Honismeret, 1999 (27. évfolyam)

A MAGYAR NYELV AZ EZREDFORDULÓN - "A magyar újra nagyhatású kommunikatív nyelv lett..." Lengyel László politológussal beszélget Maróti István

„A magyar újra nagyhatású kommunikatív nyelv lett..." Lengyel László politológussal, közgazdásszal beszélget Maróti István­ ­. Az anyanyelvvel való kapcsolatom jellege három csoportra osztható. Az egyik természe­tesen a családom nyelvi kulturális közege, az alapnyelvet, amit beszélek, és amin írok a csalá­dom adta. A családomtól két nagyon fontos hatás ért. Az egyik édesapámé, Lengyel Dénesé, aki egészen kicsi koromtól - amikor kézen fogva vitt az óvodába -, folyamatosan meséket mondott. Ezt úgy is kell értelmezni, hogy az egész életét mesébe írta, meseszerű elemekkel átszőtt történeteket mondott arról, hogy hogyan élte át, mondjuk a frontot, a fogolytábort, mi volt a viszonya az apjához, a nagyapjához, az anyjához, a nagyanyjához. Ez azt jelenti, hogy az ő meséin keresztül megismerkedtem valamivel, ami maga a családom volt, tehát maga a család is egy mese volt. Dédapám, Benedek Elek, gyermekkorában betöltött valami pátriárka, vagy bizonyos szempontból „jóisten" szerepet, aki lenézett ránk mindig a falról, és a meséi ott éltek közöttünk. Apám fejből mesélt, tehát nem vette elő a meséskönyvet. Mentünk kirándulni és mondta: - most is a fülemben van a hangja - mindenről van egy történet, és már mondta is a történetet. Apám a Benedek Elek meséket nem felolvasta, hanem Benedek Elek meséket mondott még az én gyerekeimnek, tehát az unokáinak. Természetes dolog volt, hogy ment az utcán, ránézett egy házra, és elmondta, hogy ebben a házban lakott mondjuk Szabó Lőrinc. Szabó Lőrinc szá­momra egyáltalán nem egy valóságos költőt jelentett, hanem azt a mesét, - máig előttem van - amit a Volkman utcában mondott, amikor mentünk el a Szabó Lőrinc háza előtt, s ami a gyermeknek volt átalakítva, sokszor egy-egy verssorral, amire emlékezett. Kivitt a Kerepesi temetőbe és ha ott álltunk a Kossuth-mauzóleumnál és akkor Kossuthról mesélt, aztán arrébb mentünk és akkor Adyról és Jókairól. Még nem voltam hatéves, amikor a Kerepesi temetőben egy ilyen séta alkalmával beleütköztünk a Rajk újratemetésbe. Apám képekben adott elő, állandóan magam elé képzelhettem azt, amit mesélt. Ennek kö­vetkeztében én is így gondolkodom, így írok, és ez a meseszövés nagyon erősen megmaradt bennem. A család a másik nagy adománya számomra, az a nagyanyám volt, Benedek Elek leánya, Benedek Mária, aki maga is meseíró volt. Ő szintén fantasztikus képi fantáziával, és apámtól megkülönböztetően nagyon nagy zenei kultúrával rendelkezett, és a zenét nagymértékben összehozta a nyelvi kultúrával. Megint előttem a kép, ahogy ülünk, kezében fogja a mesés­könyvet és mondja, mondja a Benedek Elek meséket, tulajdonképpen éveken keresztül. Ha apám nem volt otthon - és ez elég gyakran előfordult,­­ akkor a nagyanyám volt az, aki ve­lünk, velem nagyon sokat foglalkozott. Ő teljesen egyértelműen Benedek Elek-i világból jött. Az én nyelvi kultúrám tehát bizonyos szempontból századelős, vagy inkább az apám nyelvi kultúrája, amely valamikor a harmincas években alakult ki, mert úgy gondolom, hogy az em­bernek a nyelvi kultúrája valahol a tizennégy és a huszonnégy éve között lesz igazán kiérlelt. Nyelvi kultúrámra a másik nagy hatást a pasaréti környezet gyakorolta. Az ötvenes évek­ben a Pasaréten éltünk, és ott napjaim legnagyobb részét gyerekek között töltöttem, akik leg­különbözőbb nyelvi kultúrából jöttek. Volt a kádergyerekek sajátos nyelvi világa, akik teljesen másképp beszéltek, mint mi, ezt ma látom csak így, akkor ezt nem tudtam, de másként beszél­tek. Laktak ott keresztény középosztálybeliek, akik egyébként szintén nem úgy beszéltek, mint mi, és volt egy nagyon sajátos lumpenvilág, ami beáramlott a társbérletek formájába, ami szintén teljesen különbözött. Ezek a gyerekvilágban összekeveredtek és létrejön egy részben diáknyelv, részben pedig az, hogy ez egy gyors, budapesti taglejtésekben, utalásaiban, gesz­tusnyelvében teljesen más, mint amit én otthonról hoztam. 100

Next