Honismeret, 2019 (47. évfolyam)

2019 / 5. szám - KÖNYVESPOLC - Halász Péter: „...gyújt régi fénynél új szövétneket”

meglepő tény, hogy adatgyűjtésének ha­talmas anyagát egész életében érintetlenül hagyta”, akkor bizony bele kell nyugod­nunk, hogy ez a talány a helytörténeti tudo­mány és honismereti mozgalom talán örök rejtélyeként marad az utókorra. Már a két elsőt is, de a harmadik fejeze­tet aztán ízig-vérig honismereti értékűnek tekinthetjük. Történelmünknek azt a haj­­szálgyökérzetét találjuk meg benne, amire oly gyakran és szívesen utalt egykori elnö­künk, Kanyar József, amikor a honismeret és a helytörténet jelentőségét méltatta. Ol­vashatunk itt a Tolna megyében az elmúlt két évszázad alatt alakult különböző egye­sületek és általában a civil szervezetek létre­jöttéről, felvirágzásáról, időről időre bekö­vetkező átmeneti hanyatlásukról, majd az 1949-1950-es évekbeli teljes felszámolásuk­ról. Megismerkedhetünk a Szekszárd és ál­talában Tolna megye életében jelentős gaz­dasági és kulturális szerepet játszó, a XVIII. század folyamán betelepült németekkel, de némileg hiányolom, hogy a szerző egy gesz­tus erejéig sem foglalkozik az 1940-es évek második felébe Tolna megyébe menekült bukovinai székelyek szenvedéstörténeté­nek és otthonra találásának izgalmas fo­lyamatával. Több jelentős megyei település dióhéjnyi története mellett tanulságos hely­­történeti jelenségről is olvashatunk ebben a fejezetben, mégpedig az 1866-ban az er­délyi Krassó-Szörény megyébe kirajzott félszáz szekszárdi családról, s az általuk létrehozott Bunyaszekszárd sorsáról, ami­ről napjaink szekszárdi helytörténészei szinte csak véletlenül szereztek tudomást, s valóságos „oknyomozó”, a szájhagyomány segítségét is igénybe vevő helytörténeti kutatómunka eredményeként sikerült új­raszőni az évszázada bomló szálakat, hogy - éppen e könyv szerzőjének és a megyei honismereti egyesület által képviselt lokál­­patrióta elkötelezettségnek eredményeként - afféle virtuális kapcsolat jöhessen létre a valamikori kirajzás hűlt helyével, de még élő, s a nemzedékekkel ezelőtt elhagyott ,anyavárosi polgáraival. Ez a felemelő tör­ténelmi ragaszkodás szép példája a hon­ismereti gondolkodás kézzelfogható, nap­jainkat tartalommal megtöltő eredményé­nek. Ha végezetül valami értékközösséget keresünk a három fejezetbe rendezett 106 honismereti miniatúra között, akkor azt az elismerésre méltó teljesítményt emelném ki, amivel Kaczián Jánosnak egy-egy, évszáza­dokat átívelő, sok folyóméternyi levéltári anyagra támaszkodó, közösséget ragasztó helyismereti témát si­került esszenciává pá­rolnia. A leghosszabb írásmű sem több 18 nyomtatott oldalnál, de a legtöbb 4-5 oldal­nyi sűrítmény, vagy annyi sem. Lelki sze­meimmel elképzelem, hogy egy-egy arrava­­ló pedagógus milyen gazdag italt keverhet ezekből a kanálnyi „múltidő porokból”, hogy helyi árnyalatokkal ízesítse a gyakran bizony elég száraz és nyögvenyelős tanórá­kat. A Múltidő második oldalán azt olvashat­juk, hogy a könyv a szerző „szeretteinek és barátainak készült”, az utolsó oldalán pedig azt, hogy „magánkiadás 60 példányban”. Ami szép gesztus a megyei honismereti egyesület tisztességben megőszült egykori elnökétől, de kötve hiszem, hogy Kaczián Jánosnak - leszámítva a köteles példányo­kat is - mindössze félszáz szerette, barátja lenne abban a bármilyen kicsiny megyében. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan pedagógus, helytörténész, lokálpatrióta és potenciális egyesületi tag él Tolnában és az országban, akik szívesen sorolnák polca­ikon a rendszeresen forgatott művek közé. Hátha még azokra is gondolunk, akik va­lamilyen ok miatt elköltöztek ugyan szülő­földjükről, de lélekben nem szakadtak el, s

Next