Honismeret, 2000 (28. évfolyam)
2000 / 5. szám - Késfenő indulatok (Kozma Huba)
Késsenő indulatok János és Joan jó szomszédok voltak. Felmenőik nemzedékeken át ugyanazon a portán éltek egy bihari kis faluban, ők maguk együtt gyerekeskedtek, aztán jártak a lányok után, felköszöntötték egymást, ha arra jó alkalom nyílt, disznótorba is átjártak a szomszédba jókedvű téli esteleken. Egyik délután János hazaérkezvén látja ám, hogy szomszédja feni a nagykést közös kerítésük túlsó oldalán. - Kinek fened te azt a kést, ban? - kérdi meglepődve. - Érj azt neked! -válaszolja indulatosan a különben galambepéjű szomszéd. - Nekem?! De hát mi mindig jóban voltunk, egy rossz szó nem sok, annyit sem mondtunk egymásra...Miért teszel velem ilyet, boan? -Azért, mert ti megültétek Horcát! - válaszolja vérben forgó szemmel a késfenő. - Jó, jó, csakhogy annak már több mint kétszáz esztendeje! - Igen ám - válaszolja engesztelhetetlenül bűn - de én ezt csak most tudtam meg! Néha valóban jobb lenne, ha nem tudnánk mi történt velünk az elmúlt ezer évben. Elfelejthetnénk Mihai Viteazult, Horeát, Avram Iancut, Vasvári Pált, Bem apót és a többieket. Csakhogy nem tehetjük, mert a múlt erős gyökér, jelen és jövendő belőle él. Nem törölhetjük ki emlékezetünkből drakulás történelmünket, Szárazalját, Ompolygyepűt, aranyat, ólmot és ciánt, valódi és vélt sérelmeinket, szégyenünket. A szórványmagyarság sorsát kutatva határainkon túl lépten nyomon temetetlen holtakba, elnémult harangokba ütközünk. A kalotaszegi Egeres református templomában Bocskai István sírköve mellett egy kézzel írt névsort olvashatunk. Azoknak a nevei sorakoznak egymás alatt szigorú konoksággal, akiket 1918-ban a román impérium kezdetekor a helybéli románok megkínoztak, majd kivégeztek a közeli erdőben. Tizennégy ember, legalább tíz család, akiknek utódai együtt élnek immáron csaknem száz esztendeje a gyilkosokkal, azok maradékaival. Együtt jártak iskolába, kocsmába, lányok-legények után, szomszédok voltak, lettek. Lehet-e tartós megbékélés egy ilyen faluban? Kőröstárkányban a református templom szomszédságában új emlékművet építettek az elmúlt esztendőben. Siratófalat. A falon ugyancsak nevek, az első, majd a második világháborúban elesetteket jelzők. A harmadik, legnépesebb lista azokat őrzi kőbe véve, akik 1919 Virágvasárnapján haltak meg erőszakos halállal a falu főterén. Román martalócok ide terelték a tárkányi férfilakosok zömét, legéppuskázták őket, majd engedélyt adtak a hozzátartozóknak a holtak elszállítására. A gyászoló asszonyokra, gyerekekre ugyanaz a sors várt, mint hozzátartozóikra: újból közéjük lőttek, hogy teljes legyen a leszámolás. Kilencvenegyen haltak meg ott és akkor. Elfelejtheti-e ezt egy falu közössége, ha nincs család, amely ne gyászolna? Temetetlen holtak, néma harangok. Zalatna lakói a közeledő Avram Iancu seregei elől Gyulafehérvárra menekültek. A város magyar közössége, hétszáz ember. Gyerekek, asszonyok, meglett férfiak, öregek. A megérkező román sereg vérszomjasan utánuk eredt, és Ompolygyepűnél utolérte őket, lemészárolta mindahányat. Gyerekeket, asszonyokat, meglett férfiakat, öregeket. A korábban többségi magyar bányavárosban azóta nem hallani magyar szót. Elfelejthetjük-e ezt a gyalázatot? Vigaszt, elégtételt jelenthet-e, hogy a tömeggyilkosok vezére, Avram Iancu háborodott elmével élete alkonyán az akkor még színmagyar Marosvásárhely főterén énekes koldusként tengette életét haláláig? Elfelejthetjük-e a délvidéki szerb vérengzést? Negyvenezer magyart, zömmel férfiakat végeztek ki ott a második világháború utolsó éveiben. Apákat, nagyapákat, testvéreket. Több tíz hadosztálynyi békés és békességben élni akaró magyar sereget. Megbocsáthatjuk-e mindezt? Kisajátított és átírt történelmet tanulnak a határainkon túl élő gyerekek, még néhány nemzedék, és elhiszik azt, amit az anyaországban is sulykoltak néhány évtizede az itt felnövő kis magyarokba, hogy bűnös nép vagyunk, és csak nélkülünk lehet megbékélés a Kárpát-medencében. Hírünk a világban rettenetes - írta le a szomorú végkövetkeztetést Illyés Gyula a második világháború végén a Magyar Csillag Hírünk a világban című vitáját lezárva. A környező országok diplomáciája és a suttogó propaganda jóvoltából Magyarország területét a nagyhatalmak megnyirbálták, nemzetünket elszigetelték, és lelkifurdalás nélkül a szovjet birodalom karjaiba lökték. Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Az újabb ezredévet mindezek ellenére töretlen gerinccel megéljük. Mert az a nép, amely ennyi szenvedést elvisel, alkalmas a túlélésre, megváltja, kibéreli helyét a jövő századokra. Hírünk a világban már nem annyira rettenetes, mint fél évszázaddal ezelőtt. Része van ebben az örvendetes változásban még annak is, hogy az ötvenes évek Aranycsapata tönkreverte a