Honismeret, 2003 (31. évfolyam)
2003 / 5. szám - ÉVFORDULÓK - Kétszáz esztendeje született Deák Ferenc - Deák Ferenc történelmi szerepe (Takács Péter)
polgári átalakulás alaptörvényeinek megszerkesztésénél elengedhetetlennek tartják mérlegelő, elemző vénáját. Batthyány Lajos nem volt hajlandó nélküle minisztériumot alakítani. Deák vívódó ember volt. Kevesen voltak akik következetesebben, és az övét meghaladó bátorsággal néztek szembe hagyományainkkal, az ország jelenéből kalkulálható jövővel. Ugyanakkor mértéktartó volt. Ha eredményt ért el, nem törekedett több vívmány szentesítésére, mint amennyit az adott pillanatban a társadalom megrázkódtatás nélkül be tudott fogadni. Kifinomult történelmi érzékéből fakadt a jogfolytonossághoz való ragaszkodása. Meggyőződése volt, hogy az országgyűlésen a király és a nemzet kölcsönös megegyezésével hozott törvények tükrözik a nemzet önállóságát, politikai törekvéseit, gazdasági, társadalmi erejét, és hogy mindezek szükségből fogalmazódtak meg. Létezésük befolyásolja a társadalmi cselekvést, s amellett, hogy állapotot tükröznek, tendenciát is kifejeznek. Ezért kereste kitartó szorgalommal a közjogi törvények előzményeit a magyar jogalkotás múltjában. Politikusi pályáján saját személyének tulajdonította a legkevesebb fontosságot. Anyagi előnyöket sohasem fogadott el, a politikát szolgálatnak tekintette. Meggyőzni akart, tartózkodott a frázisoktól, a korában divatos szóképek, romantikus metaforák használatától. „Szónoklatának főeleme az erős logika volt - állítja Gyulai Pál - gondolatainak, kifejezéseinek bizonyos plasztikája" volt, nyelve a „népnyelvbe gyökerezett", és beszédeit körüllengte valamiféle „nemes méltóság", az egyszerűség és közérthetőség méltósága. Ezét nem avasodtak meg országgyűlési felszólalásai máig sem. Deák - erényeivel és hibáival együtt - azért emelkedett a XIX. századi magyar történelem legjelentősebb személyiségei közé, a magyarság akkori jelenére és jövőjére döntő hatást gyakorló politikussá, mert a korabeli magyarországi társadalom derékba törtségére, törekvéseinek felemásságára ő érzett rá leginkább. Amint a szobrász vagy az építész alkotja a maga remekét, olyan gonddal és igényességgel végezte Deák államférfiúi tevékenységét. Soha sem improvizált. Ezt érezte meg Ady, amikor „profán gesztusú nagy poétának" nevezte, aki „legjózanabbnak látszó alkotásai közben is az állandó poéta". Az 1832/36-os országgyűlésre készülődés izgalmait, 1833 tavaszát-nyarát leszámítva, a politikai életben való forgolódáshoz nem volt kedve. Részéről nem szerepjátszás a magánleveleiben minduntalan visszatérő panasz és bosszankodás, amiért belekényszerült a politikai élet forgatagába. Kényszer szülte politikus volt. Becsületből, erkölcsi kötelezettségből vállalta a politikusi élet gyötrelmeit. Legszívesebben az ország lakóit polgárosító társadalompolitikai törvényekkel foglalkozott. Ha országgyűlési vitatéma volt a jobbágyfelszabadítás, elemében volt. Az ősiség eltörlése mellett indulatosan is érvelt. A közterheket a törvény megszületése előtt felvállalta. Küzdött a felekezetek egyenjogúsításáért, a katolikus autonómia megvalósításáért. Társaival, főleg Szalay Lászlóval az európai jogászok elismerését kiváltó polgári- és büntetőkódexet szerkesztett. Érveivel és tekintélyével támogatta Eötvös József népiskolai és nemzetiségi törvényjavaslatát. A szőlődézsma és a földesúri regálék megváltását célzó tervezetet készített az országgyűlés számára. Ha ilyen és hasonló kérdések kerültek napirendre, elemében volt. A legkisebb sikert is tudta méltányolni, és irigység nélkül engedte át másoknak a sikert. Amikor az ő vezérsége mellett az 1839/40-es országgyűlésen törvényt alkottak az önkéntes örökváltságról, azt Kölcsey emlékének szentelte. Tapasztalnia kellett azonban, hogy a rendiség felszámolása során a politikusok minduntalan beleütköztek az uralkodóház, az örökös tartományok és Magyarország közjogi kapcsolatát érintő kérdésekbe. Ennek a viszonynak a rendezetlensége 1848 szeptemberében hadi konfliktushoz vezetett. Az optimistább politikusok - részben a német egység várható demokratikus megoldása kapcsán - a tiszta perszonáluniót vélték megvalósíthatónak, s önálló hadseregről és pénzügyről álmodtak. Nem volt idegen a gondolat Deáktól sem, de a korábban már említett félelmei miatt mindvégig ragaszkodott az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctioban rögzített alkotmányos alapelvekhez, s amikor a konfliktus rendezésének tárgyalásos útja lehetetlenné vált, félrehúzódott Kehidára. Nem tartott Kossuthtal, de az udvarral sem. 1850 áprilisában határozottan visszautasította Anton Schmerling hívását, aki a magyar magánjog kérdéseiről óhajtott vele gondolatot cserélni: „A közelmúlt idők gyászos eseményei után... lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek" - üzente Bécsbe, az ország elitjének adva példát a passzív rezisztenciából. Innen már ismertek az események. Deák 1854-ben Pestre költözött. Ekkortól az ország központjából irányítja a nemzeti erők összefogását. Az 1859-ben kibontakozó válság még kudarc-