Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / 6. szám - KRÓNIKA - Halász Péter: "Ne szűnjön meg az úr szívének hajlandósága után menni...": A kilencvenesztendős dr. Kovács Dániel köszöntése
amely dr. Pásztor Emil nyelvészprofesszor ötlete nyomán a Kazinczy Ferenc Társaság kezdeményezésére keletkezett. 2001-ben helyezték el az alapkövét, s számos kiváló személyiség és rangos intézmény összefogásával, mesebeli hét esztendő alatt lett kész, hogy Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulóján megnyithassa első kiállítását. Mondanom sem kell, hogy Kazinczy legújabb s egyik legrangosabb létesítményének létrejöttében, beosztásának szakmai szempontú megalapozásában és kivitelezésében az akkorra már nyugdíjban - de nem nyugalomban - lévő Kováts Dániel is alaposan kivette részét, még ha erről tiszteletre méltó szűkszavúsággal emlékezik is meg könyvében. A Kazinczy alakját felidéző másik könyve már címlapján is különleges műfajt ígér: A rab Kazinczy útján - Párhuzamos útinapló, olvashatjuk a Kemecsei Balázs fotóművésszel és más fotográfusokkal közösen alkotott mű címoldalán. Párhuzamos útinapló? Igen, több mint két évszázadnyi időeltolással indult el a Kazinczy Ferenc Társaság néhány elszánt tagja, hogy végigjárják az őfelsége I. Ferenc kíméletlen elnyomó apparátusával fogságba hurcolt névadójuk gondos topográfiai körültekintéssel rögzített útvonalát. Hogy Kováts Dániel nyolcvanesztendős korban vállalkozott erre a 3000 kilométeres zarándokútra, nemcsak szívós és jól karbantartott fizikumát, de a nagy szellemi előd iránti lankadatlan érdeklődését és tiszteletét is mutatja. Az pedig, hogy a nem mindennapi tapasztalatokat és élményeket nyújtó utazásról még abban az esztendőben írásos beszámolót közölt a Széphalom évkönyvben, majd kiállításokon is bemutatták az úton készült képeket, érzékelteti, milyen fontosnak tartották a zarándokút résztvevői, és személy szerint Kováts tanár úr a művelődéstörténeti értékű anyag mielőbbi közkinccsé tételét. Habent sua fata libelli! Az én birtokomban lévő Rab Kazinczy útján című könyvnek az volt a sorsa, Daninak kétszer kellett elküldenie hozzám, hogy egyszer megérkezzen, de így talán még nagyobb örömöt szerzett. Nemcsak a valamikori ország hatfelé hullott részeinek egy-egy mai helyszínével ismerkedhettem, de a tanár úr „helyben született” gondolataival is, hiszen mint írja: „rabsága hat és fél esztendejének nyomon követése tanulságos élmény ma is’. Időről időre érzékelhetjük is azt a szívdobogtató átélést, ami elfoghatta barátainkat, amikor ugyanazoknak a hegyeknek, utaknak, épületeknek jelenkori képét láthatták, amire a többször vasra verten utazó rab is tekinthetett. Budai fogságának első helyszínén megilletődve pillanthattak ki azon a rácsos ablakon, amerre „vezették s ment kétségek között, hallgatta halálos ítéletét, s kellett 35 évesen szembenéznie sötét és reménytelen jövőjével". Torokszorító lehetett látni Spielberg, Brünn - az egykori Morvaberény -, Kufstein, majd Munkács várainak börtöncelláit, a lépcsőt, amelyen ő is lépkedett, az ablakot, amelyen ő is kitekinthetett, s a gyönyörűséges tájakat, amelyeket ő is simogathatott a tekintetével, elgondolva, milyen szép lehet itt élni - de szabadon! „A szenvedők iránti tisztelettel jártuk körül az épületegyütteseket” - jegyzi meg a zarándokút krónikása. Ugyanígy meghatódhattak, amikor már visszafelé követve a Napóleon seregei elől Munkácsra „visszavont”, még mindig rab Kazinczyt, mert Dévénynél felidézték a Fogságom naplójából a jelenetet, amint az ismét magyar földre lépő Kazinczy - mint írja - térdre esvén: „Megcsókolám jobbom ujját s csókomat úgy nyomtam az anyaföldre. Patria, te tened”. De bizony ez a „haza” akkor ugyanolyan rab volt, mint az, akit fogolyként kísértek benne újabb és újabb börtönébe. Akitől, amikor végre, összesen 2387 napos rabság után kiszabadult, a börtönparancsnok e szavakkal búcsúzott el: „Most az egyik rabságból a másikba kerül!” * ** 2 „Tarts meg hazám!”