Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / 5. szám - KÖNYVESPOLC - Halász Péter: „...gyújt régi fénynél új szövétneket”
meglepő tény, hogy adatgyűjtésének hatalmas anyagát egész életében érintetlenül hagyta”, akkor bizony bele kell nyugodnunk, hogy ez a talány a helytörténeti tudomány és honismereti mozgalom talán örök rejtélyeként marad az utókorra. Már a két elsőt is, de a harmadik fejezetet aztán ízig-vérig honismereti értékűnek tekinthetjük. Történelmünknek azt a hajszálgyökérzetét találjuk meg benne, amire oly gyakran és szívesen utalt egykori elnökünk, Kanyar József, amikor a honismeret és a helytörténet jelentőségét méltatta. Olvashatunk itt a Tolna megyében az elmúlt két évszázad alatt alakult különböző egyesületek és általában a civil szervezetek létrejöttéről, felvirágzásáról, időről időre bekövetkező átmeneti hanyatlásukról, majd az 1949-1950-es évekbeli teljes felszámolásukról. Megismerkedhetünk a Szekszárd és általában Tolna megye életében jelentős gazdasági és kulturális szerepet játszó, a XVIII. század folyamán betelepült németekkel, de némileg hiányolom, hogy a szerző egy gesztus erejéig sem foglalkozik az 1940-es évek második felébe Tolna megyébe menekült bukovinai székelyek szenvedéstörténetének és otthonra találásának izgalmas folyamatával. Több jelentős megyei település dióhéjnyi története mellett tanulságos helytörténeti jelenségről is olvashatunk ebben a fejezetben, mégpedig az 1866-ban az erdélyi Krassó-Szörény megyébe kirajzott félszáz szekszárdi családról, s az általuk létrehozott Bunyaszekszárd sorsáról, amiről napjaink szekszárdi helytörténészei szinte csak véletlenül szereztek tudomást, s valóságos „oknyomozó”, a szájhagyomány segítségét is igénybe vevő helytörténeti kutatómunka eredményeként sikerült újraszőni az évszázada bomló szálakat, hogy - éppen e könyv szerzőjének és a megyei honismereti egyesület által képviselt lokálpatrióta elkötelezettségnek eredményeként - afféle virtuális kapcsolat jöhessen létre a valamikori kirajzás hűlt helyével, de még élő, s a nemzedékekkel ezelőtt elhagyott ,anyavárosi polgáraival. Ez a felemelő történelmi ragaszkodás szép példája a honismereti gondolkodás kézzelfogható, napjainkat tartalommal megtöltő eredményének. Ha végezetül valami értékközösséget keresünk a három fejezetbe rendezett 106 honismereti miniatúra között, akkor azt az elismerésre méltó teljesítményt emelném ki, amivel Kaczián Jánosnak egy-egy, évszázadokat átívelő, sok folyóméternyi levéltári anyagra támaszkodó, közösséget ragasztó helyismereti témát sikerült esszenciává párolnia. A leghosszabb írásmű sem több 18 nyomtatott oldalnál, de a legtöbb 4-5 oldalnyi sűrítmény, vagy annyi sem. Lelki szemeimmel elképzelem, hogy egy-egy arravaló pedagógus milyen gazdag italt keverhet ezekből a kanálnyi „múltidő porokból”, hogy helyi árnyalatokkal ízesítse a gyakran bizony elég száraz és nyögvenyelős tanórákat. A Múltidő második oldalán azt olvashatjuk, hogy a könyv a szerző „szeretteinek és barátainak készült”, az utolsó oldalán pedig azt, hogy „magánkiadás 60 példányban”. Ami szép gesztus a megyei honismereti egyesület tisztességben megőszült egykori elnökétől, de kötve hiszem, hogy Kaczián Jánosnak - leszámítva a köteles példányokat is - mindössze félszáz szerette, barátja lenne abban a bármilyen kicsiny megyében. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan pedagógus, helytörténész, lokálpatrióta és potenciális egyesületi tag él Tolnában és az országban, akik szívesen sorolnák polcaikon a rendszeresen forgatott művek közé. Hátha még azokra is gondolunk, akik valamilyen ok miatt elköltöztek ugyan szülőföldjükről, de lélekben nem szakadtak el, s