Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / 5. szám - FÓRUM - Handó Péter: Várostörténet Salgótarján értelmiségének szemszögéből
kell tennie az „asztalra”, s az okosok megvizsgálják ennek ideológiai tartalmát és üzenetét. Nem bárd által hullnak le a fejek, csupán szimbolikusan, amitől a művészben kisebbségi érzés gyülemlik föl, elkezd szorongani, frusztrálná, önsorsrontóvá válik. Bátran ki merem jelenteni, Salgótarjánnak az 1970-es években jelentkező generációja, különösen a képzőművészet terén, teljesen szinkronban volt a hazai és a nemzetközi trendekkel, még ha ez nem is minden esetben tudatos alapállás következménye. Ami itt történt - különösen a „tarjáni vadak” tekintetében az nélkülözött mindenféle konzervatív hagyományt, szembement a pártpolitikai elvárásokkal, kíméletlen és gyakran bizarr tükröt tartott városának, progresszív volt, rendszerkritikus, és éppígy önironikus is. Nézzék és olvassák ennek a generációnak a munkáit, s gondolkodjanak el azon, a mai világ elbír-e ilyen mérvű szembesítést! Nem tisztem személyekről, munkákról beszélni, ezért egy dologra hívnám még föl a figyelmüket „a tarjáni vadakkal” kapcsolatosan: közülük ma már senki sem él (generációs kortársuk közül is csak egy, a Kossuth-díjas Földi Péter festőművész). Senki sem él, s valamennyiük halála körül ott gomolyog valamiféle misztikum, titok és végzetszerűség. Nem csak az életükről, még ezzel kapcsolatosan is legendák keringnek. Én nem ehhez a generációhoz tartozom, de ennek a talajnak a közelébe hulltam - kortársaimmal egyetemben -, leginkább kívülálló szemlélődőnek, akinél a lázadás már-már természetes magatartás volt. Miképpen természetes volt abban a közegben, amelybe nem a származás, az iskola, csupán a véletlen vagy a gondviselés vetett. Az én generációm számára már bejött „Amerika”, már alapjáraton nem hitt annak, amit nap mint nap próbáltak megetetni vele, érezte és/vagy tudta, a szocialista rendszer inog. Szamizdatot olvastunk és napi szinten vitatkoztunk arról, mi miért olyan, amilyen és mit kellene változtatni rajta. Megváltó nagy elképzeléseink, terveink és vehemenciáink voltak. A munka világán túl szinte szellemi kommunában éltünk, napi szinten összejártunk, eszmét cseréltünk, vitatkoztunk. Ahogy akkoriban illett, mi is két végén próbáltuk égetni a gyertyát, mert nem volt „számunkra hely”. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek a szamárlétrán végig kellett mennie, hogy A-ból eljuthasson B-be. Nem volt elegendő munkás- vagy paraszti sorból jönni. Nekünk már nem. Be kellett állnunk szolgálni, mint Józsefnek Potifár udvarába, és jóslatokba bocsátkozni a jövőt illetően - még ha csak önmagunk számára is, hogy idővel beteljesítsük azt. Azt mondhatom, szerencsés ember vagyok, hisz a „tarjáni vadak” mindegyikéhez fűz valami személyes élmény, emlék. Voltak találkozási pontjaim velük, s ezek hatottak rám, miképpen a kortársaimra is. Azt gondoltuk, ha a hatalmat szimbolizáló oroszlán bajszát rángatjuk, az jó, az bátor cselekedet, az méltó az elődökhöz. Ha megrovásban részesülünk miatta, az még jobb, mert igazolja merészségünket, nagyszerűségünket... De a megrovás nem járhatott azért, mert bűnt követtünk el, ha egyáltalán létezik bűn és nem szükségszerűen követjük el ezt vagy azt. Az igazságkimondásunkért akartunk bűnhődni. A mi igazságunk azonban maszatosabb volt, mint a „tarjáni vadak”-é. A hatalom kontúrjai az 1980-as évekre elkenődtek. Aki része volt a gépezetének, az sem volt meggyőződésesen pártember. Sőt, éppen a Magyar Szocialista Munkáspárt belső ellenzéke bizonyult a legerősebbnek ahhoz, hogy sajátos ideológiáján keresztül feszegesse a sajátos határait, amelyet egyre inkább maga kívánt a maga számára kijelölni. Olvassanak korabeli sajtót és meg fognak lepődni, a rendszerváltó pártok prominens alakjai közül hányan töltenek be korábban komoly MSZMP-funkciót. Náluk volt a tudás, ami egyúttal hatalom. Volt egy szobám, egy legénylakásom, ahová a politikai, művészeti játszmákból kiszorult, magukat toll- vagy ecsetforgató művészként deklaráló személyek verődtek össze napra nap.