Honismeret, 2000 (28. évfolyam)
2000 / 5. szám - KRÓNIKA - Találkozások Galambos Ferenc Iréneusz atyával (Balassa Iván)
IV KRÓNIKA Találkozások Galambos Ferenc Iréneusz atyával 80. születésnapjára Nevét először az újságban olvastam, amikor a forradalom után, 1957-1958-ban beszámoltak a Győrben megrendezett és az elrettentést szolgáló perről, de ott is csak futólag említették, mert akkor már nem tartózkodott itthon. Egyházi elöljárói figyelmeztették, hogy a letartóztatandók listájára kerülhet, ezért jobb, ha elhagyja az országot. Személyes találkozásunkra az Anyanyelvi Konferencia valamelyik korai tanácskozásán kerülhetett sor. Nem az elsőn, melyen részt vett, mert a Debrecenben tartott összejövetelről visszatérve, többen rossz néven vették ottani megjelenését, ami pedig az itthoni helyzet megismerésére, könyvek beszerzésére, kapcsolatok kiépítésére nagyon fontos volt. A Magyar Anyanyelvi Konferencia elnöke Lőrincze Lajos, egyik jelentős szervezője, kiadványainak szerkesztője pedig Imre Samu, akik nagyon vigyáztak arra, hogy politika lehetőleg ne kerüljön az előadásokba. Résztvevők csak nyugatról jöhettek, a szomszédos országok magyar szakembereinek meghívását a hatóságok nem engedélyezték. Első találkozásunkkor két dologban kértem Iréneusz atya segítségét, illetve tanácsát. Az 1970-es évek első felében nagyon foglalkoztatott, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek számára, azok szakembereinek közreműködésével egy néprajzi könyvsorozatot adjunk ki, ami elősegítheti identitásuk megőrzését. Az a naiv elképzelés élt bennem, hogy ezzel párhuzamosan a szomszédos országok hasonló sorozatot jelentetnek majd meg a náluk és velük élő magyar kisebbségekről. Galambos Iréneusz a vállalkozás elindításával egyetértett ugyan, de azt is megjegyezte, hogy az utódállamok ilyet aligha fognak kiadni. Igaza lett! A Magyarországi Nemzetiségek Néprajza azonban megindult, a kötetek száma 2000-ben meghaladja a 80-at, és nyolc különböző nyelven jut el a magyarországi nemzetiségekhez. A másik sorozatot Néprajz Mindenkinek címmel kívántam elindítani. Ez arra szolgált, hogy határainkon túl, előadásokon, ünnepélyeken, más kisebb-nagyobb összejöveteleken a néprajzból mindazt fel tudják használni, ami a nemzeti jelleget kifejezi. Elsőnek a népviseletet említette, mert ehhez a megfelelő irodalom, rajz, fénykép, sőt szabásminta nem áll a nyugati szórványmagyarság rendelkezésére. Azután a szokásokat hozta elő, majd azt is megállapítottuk, hogy a népzenére, népdalra, általában a népköltészetre ugyancsak nagy szükség lenne. Tanácsait mások is megerősítették, ezért a sorozatot megindítottam és abból négy kötet meg is jelent. Azt hiszem, hogy nem érdektelen ezeknek a címét megemlíteni: Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma, 1982.; Szomjas-Schiffert György-Csenki Imre: Népdalaink a magyar történelemben, 1984.; Dömötör Tekla: Régi és mai magyar népszokások, 1985.; Banó István: Megfújom sípomat erdő derekában... Válogatás a régi és a mai magyar népköltészetből, 1985. Sajnos a sorozatnak végeszakadt, pedig jó eredménnyel használták a messzi magyar szórványokban is. Jó lett volna, ha folytatódik! Az 1970-1980-as években már nemcsak az Anyanyelvi Konferenciákon, de néprajzi és más összejöveteleken is találkoztunk és lassan kialakult előttem életútja, mely Alsópakonypusztáról (Pest megye) indult el, ahol édesanyja a tanyasi gyermekeket tanította. Budapesten született 1920. október 21-én. A család a későbbiekben még öt gyermekkel szaporodott. Első emlékei a Duna-Tisza közének homokvidékéről származnak, de iskoláit már a fővárosban kezdte meg, ahol édesapja az egyetemnek volt tisztviselője. A harmadik elemi osztályt a bécsi intézetben járta, ahol egy év alatt teljesen elsajátította a német nyelvet. A középiskolát a budapesti Bencés Gimnáziumban végezte és 1938-ban érettségizett. Neveltetése következtében a szerző- 1 88