Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / Különszám - „Nap mint nap van feltámadás és van kálvária...”*
kell imádkozni. Ha jött egy olasz, jött egy német, akár francia, más, akár szentmisét is bemutattak, megszólalhatott, semmi baj, gond nem volt, ha magyar, akkor teljes egészében a háttérbe szorult az egész. Vagy emlékszem a Salamon Anti papbácsinak az ötvenéves jubileumi ünnepségére. - Ő ugyancsak egy olyan pap volt, aki itt szolgált az erdélyi egyházmegyében egészen pontosan Kostelekben. - Igen. Sajnos nem hirdették meg, egyszerűen más programot is rátettek arra az időpontra, hétköznap voltunk. A legfájdalmasabb az volt, hogy míg ott a helyi papság, akik ott voltak a plébánián, azok sem jöttek be a szentmisére. Próbáltam megérteni, hogy miért tették ezt, akár annak idején az első szentmisém alkalmával, amit a szülőfalumban bemutattam. Én nagyon sajnálom a moldvai papságot ilyen szempontból is, mert lelkileg egy beteges állapotba kergették bele, amit most már nagyon sokan látnak, éreznek. - Térjünk vissza ahhoz a gyermekhez, aki kikerül Gyulafehérvárra. A moldvai magyar közösségek nagyon sok papot adnak, többségük azonban Jászvásáron tanul. - A magyar nyelvnek a tanulását otthon kezdtem el, nyolcan vagyunk testvérek. A bátyám is tanult, tanulgatott, sőt, mikor nagyobb volt már, jobban haladt. Én a magyar nyelv szépségének a felismerését tulajdonképpen a szomszédomban élő Varga Jánosnak, aki most csíkszentsimoni plébános, köszönhetem. Tőle is segítséget kértem, emlékszem, az „Isten rabjai”-t, Gárdonyi Gézának a könyvét adta ide, és kölcsönzött nekem egy magyarromán szótárt. Ez nagyon nagy segítséget jelentett számomra és hát most is magamat látom, hogy amikor azt a könyvet olvastam, nem tudtam letenni, annyira magával ragadott. Voltak olyan szavak, amelyeket nem értettem, vagy ott nem használtuk ugye, a moldvai nyelvjárásban nem létezett és akkor mindig a szótárból kerestem ki. Most nem tudom pontosan, de egy pár napon belül kiolvastam azt a könyvet, hatodik-hetedikes lehettem. Vittem vissza Jánosnak, hogy megvan és nagyon köszönöm neki, és nem hitte el, hogy végigolvastam. Utána magyaráztam, elmondtam, akkor hitte el. Gárdonyi Gézának a könyve, maga a témája, Szent Margit, a Nyulak szigete, János testvér, magával ragadott az egész esemény, az egész történet. Nyolcadik után, a szomszédomban volt még egy Varga János, az említett papbácsinak az unokatestvére, ketten indultunk el Magyarföldre, hogy magyarul tanuljunk. Kérdezték édesapámék, hogy akarok-e magyarul tanulni, és így kerültünk ki Kézdivásárhelyre. Ott az egyik tanár felkarolt, Dávid Imre kémia szakos tanár volt. Két évig voltam ott középiskolában, mert abban az időben már Gyulafehérváron csak 11-12 osztály létezett, annyira lecsökkentették. Utána mentem Gyulafehérvárra, ott érettségiztem, ott végeztem el a kis szemináriumot is. Utána katonaság következett és beiratkoztam a teológiára. November 4-én - mindig az ’56-os forradalommal hozom kapcsolatba - reggel nyolc óra tíz perckor jött Trebits Jenő rektor úr és közölte velünk, hogy azonnal el kell hagynunk az intézetet, tizenkettő óráig. Hát nem értettük, hogy most mi történt és kiderült: bukaresti rendelet, hogy a moldvai számozásúak nem tanulhatnak Gyulafehérváron. És akkor el kellett jöjjünk, hatan voltunk Gyulafehérváron moldvaiak. Én hazamentem és otthon voltam egészen decemberig, aztán valami munka után néztem. Először Brassóba mentem, nem akartam a szüleim terhére otthon lenni. Nagyon sokan próbáltak Iasi felé irányítani, de én nem akartam menni. Végül ’83 telén jöttem Csíkszeredába, amiért nagyon hálás köszönettel tartozom. Egy építkezési vállalatnál raktárba kerültem és ott dolgoztam pár hónapig. Tulajdonképpen ez a Csíkszeredái egy nagyon szép időszak volt, még jobban megerősített a hivatásomban, öntudatomban, rájöttem, hogy valójában kiszolgáltatott nép vagyunk, és minket teljes egészében el akarnak törölni, be akarnak olvasztani. Ez nagyon fájt. Emlékszem, amikor Fehérvárról el kellett jönnöm, megkerestem a tanügy-