Honvédségi Szemle 2006/2
2006 / 10. szám - FÓRUM - Varga Mihály: Világraszóló diadal 1456-ban
szárkapitányként, s innen került országos jelentőségű beosztásba.) Olyan volt tehát királyságunk eme déli kapuja a szultánok szemében, mint a köröm alá szaladt szilánk, ezért törekedtek annak elfoglalására. E szultánok közül is kitűnt II. Mohamed (a Hódító), aki fiatal korától a világhódító Nagy Sándort tekintette példaképének, s úgy vélte, azzal tudja a nyomdokait követni, ha elfoglalja a Bizánci Birodalom egész területét - amit Konstantinápoly 1453-ban történt bevételével( mert már csak ez a megerődített főváros maradt meg az egykori Keletrómai Birodalomból) be is fejezett. A további terjeszkedés útjában azonban akadályt jelentenek a perzsák (keleten), továbbá a nyugati hatalmak, valamint a Velencei Köztársaság és a Magyar Királyság. S a Hódító ezt - a szárazföldi előretörését akadályozó - erősséget szándékozta vagy elfoglalni, vagy megsemmisíteni. E szándék kivitelezésének a kezdetéről és a következményekről abból a július 24-ei keltezésű - már a győzelem tényét is tartalmazó - levélből értesülünk, amelyet Hunyadi János küldött Gara László nádorhoz: „... megérkezett a török császár hatalmas erejével és nem kevés ágyújával, hogy megostromolja Nándorfehérvár várát. Hogy milyen sereggel és mennyi ágyúval érkezett, azt ember szeme még nem látta és ésszel sem képzelheti. Annyira elpusztította a várat ágyúlövésekkel, hogy a várat nem várnak, hanem mezőnek kell neveznünk, mivel a vár fala földig le lett rombolva...” Ez indokolta - ahogy a levelet tartalmazó Saecula Hungáriáé 1438- 1526 (összeállította Kubinyi András, 1985) kötetben olvasható is -, hogy Hunyadi csapata és a keresztesek zöme (Szilágyi Mihály várkapitány sürgetésére) bevonuljanak július 14-én a Dunát elzáró 200 hajóból álló török hajóhad megsemmisítése után a várba. Ha ez a két - hadászatilag - fontos mozzanat (a dunai török flotta megsemmisítése és az erősítésnek a várba való bejutása) nem történik meg, a vár bizonyosan elesik. S e két mozzanat nélkül nem érkezett volna el a magyarok győzelme sem. A fentebb megnevezett levélben Hunyadi azt is tudatta, hogy a szerdán (ez július 22) egész nap és a csütörtök délig tartó általános török roham visszaverése, majd a várból történt délutáni-esti kitörés eredményeként a török császár „minden ágyúját és hadi eszközét elnyertük”. Ennek során a szultán súlyos sérülést szenvedett: egy magyar vitéz kopjával hasba szúrta, a szultán viszont utolsó erejével lecsapta kardjával annak a fejét, után úgy elgyengült, hogy azt hitték, meg is hal. E sérülés volt az a végső lökés - hiszen az ágyúkat és a hadi eszközöket nem tudták a magyaroktól visszaszerezni -, amelynek a hatására a török haderő az éjjel és péntek hajnalban (ez július 24) mintegy 40 ezer fős veszteség - Rövid magyar krónika című művében régebbi krónikák adatait felhasználva a XVII. században alkotó nemes Petthő Gergely szintén ennyire tette a török emberveszteséget - elszenvedésével elmenekült nemcsak az ostrom- és csatatérről, hanem a hadszíntérről is. Mivel a nándorfehérvári diadalról sok mindent tud a tisztelt olvasó hőseiről könyv, festmény, költemény stb. tudósít bennünket, emlékezőket, s közülük Darvas Józsefnek A törökverő című kötetére irányítom rá a figyelmet, amely először az 1938. évi könyvnapra jelent meg. A mű a katonát mint eleven, cselekvő, önfeláldozó embert törekszik bemutatni. S a fókuszban nemcsak Hunyadi János had