Honismeret, 1998 (26. évfolyam)
1998 / 6. szám - KRÓNIKA - Réthy Zsigmond (1946-1998) (Grin Igor)
radtak. Valahol nőnek a gyerekeink, nőnek az unokák, valahol van Magyarország jövendője. Amikor elolvastam 1956 ábrázolását - különösebben nem lehet állítani rólam, hogy sok érzékem lenne a szentimentalizmushoz -, akkor már mögöttem volt mindaz, amiből a jövő kor drámaírója meg tudja csinálni azt, amihez nekünk még túlságosan könnyes a szemünk, még túlságosan reszket a kezünk. De ott van a nagy dráma, a tragédia, ennek a teljesen modern Bánk báni sikolynak a kifejezése, amikor azt mondják merániaknak: elég!... Természetesen ott vannak ezek a drámai és kathartikus elemek ezekben az életrajzokban, amelyeket különös érzékenységgel vázol fel. Tóbiás Áron valójában nem tudja mit csinált. Azt gondolom, hogy egy nagyon kiváló, nagyon sokra hivatott riporter, aki azt képzelte magáról, hogy ő riporter és nem vette észre, hogy ő krónikás, a jövő tanúságtevője. Ebben a könyvben az a csodálatos számomra, hogy ennyire ártatlanul ilyen iszonyatokról még nem beszélt senki. Ezeknek az iszonyatoknak a terhét és a sorsát tisztességgel viselte addig, amíg meg nem szólalhatott és amíg ki nem mondhatta valamennyiünk nevében. Mind az öt világrészről beszél, minden benne van, ami a magyarsággal kapcsolatos, de a centrum Magyarország. Mindenki benne van, aki kénytelen a határokon túl élni, vagy úgy döntött, hogy a határokon túl akar élni, vagy nem jöhet el onnan, pedig jönne. Nem is mozaikkövek ezek. Valamikor a középkorban nagy kelmék borították a paloták falát, csodálatos gobelinek, amelyek egész történelmet, egész mitológiai mondasort ábrázoltak. Valaha valamelyik észak-olasz templomban kirakták apró kövekből ezt, vagy azt a bibliai eseményt. Itt, a mi krónikásunk, bár nem vette észre, megcsinálta a magyar ablakot, a saját maga átélte élményekből összeállított anyagból. Azt a székesegyházi ablakot, amelyen keresztül másokat látunk, és magunkra ismerünk. Nagy szó az, hogyha a krónikás igazmondó és hűséges. Ebben a könyvben minden benne van, ami nekünk fontos. A könyv egyfajta dallam, ha a hálát, a megbecsülést, a tiszteletet, az ellenállást, a felháborodást, a dacot, az igazi vérünk szerinti vér lobogását ábrázolni lehet. Nagyon nagy felelősséget vett magára, nagyon nagy a vállalkozása. Azt hiszem, nem lesz Önök között senki, aki ha a könyvet kezébe veszi, rég nem látott, rég nem hallott ismerősének legalább a nevével nem találkozik, vagy nem ismer rá arra a szituációra, amelyet akarva-akaratlan megismert. Engem vallásosan neveltek, meg is tartottam azt, amit a vallásom törvényként előírt. Kívánom hát Tóbiás Áronnak, Isten segítsen tovább azon az úton, amelyen elindultál. Be tudd fejezni, amit elkezdtél. Szabó Magda Kisebbségi közérzetünk barométerei Aki követi a jugoszláviai magyar irodalmat és publicisztikát, az előtt ismeretes, hogy ezekre az alkotásokra egyáltalán nem a patriotizmus volt a jellemző, még kevésbé a nemzeti öntudat. A II. világháború után a kommunizmus tanaival átitatott jugoszlávság volt a követendő eszmeiség, feldíszítve, kicicomázva egy nagyfokú, „hurrá optimizmussal", a hatvanas évek elején pedig a Symposion nemzedéke, bár forradalmi változásokat, új stílust és új mondanivalót hozott, de ez a már letűnőfélben lévő nyugati hang és formavilág nem tudta meghódítani a jugoszláviai magyar olvasótábort. Nem is a stílus volt ennek a valódi oka (részben az is), sokkal inkább a téma idegensége, az álproblémák boncolgatása, a semmitmondás, az itteni gondok tudatos elhallgatása vagy ravasz elkerülése, de legfőképp a patriotizmustól való félelem és menekülés. Sokan azt hitték, hogy a különböző izmusok majmolásával elkerülhetik a provincializmust, és a gyökértelenséggel vagy a kozmopolita magatartás megjátszásával megszabadulhatnak a vidékiességüktől. A valódi problémák, a 44-es megtorlások, a kisebbségi jogfosztottság vagy a magyarság létszámának katasztrofális csökkenése nem volt témája ennek az irodalomnak. Ha időnként, például az 1970-es évek elején vagy Sziveri János Symposion-i főszerkesztősége idején meg is próbálkozott valaki az itteni gondokról írni, azt nem csak a hatalom, sokkal inkább a jugoszláviai magyar irodalom hangadói és irányítói, tehát a magyar humán csúcsértelmiség tiporta porba. A legsajnálatosabb az volt, hogy az anyaország írótársadalmának nagy része, mivel a honi irodalomban a nyugati stílusformák tiltva voltak, lelkesen fogadták ezeket az alkotás szabadságát hirdető irányzatokat, nem véve tudomást (még ma sem) a csupán a formára törekvő, a lényeget pedig mellőző jellegéről. Ezért hatott meglepetésszerűen ez a most megjelenő antológia, amely azt bizonyítja, hogy az irodalmi közvélemény ellenére, mégis voltak és vannak a jugoszláviai magyar irodalomnak olyan alkotásai, amelyek a jugoszláviai magyarság sorskérdéseivel is foglalkoznak és egy bizonyos (kisebb-nagyobb) ellenzéki magatartást is képviselnek. Nem törekedve a teljességre, egy kötetnyi szépirodalmi, publicisztikai, szociográfiai és statisztikai munkát gyűjtött össze a könyv szerkesztője, aki nem is e környezetbeli és nem is irodalomtörténész vagy kritikus, hanem művelődésszociológus, kisebbségkutató. A művek kiválogatásával és rendszerezésével óriási munkát végzett dr. Székely András Bertalan, hisz több mint ötven év irodalmi és publicisztikai terméséből kellett kiválasztani azt a kötetnyi anyagot, amely, ahogyan a könyv alcímében maga is megfogalmazta, híven tükrözi az ex-YU magyarság közérzetének irodalmát. Kalangjába szedte azokat az alkotásokat, Barométer. Az ex-YU magyar közérzeti irodalom antológiája. Szerkesztette: Dr. Székely András Bertalan. Kiadó: Bim-Bam Szabadka,Thurzó Lajos K.K. Zenta, Logos Tóthfalu, 1997.