, a dacot, az igazi vérünk szerinti vér lobogását ábrázolni lehet. Nagyon nagy felelősséget vett magára, nagyon nagy a vállalkozása. Azt hiszem, nem lesz Önök között senki, aki ha a könyvet kezébe veszi, rég nem látott, rég nem hal­lott ismerősének legalább a nevével nem talál­kozik, vagy nem ismer rá arra a szituációra, ame­lyet akarva-akaratlan megismert. Engem vallásosan neveltek, meg is tartottam azt, amit a vallásom törvényként előírt. Kívánom hát Tóbiás Áronnak, Isten segítsen tovább azon az úton, amelyen elindultál. Be tudd fejezni, amit elkezd­tél. Szabó Magda Kisebbségi közérzetünk barométerei Aki követi a jugoszláviai magyar irodalmat és publicisztikát, az előtt ismeretes, hogy ezekre az alkotásokra egyáltalán nem a patriotizmus volt a jellemző, még kevésbé a nemzeti öntudat. A II. világháború után a kommunizmus tanaival átita­tott jugoszlávság volt a követendő eszmeiség, feldíszítve, kicicomázva egy nagyfokú, „hurrá op­timizmussal", a hatvanas évek elején pedig a Sym­posion nemzedéke, bár forradalmi változásokat, új stílust és új mondanivalót hozott, de ez a már letűnőfélben lévő nyugati hang és formavilág nem tudta meghódítani a jugoszláviai magyar olvasó­tábort. Nem is a stílus volt ennek a valódi oka (részben az is), sokkal inkább a téma idegensége, az álproblémák boncolgatása, a semmitmondás, az itteni gondok tudatos elhallgatása vagy ravasz el­kerülése, de legfőképp a patriotizmustól való félelem és menekülés. Sokan azt hitték, hogy a különböző izmusok majmolásával elkerülhetik a provincializmust, és a gyökértelenséggel vagy a kozmopolita magatartás megjátszásával megsza­badulhatnak a vidékiességü­ktől. A valódi prob­lémák, a 44-es megtorlások, a kisebbségi jogfosz­tottság vagy a magyarság létszámának kataszt­rofális csökkenése nem volt témája ennek az iroda­lomnak. Ha időnként, például az 1970-es évek ele­jén vagy Sziveri János Symposion-i főszerkesz­tősége idején meg is próbálkozott valaki az itteni gondokról írni, azt nem csak a hatalom, sokkal inkább a jugoszláviai magyar irodalom hangadói és irányítói, tehát a magyar humán csúcsértelmiség tiporta porba. A legsajnálatosabb az volt, hogy az anyaország írótársadalmának nagy része, mivel a honi irodalomban a nyugati stílusformák tiltva voltak, lelkesen fogadták ezeket az alkotás szabad­ságát hirdető irányzatokat, nem véve tudomást (még ma sem) a csupán a formára törekvő, a lényeget pedig mellőző jellegéről. Ezért hatott meglepetésszerűen ez a most meg­jelenő antológia, amely azt bizonyítja, hogy az iro­dalmi közvélemény ellenére, mégis voltak és van­nak a jugoszláviai magyar irodalomnak olyan al­kotásai, amelyek a jugoszláviai magyarság sors­kérdéseivel is foglalkoznak és egy bizonyos (ki­sebb-nagyobb) ellenzéki magatartást is képvisel­nek. Nem törekedve a teljességre, egy kötetnyi szépirodalmi, publicisztikai, szociográfiai és sta­tisztikai munkát gyűjtött össze a könyv szer­kesztője, aki nem is e környezetbeli és nem is iroda­lomtörténész vagy kritikus, hanem művelődésszo­ciológus, kisebbségkutató. A művek kiválogatá­sával és rendszerezésével óriási munkát végzett dr. Székely András Bertalan, hisz több mint ötven év irodalmi és publicisztikai terméséből kellett kivá­lasztani azt a kötetnyi anyagot, amely, ahogyan a könyv alcímében maga is megfogalmazta, híven tükrözi az ex-YU magyarság közérzetének iro­dalmát. Kalangjába szedte azokat az alkotásokat, Barométer. Az ex-YU magyar közérzeti iro­dalom antológiája. Szerkesztette: Dr. Székely András Bertalan. Kiadó: Bim-Bam Szabad­ka,­Thurzó Lajos K.K. Zenta, Logos Tóthfalu, 1997.

Next