Huszadik század, 1905

1. szám - I. Önálló czikkek - Kúnfi Zsigmond: Jókai

JÓKAL A modern világ technikai fejlődése majdnem mindennap uj iparágakat teremt. Valamely gondolatokban gazdag agyvelő­ben megszületik egy eszme s az néhány hónap múlva már gépekben megtestesülve teremtő útjára indul. Az ipar és munka megbecsülésében minden gondolkodó ember egyetért, de van ezen új iparágak között egy, a­melytől méltán fordul el undorral minden jóizlésű ember: az, a­melyet jobb szó hijján, irodalmi gyászipar­nak neveznek. Alig hunyja le szemét valamely kiváló ember, megindul a legizléstelenebb házkutatás hagyatékában. A detektív szimatjával napfényre vonnak minden szennyes és rejtett dolgot, melyről kegyelet és tapintat egyaránt azt paran­csolná, hogy eltemetve maradjon. Renan gyönyörű szavával a feledés az a büntetés, amelylyel mindazt sújtjuk, a mi kicsi­nyes és rut volt életünkben: miért bolygatni hát azt, a­mit az idő fövénye amúgy is betemet? Ez az idétlen lárma — Jókai halála és George Sand születésének századik évfordulója idézte fel a legújabbakat — mindig egy képet és egy verset juttat eszembe. A kép Verescsaginé: mint osztoznak a holt harczos tetemén a hollók és varjak, s a vers Tompáé . Hol a sas is csak félve járt elébb. Csipogva üt ott most tanyát a szemtelen veréb. A múlttal való leszámolás szükségletét azonban nem szüntetik meg az ilyen visszaélések; ha eldől a nagy élőfa, józan okosság parancsa, hogy mérjük meg nagyságát, számítsuk ki köbtartalmát és gondoljunk arra is, hogy mennyi napfényt fogott el a kisebbek elől, s a­míg maga nagyra nőtt, hány kisebb és gyöngébb növény csenevészedett el árnyékában. Nem kell Guyau-val kizárólag a művészet szocziológiai jelentőségét hang-

Next