Honismeret, 2017 (45. évfolyam)

2017 / 4. szám - KÖNYVESPOLC - Csoma Zsigmond: Mód László könyve az Alsó-Tisza menti ártéri szőlőskertekről

sokkal inkább tartalmaz valós tudást, mint a legtöbb megrendelt hatástanulmány. Nem csupán a kép reálisabb, de a szerzők, akik kötődnek a kutatott terephez, vissza tudnak hatni arra, véleményformáló hatásuk mel­lett alapvető segítségei lehetnek moderni­zációnak, szemléletváltásnak. Persze akkor, ha van rájuk igény. Helyben maradás, vidéki értelmiség, fenntartható fejlődés, vidékfejlesztés, élhe­tő vidék - a rendszerváltás óta ezek a ki­fejezések már-már mantrává váltak, néha bizony üres szavakként. E kötet írásai azon­ban életszagúan, valóban írástudók által, azok felelősségtudatával töltik meg ezeket a szavakat értelemmel és a tenni akarás szel­lemével. A kötetet ötvennél több fekete-fehér fotó, valamint két tucat grafikon és térkép színe­síti. A szerzőket a kötet végén rövid pálya­rajzok hozzák közelebb az olvasóhoz.­­Forray R. Katalin-Kozma Tamás-Mol­nár Ernő [szerk.]: Mezőváros új szerepben. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2016. 252 oldal) Pusztai Zsolt MÓD LÁSZLÓ KÖNYVE AZ ALSÓ-TISZA MENTI ÁRTÉRI SZŐLŐSKERTEKRŐL Az ember, ahogy a természeti adottságok­kal bánt, az mindig kultúraképző és kultú­rajelző tényező volt. A vízzel való együtt­élés, de az árvíz elleni védekezés, a víz adta lehetőségek kihasználása a vizek mellett élők mindennapjait meghatározták. A gyors folyású, magas térszínről az Alföldre érkező folyók lelassultak, kanyargós med­­rűekké váltak, kisebb-nagyobb vízborította területeket alakítottak ki a rövidebb vagy tartósabb árvizek hatására. Az árvízmente­sítés 1807 óta leginkább társulati formában valósult meg. A folyószabályozások előtt az időlegesen vízjárta területek nagyjából az ország ötödét érintették. A hosszabb-rövi­debb ideig víz alá került földeket is használ­ták és hasznosították, a kényszerű termé­szeti adottságot a saját javukra fordították a vízborította területek lakói. Az 1846-ban megkezdett, elsősorban a Tisza-szabályo­­zási munkálatok során a kanyarulatokat átvágták, a vizet rendezett mederbe terelték, az áradások ellen megfelelő védőtöltéseket építettek ki. A Tisza szabályozása az egyik legnagyobb szabású tájalakítást jelentette, ami az Alföld ökológiai és vízrajzi viszo­nyát átalakította. Ezeknek a munkálatok­nak a fénykora az 1880-as évekre esett. Az árvízvédelemben még minden birtokos érdekelt volt ekkor, de az öntözésben, a csatornák kiépítésében viszont már nem. A védőtöltések és a folyómeder közt kialakult területek kerti műveléséről, jogszokásairól, hagyományairól szól Mód László könyve, amely egy megvédett PhD-dolgozat to­vábbgondolt eredménye. Az utóbbi évtizedek történeti néprajzi kutatásai hívták fel a figyelmet arra, hogy a korábban egységesnek tekintett alföldi szőlőkultúra több nagy régióra osztható. A Duna-Tisza közén és a Dél-Tiszántúlon egy középkori gyökerekkel rendelkező szőlő- és borkultúra emléke lelhető fel, ezzel szem­ben a Tiszántúl északi felében, a Hajdú­ságban, a Nagykunságban, a Nyírségben és Békés megyében az előbbinél jóval fiatalabb kertes szőlőműveléssel számolhatunk. Az összefüggő, zárt területek elnevezése alap­ján az első régió a szőlőhegyek, míg a máso­dik a szőlőskertek vidékének nevezhető. A harmadik nagy és Mód László által eb­ben a monográfiában vizsgált szőlőművelés, a fentebbiektől eltérő szőlőkultúra, a folyók és a töltések közötti térségben alakult ki, amely több Tisza és Maros menti település határában (Szentesen a Kis Tisza-sziget, a Zsup-sziget, Hódmezővásárhelyen a Kört­­vélyes határrészen, az Ajka határrészen és a Barcs-rét közelében, Mártélyon a mártélyi és a körtvélyesi holtágak között, Szegváron az Osztorai Holt-Tisza mentén, Mindszen­ten, Makón, Apátfalván stb.) a XIX. szá­

Next