Honismeret, 2006 (34. évfolyam)
2006 / 3. szám - KRÓNIKA - In memoriam - Dr. Szőke Sándor (1934-2005)
tások, meg az ügy fontosságának háttérbe szorulása kétségessé teheti e határainkon innen és túl méltán ismert és elismert vállalkozás folytatását. Visszatérő gondjuk továbbá a terjesztés, a „terítés" és az egyre növekvő postaköltség fedezése. Ösztönözték ugyanakkor e kötetek a kisebbségek körében a honismereti, nyelvjárás-gyűjtő, kutatótábori tevékenységet, az anyaországok szakembereivel való együttműködés fejlődését. A vékony, ám az elmúlt évtizedekben mégiscsak megerősödő nemzetiségi értelmiségnek is egy megnyilatkozási, publikációs fórumot biztosított. Tóth Zoltán József jogtörténész utal rá a 30 éves jubileumra kiadott összegzésben: „Az 1990-es évek nemzeti és etnikai kulturális és öntudatbeli megerősödése után, most egy újabb kihívás előtt áll a magyar társadalom egésze. Megmarad-e a hagyományokra épülő, történelmi folytonosságban élő és a történelmi változásokban mindig megújuló tudat a globalizáció radikális és markáns, világot átalakító folyamataiban, vagy helyette egy felszínes, tartalmában naponta alakítható üres, globalizációs média-világkép lesz az öntudatunk? (Önazonossság-tudat nélküli öntudat?) A kérdésre adott válasz elsősorban jelen korszakunk, éveink oktatási és kultúrpolitikájától függ, mint ahogy a néprajzi sorozat megjelenése is." Ehhez kapcsolódnak a sorozatszerkesztő, Eperjessy Ernő gondolatai, ugyanezen kiadványból: „30 év, egy emberöltő is. Súlyát akkor érezzük, ha az első kötetekbe belelapozunk. Több szerkesztő, szerző, adatközlő sajnos már rég nincs közöttünk. Sok, 20-30 évnek előtte gyűjtött archaikus anyag ma már sehol sem lelhető fel. Tanulságai arra intenek bennünket, hogy a jelen számára is vannak halaszthatatlan feladataink. Ami napjainkban még menthető érték, nem bizonyos, hogy néhány év múltán is kutatható marad. Éppen ezért reméljük, hogy a Magyarországi Nemzetiségek Néprajza sorozatának folytatása lesz, és újabb évtizedeket is megér." A honismeret munkásai sem tehetnek mást, mint hogy osztoznak a néprajzkutató ebbéli reményében, nagy tisztelettel elismervén egyben a könyvsorozat megkérdőjelezhetetlen tudományos, ismeretterjesztő és identitásformáló értékeit. Székely András Bertalan Átélt történelem A fenti címmel tervezett kiadványsorozat két kötete jelent meg 2005-ben a Tolna megyei Hegyhát lakóinak 11. világháború utáni izgalmas, sokszor tragikus történetéről, sorsáról. Ez a vidék természetföldrajzi, tájképi szépségekben gazdag, az erózió által felszabdalt, ezért nehezen megközelíthető, környezetétől meglehetősen elszigetelt, sokszor befelé fordulásra ítéltetett, és így különösen a ma világában fokozottan hátrányos helyzetű kistérség. Itt, az utolsó háromszáz évben két demográfiai „földindulás" is történt. A XVI11. század első felében a törökdúlás miatt elnéptelenedett területre megérkeztek a Birodalom különböző tájairól a német telepesek, akik a második világháborúig meghatározták térségünk gazdaságát, társadalmát, kultúráját. A II. világégés után ismét gyökeresen megváltozott a demográfiai helyzet, amikor a győztes nagyhatalmak döntései alapján, de a térségi-helyi körülmények által meghatározottan megtörténtek a ki- és áttelepítések, népmozgások. Politikai következéseik, valamint a számtalan egyéni és családi tragédia miatt ezek hosszú évtizedekig tabuvá váltak, még beszélni sem volt szabad róluk, feltárásuk, közkinccsé tételük most már egyre inkább szükséges lett. Életképek 1944-1944 Az első kötetet öt település - Diósberény, Gyönk, Szakadát, Szárazd és Varsád - öt civil szervezete hozta létre a Nemzeti Civil Alapprogram anyagi támogatásával. A könyvben hatvanketten szólalnak meg a vagyonelkobzásokról, a „málenkij robot"-ról, a ki- és áttelepítésekről. Szóbeli vallomásaikat huszonnégyen vetették papírra. A munka szervezésének zömét a régió ifjúsági referense vállalta, de az összegzésből, értékelésből a hozzáértő nyugdíjas pedagógus, valamint főiskolai-egyetemi oktató is kivette részét. Az 1931-es népszámlálás adatai szerint e falvak lakóinak többsége németajkú volt, de eltérő arányban. Szakadáton csak németek éltek, Szárazdon pedig mindössze egycsalád volt német. A kitelepítések után a németség aránya felére csökkent. Helyükre 408 bukovinai székely, 350 Nógrád és Békés megyei telepes került, a Felvidékről áttelepítettek 882-en voltak. Először a német „háborús bűnösök" - Volksbundisták, volt SS katonák - családjainak vagyonelkobzását, kitelepítését határozták el, de ez a kör a megvalósítás közben egyre bővült és egyre igazságtalanabb lett, hiszen a konkrét döntéseket sokszor a „kobzóbizottságok" ebben önérdekeit tagjai hozták, így vették el a vagyont a „Hűséggel a Hazához" mozgalomban részt vevő tehetős családoktól is. Szívszorító történetekben elevenednek meg a kilakoltatások, amikor alig két órát adtak a sváb családoknak ahhoz, hogy a legszükségesebb holmijaikkal elhagyják otthonukat, majd megalázkodva kellett bebocsátást kérniük mások házába, ahol sokszor 31 család lakott együtt, vagy ki kellett költözni a présházba vagy más faluba. Megdöbbentő volt a diósberényi „vásár" is, melyet a bolt előtti téren rendeztek, ahova a kijelölt sváb lakosoknak ingóságaikkal, állataikkal kellett megjelenniük, és ahol ezeket a szintén jelenlévő igénylőknek ingyen kellett odaadniuk. Sokan még az asztalt sem hozhatták ki a házukból, így a befogadott helyen a gyúródeszka lett az asztal, amit hokedlira helyeztek. A Németországba történő kitelepítés 1946 januárjától 1948 januárjáig két szakaszban történt. Az első csoport Németország amerikai övezetébe, míg a második a szovjet zónába került. Itt is mindent elölről kellett kezdeni, és meg kellett küzdeni az