Honismeret, 2004 (32. évfolyam)
2004 / 4. szám - KRÓNIKA - Búcsúzunk Zórád Ernő grafikusművésztől (1991-2004) (Kovalcsik András)
nekünk. Újabb lélekmelengető pillanatok voltak, ahogyan Juhász Péter polgármester a nagy létszámú közönség előtt megköszönte a gazdag ajándékot és átadta a díjat a művésznek. Mindebből egyre szorosabb összetartozás szövődött. Igyekeztünk megjelenni a Pesten rendezett kiállításain és köszönteni a szülőváros nevében. Ebben társak és nem vetélytársak voltunk Ipolysággal, amely a gyermekkori felnevelőhely révén tartott számot hozzánk hasonló rangra, kapcsolatra. 1998-ban újabb kiállítását rendeztük. Sajnos betegsége miatt a művész helyett csak leánya, Ágnes tudott eljönni közénk. A 90. születésnap környékén megrendezett Balassagyarmat barátainak találkozóján, a Duna Palotában már személyesen vett részt és mindannyiunkat elbűvölt szellemes megszólalásával, ahogyan a köszöntést viszonozta. Itt vetítettük le egyébként a művészről Csach Gábor által készített portréfilmet is. Zórád Ernő művészetének jelentős része kapcsolódik Krúdy Gyula életművéhez. Amikor az elmúlt évben a határ másik oldalán lévő barátaink Szécsénykovácsiban Krúdy-emléknapot rendeztek, s felkértek egy Krúdy-Zórád-kiállítás anyagának elkészítésére, felhívtam a 92 éves művészt telefonon és az iránt érdeklődtem, hogy mi az oka, hogy ilyen nagy teret kapott művészetében a Krúdy-életmű. Ismerve Zórád Ernő „Egy vándorfestő ifjúságai" című életrajzi írását, talán nem is irodalmi utóérzésről van itt szó, hanem megélésről. Alig található olyan Krúdy írás, amelynek szereplőihez hasonlók nem találhatók meg Zórád életében is. Olyan szituációk, színhelyek, amelyek nem fordultak elő a kalandos életregényben. A telefonbeszélgetésünk is megerősített ebben a megállapításban, így foglalta össze ezt az érdekes kapcsolatot: „Az én életem mozgalmas és romantikus, változatos volt, állandóan változó színhelyeken. Egy időben ugyanazokon a színhelyeken főleg, ahol ő, Krúdy is megfordult. Ez nem a véletlen körülmények összeesése volt. Kifejezetten kerestem azokat a színhelyeket és szituációkat. Először csak véletlenül kerültem ilyenekbe, majd tudatosan keresve, akarva. Rájöttem, hogy én ugyanazokat kvázi »lekoppintom« amiben ő megfordult, s azután már könnyű volt a dolog, a megörökítés." Hogy ez az „azonosulás" és annak megörökítése a művekben milyen tökéletességgel sikerült, erre a legjobb Krúdy-szakértők is rámutatnak. Krúdy Zsuzsa egy kiállítás katalógusában erről így ír: „...Tudja azt valaki nagyságos uram, hogyan fáj az öreg pincérnek a lába? Még a megcsalódott szerelmesek szíve sem fáj úgy" - Fridolin panaszkodik eképpen Krúdy egyik novellájában. Fridolin, akit az 1954-es képzőművészeti kiállításon pillantottam meg Zórád rajzai között. Igen, én is így képzelem az író közismert alakjait: a lúdtalpas ételhordót, a törpe zsokét, az elnyűtt bőgőhordozót, a dúskeblű delnőt, a hódító kalandort. Zórád képei hol bizarr, hol szomorkás, tűnő hangulatot árasztanak és elgondolkoztatnak. Éles szemű, jó megfigyelő, reális mondanivalójú, ráadásul zenével átszőtt, mesélő hangon szól hozzánk. Ha beszélhetünk egy képzőművész, irodalmi utóérzéseiről, nála helyénvaló. Szíve, képzelőereje és tehetsége segíti visszatükrözni a vérbő, gazdag, színes Krúdy-világot, anélkül, hogy rajzait egy-egy konkrét mű illusztrálásának igényével készítette volna." Lapozgatom a megjelent önéletrajzi és művészeti albumokat: Egy vándorfestő ifjúságai, Volt egyszer egy Tabán, Tabán a háromszáz éves kártyavár, Krúdy világa Zórád Ernő rajzaival, Kalandozások egy régi fiákeren - sajnos nem teljes a gyűjteményem, de meglévő anyagom is mutatja ezt a hallatlanul gazdag életművet. Krúdy világával együtt a régi Tabán is megelevenedik Zórád rajzain, mint ahogyan ezt kötetei már címeikben is jelzik. Hányan vannak, akik vallják, hogy gyermekkorukban, amikor még nem volt televízió, a Zórád rajzolta színes diafilmek, képregények jelentették az igazi vizuális élményeket. De felnőttkorunkban is elmondhatjuk hogy Zórád kiállításaival, albumjainak lapozgatásaival egy csodálatos, színes, romantikus világ tárult fel előttünk, képi megformálása mindannak, amit Krúdy mellett írók, költők tucatjai próbáltak megörökíteni a XIX. század végi, XX. század eleji „császári és királyi" korszakról szóló írásaikban. De szívünkbe lopják magukat a magyar panteon lapjairól kedves íróink és költőink Zórád által megörökített ábrázolásai is. Nekünk gyarmatiaknak pedig még külön öröm, hogy mindehhez párosult a szülőföld és az elszármazott művész különleges egymásra találása. Kovalcsik András