Honismeret, 2010 (38. évfolyam)
2010 / 2. szám - KRÓNIKA - In memoriam - Roxin László (Dr. Székely András Bertalan)
Roxin László „ Ez a hegy kopasz - mondja a keleti oldalon lakó ember -nincs rajta egyetlenegy fa sem! - Ezt a hegyet sűrű erdő borítja - jelenti ki a nyugati oldalon lakó. Mielőtt hajba kapnál valakivel emiatt, vedd a fáradságot és sétálj át a hegy másik oldalára is. " (Wass Albert) Egy dicstelen nap ötödik évfordulóján kezdem el írni ezt a megemlékezést, mégsincs miért rossz érzéseim legyenek. Olyan emberre emlékezni gyűltünk ma össze, akinek ugyanúgy nem tetszett mindaz, ami 2004. december 5-én történt, ahogy nekem, merthogy egyaránt fájt neki mindaz, ami a magyarnak, s egyaránt tudott megmaradni jó románnak. Meg is gyűlt a baja mindazokkal, akiknek csak az egyik, vagy csak a másik érzékenysége került előtérbe. De erről majd talán később. Roxin László a „legrománabb" magyarországi faluban, Méhkeréken született, a második világháború utolsó hónapjaiban, 1944. december 27-én. Apai nagyapja, Rokszin János, köztiszteletben álló bíró volt ugyanitt, édesapja, György és édesanyja, a közeli Nagyszalontáról való Bélteki Anna házasságából származó első gyermek volt László. A család számos tagja máig méhkeréki. A kibocsátó közösség a legtöbb esetben meghatározza egy ember világképét. Roxin László jómódú román ortodox család sarja. A jómódúság az ő esetükben középbirtokosságot jelentett, amit bizony az 50-es években olyannyira nem néztek jó szemmel, hogy rendőri segédlettel, brutális módon kergették el őket a családi házukból. Egy, két évtizeddel ezelőtti interjújában akadtam a következő, szépirodalmi igényű, megrázó néhány mondatára erről: „Tanya, vadkörte és Csucsu, a kutya. Aki nagy, fehér méltóságában teljes odaadással és figyelemmel vigyázott kicsiny gazdájára, mikor az a réten összegyűlt, meleg esőtavacskában lubickolt. Csúcsát később valaki lelőtte, a tanyánkat szétrombolták, öreg fáinkat kivágták, és mély, hűs vizet adó kutunkat betemették. Puszta maradt a helyén." A lesepert padlás után két ló, egy tehén s tyúkok maradtak, hogy rövidesen az utóbbi jószágok, a szalonna, a bab is elmaradozzon. Meg kellett becsülniük a nagy nélkülözésben a földeken összeböngészett répát és a szegény ember tehene, a kecske adta kevés tejet is. Megőrizték ugyanakkor a görögkeleti hitüket, Laci szépen mondta a verset még a templomban is anyanyelvén, hiszen annak idején, Méhkeréken jóformán csak románul beszéltek az emberek. A jól tanuló és sportoló gyermeket a korszellem ugyanakkor „kezelésbe vette": úttörővezetőt faragtak belőle, majd a községi párttitkár közbenjárására bekerült a gyulai román gimnáziumba. Ahogy egy kéziratában olvastam, akkor még a régebben városházának használt, romantikus stílusú műemléképület lépcsőit koptatták, később került tető alá a gyönyörű, ma is működő, Balcescuról elnevezett, tizenkét évfolyamos tanintézet. Szerette a várost, örömmel tért mindig vissza, ahová ifjú kora számos szép emléke fűzte, és saját szavai szerint „amely megtanított nemzetiségek között élni, hazában, népben gondolkodni és dolgozni (...) Gyulát először a lucernásszekér tetejéről, édesapám mellől pillantottam meg, a vásár felé vezető úton. Elkápráztattak a város emeletes házai, a hatalmas templomok. Mennyire mások a városi emberek, jobban öltözöttek, az iskolások egyenruhában s egyik sem jár mezítláb. Amikor a vásári forgatagban közéjük keveredtem, nem szólítottam meg őket, mert a nyelvem nem fordult rá úgy a magyar szóra (...) S később jött a nagy nap, 1959. augusztus 31., amikor édesapámmal elmentem beiratkozni a gyulai Nicolae Balcescu román gimnáziumba, és a diákotthon lakója lettem (...) Gyula szépítéséért, mai hírnevéért mi, akkori román gimnazisták is dolgoztunk. Szabad időben a többi iskola diákjai és sok gyulai felnőtt - munkások, értelmiségiek - mellett ástuk a leendő fürdőmedencék helyét, rendeztük az ősi vár környékét, bontottunk rozoga házakat, hogy legyen hely az újaknak." Az érettségi után felvételt nyert az ELTE bölcsészettudományi karán a magyar-román szakra. Már egyetemi tanulmányai elején elvégezte az IBUSZ idegenvezetői tanfolyamát, az ott szerzett történelmi, művészettörténeti és külpolitikai ismereteit nemcsak a nyári csoportvezetésekkor, hanem későbbi pályáján is kamatoztatni tudta. Oklevele birtokában azonnal újságírói pályára került, gyakornok lett az akkor egyetlen hazai román lapnál, a Foaia Noastránál. Elvégezvén a MUOSZ kétéves újságíró-iskoláját, külpolitikai tagozaton, kinevezték a lap munkatársának. Ott, ahol tulajdonképpen a középiskolás kora óta publikált, ezután főleg kulturális, irodalmi jellegű interjúkat, riportokat, verseket, novellákat közölt. Első magyar nyelvű riportja 17 éves korában, a Békés megyei Népújságban jelent meg. 1968 után, gyakorlatilag egész életén át kétnyelvű újságíró volt: anyanyelvén itthon és Romániában közzétett írás