Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / 1. szám - SORSKÉRDÉSEK - Kiss Jenő: Gondolatok a magyar nyelvről
SORSKÉRDÉSEK A magyar nyelv jelene és jövője* Gondolatok a magyar nyelvről Kazinczy szellemének a megidézésével, néhány gondolatkör kiemelésével szólok a magyar nyelvvel összefüggő néhány témakörről. Nemcsak a hely (Széphalom) szelleme, a „szent ember” (Kazinczy, Petőfi szerint) néhai otthonának sugalmazó hatása, s nem is a Magyar Nyelv Múzeumának jubileuma miatt, hanem mert a „szent ember”, Kazinczy jóval több volt, mint sokan gondolják. Benne ugyanis nem csak a magyar nyelv jeles tudósát, művelőjét, fejlesztőjét és újítóját (a füzet, gyönyör, kedvenc, könnyelmű, magány, szellem, szerény szavakat például az ő nevéhez kötik) tisztelhetjük. Hanem azt a művelődéspolitikust is, aki tevékenységével, páratlan szervezőmunkájával, a magyar nyelvújításban vállalt szerepével összességében nemzetpolitikai jelentőségű tettet hajtott végre. Ami a nyelvet illeti: tőle származik az a találó metafora, egyszersmind lírai vallomásnak is tekinthető jellemzés, hogy ,,[a] nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával”. Nyilván elsősorban anyanyelvi élményei, tapasztalatai alapján fogalmazott így. „Definíció”-ja a nyelv változatosságának és sokszínűségének a költői szárnyalása dicsérete. Igen, a nyelvi változatosság ismerete számára már csak azért is adva volt, mert az ő idejében a magyar nyelvnek még nem volt kodifikált írott köznyelve (ezt az alakuló nyelvváltozatot ő még német szóval nevezte meg: „Schriftsprache”), viszont a sokféle nyelvjárás szinte zavartalanul élte a maga életét. Magyar szemmel nézve sem XVIII. század végi és a XIX. század eleji általános politikai, gazdasági, művelődési helyzet, sem a magyar nyelv akkori állapota nem adott okot optimizmusra. Igaz, a nemzetté válás folyamatában az anyanyelveknek kiemelt jelentősége volt, a nyelv politikummá vált a Kárpát-medencében (is). Azonban igaz az is, hogy igen sajátos és bonyolult volt a nyelvi helyzet az akkori Magyar Királyságban: a hivatalos nyelv a latin volt, az ország lakosságának mintegy 60 százaléka nem tudott magyarul, az uralkodó anyanyelve évszázadok óta a német, székhelye pedig egy másik ország fővárosa (Bécs) volt (Bíró Ferenc: Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből. Bp. 2005.590.). Kazinczy és társai meg voltak győződve arról, hogy az anyanyelv ügye és a társadalom korszerűsítésének a törekvése a legszorosabb összefüggésben áll egymással. Patriotizmus, a hazáért való tettrekészség jellemezte őket. 1808-ban ezt írta Kazinczy: „Bennünk hazaszeretet lobog, melynek része a nyelv szereteted (Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Nyelvtudományi Értekezések 113. sz. Bp., 1982. 21.) A széphalmi mester már 1793-ban látleletet készített a magyar nyelvről: „Készületlen minden. Lexikonunk szűk, szegény; Grammaticánk habzó, hiányos; Stylisticánk feszes, ügyetlen, 's ’ami mindennél bajosabb: mi magunk, írók és Olvasók készületlenek vagyunk, ’s egészen készületlenek.” (Benkő Loránd i. m. 1982. 21.) Ez bizony őszinte, kritikus látlelet volt. Kazinczynak volt összehasonlítási alapja: a német és a francia állt követendő mintaként előtte. * Az e cím alatt közölt előadások a Széphalmon 2018. április 23-án a Magyar Nyelv Múzeuma megalapításának 10. évfordulója alkalmából megrendezett jubileumi konferencián hangzottak el. A szerk.