Honismeret, 2001 (29. évfolyam)
2001 / 6. szám - KRÓNIKA - A magyarországi látássérültek Milton Irodalmi Köre a Vajdaságban (Lak István)
MÓSER ZOLTÁN: Csillag, ha ragyog. Csokonai Vitéz Mihály Emlékezete. Bibliotheca Alba 3. Elsőnek a füzet előkelő külleme tűnik szembe (a nyomdászokon kívül bizonyára a sorozatszerkesztő Kremmitz Gábor jóvoltából). Másodszor pedig az lepi meg az olvasót, hogy a dunántúli Csokonai-kultusz eleddig Somogyra, Csurgóra, Kaposvárra, a déli partra, a szántódi révre volt jellemző; kiadványunkat viszont a Fejér Megyei Pedagógiai Szolgáltató Intézet adta ki Székesfehérvárott, „Csokonai Vitéz Mihály születésének 225. évfordulója alkalmából", a „Bibliotheca Alba", tehát egy jellegzetes, nevében is kifejezetten székesfehérvári kiadványsorozatban. Móser Zoltán Dalok, kedvek, utak című (Beethoven sem lenne szomorú), egyéni hangvételű bevezetője után, Csokonai zenei műveltségére utalva, jókedvére, mosolyára célozva, Beethovennel veti össze. „De hogy kerül ide a német zeneszerző?" veti föl mindjárt a kérdést. Moser a saját maga által feltett kérdésre nem válaszol egyenesen, hanem azt mondja, hogy „aki végig nézi ezt a kis kötetet, az majd választ talál erre is, és velem együtt gondol majd dalokra, énekekre és utakra". Ezt követően Szilágyi Ferenc Csokonai dunántúli tájszógyűjtése című, 1974-ben a Nyelvtudományi Értekezésekben több részletben megjelent tanulmányából vett részletek következnek. Mintegy igazolandó Csokonai népnyelvi érdeklődését, illetve népzenei tájékozottságát. A Szilágyi-féle idézetrészt egy, immár kimondottan a Csokonai zenei műveltségével foglalkozó tanulmány, Sonkoly István A Karnyóné „dallamai" című, az Ethnographiában 1967-ben közreadott tanulmánya követi. Ezt követően találjuk a kötetben Móser Zoltán Arról, akit Cimbalomnak hívtak című új, először itt megjelenő tanulmányát. Voltaképpen ez az az írás, ami az egész könyvecske lényegét adja. Ez az a tanulmány, amely legmélyebbre hatol Csokonai zenei műveltségébe, amelyből sok mindent megtudhatunk Csokonai népdalok felőli érdeklődéséről. A tanulmány sok dallam közlésével kifejti, hogy Csokonai népdalgyűjtései Bicskéhez, illetőleg a Bicskén lakó, volt debreceni diák, verselő litterátus Kováts Sámuel rektor hatásának köszönhetőek. Kováts Sámuel alakja nem ismeretlen irodalomtörténészeink előtt. Legtöbbet talán Vargha Balázs mondott róla, éppen Csokonaival kapcsolatban. Azonban eleddig senki sem tárgyalta Csokonai és Kováts Sámuel barátságát ilyen részletesen a népdalokra, illetve Csokonai zenei műveltségére való tekintettel. Éppen ezért a kötetecske méltó befejezése egy részlet-összeállítás Péterffy Ida két, Kováts Sámuellel foglalkozó tanulmányából (Kováts Sámuel élete és munkássága. 1969. Kováts Sámuel prédikátor és litterátor 1770-1830. 1976.), Csokonai Vitéz Mihály és Kováts Sámuel barátsága címmel. Mind a Móser-féle, mind pedig ennek a Péterffy Ida-féle tanulmánynak, illetőleg az egész könyvecskének az a legnagyobb érdeme, hogy a Csokonai-kutatást kiterjesztette erre, a még dunántúli viszonylatban is kevéssé ismert és számontartott „forrásvidékre". Bicske, Csákvár, Kováts Sámuel, Pálóczi Horváth Ádám vidékére. Ismertetésünk végén álljon itt Móser Zoltán megválaszolt költői kérdése: „Ki volt hát Csokonai?" A sok szép meghatározás után és mellett, a bicskei népdalokat is lejegyző költőre gondolva elmondhatjuk, hogy Pálóczi Horváthtal együtt -mint egy évszázad múlva majd Kodály és Bartók, akik egymást erősítették akaratban, hitben és tudásban - az elsők közül való, akinek figyelme, lelkivilága nemcsak elméletben, az írószobában, de gyakorlatban is ráirányult a falusi, tősgyökeres énekekre. Az akkori viszonylatban úttörő volt az ilyen látásmód, s Pálóczi Horváth Ádámmal együtt valóban „cum gramo salis: népdalgyűjtő." (Székesfehérvár, 1998.) Dankó Imre RAB JÁNOS: Népi növényismeret a gyergyói medencében A szerény, ízléses külsejű könyv sokkal többet nyújt, mint amit címében ígér. A népi növényismeret (etnobotanika) mélységét, gazdagságát csak a honos és termesztett fajokkal egybevetve lehet megbízhatóan, szemléletesen megítélni. Rab János tehát megalkotta Gyergyó flóraművét is. S hogy mindezt történeti távlatba helyezhesse, bemutathassa a növénytakaró változását a „természet és az ember konfliktusában" - segítségül hívta a (szóbeli) hagyományt és a helynevek tanúságát a XVII. századtól: megírta Gyergyó ethno-geobotanikáját. Az átlagosan 800 méter tengerszínt fölötti magasságban elterülő, zord klímájú gyergyói medence viszonylagos földrajzi zártsága és aránylag kései betelepülése lehetővé és indokolttá teszi önálló tárgyalását. A jellegzetes növénytársulások és az eddigi florisztikai munkák bemutatása után következik a mű legizgalmasabb, legérdekesebb része. Ebben az elmúlt századok növényföldrajzi viszonyait rekonstruálja a népi növényismeret, és az ebből fakadó, ezt megőrző helynevek alapján. Kilencvenhét ilyen helynevet sorol föl a szerző (több mint 1400 adat, első írott adata 1591-ből származik), de ezek száma a szerényen „apropó" alcímek alatt közölt megjegyzéseiből száznál jóval több. Ezekben - mint írja - „nagy népi ismeretanyag halmozódott fel, sűrűsödött össze". Megállapítása szerint a földrajzi névanyag mintegy harmada növénytakaróval összefüggő név, s így alkalmas vegetáció-történeti vizsgálódásokra. (Kár, hogy mindezt - nyilván anyagi okok miatt - nem lehetett legalább egy, de inkább több térképen szemléltetni.)