Huszadik század, 1905
1. szám - I. Önálló czikkek - Kúnfi Zsigmond: Jókai
JÓKAL A modern világ technikai fejlődése majdnem mindennap uj iparágakat teremt. Valamely gondolatokban gazdag agyvelőben megszületik egy eszme s az néhány hónap múlva már gépekben megtestesülve teremtő útjára indul. Az ipar és munka megbecsülésében minden gondolkodó ember egyetért, de van ezen új iparágak között egy, amelytől méltán fordul el undorral minden jóizlésű ember: az, amelyet jobb szó hijján, irodalmi gyásziparnak neveznek. Alig hunyja le szemét valamely kiváló ember, megindul a legizléstelenebb házkutatás hagyatékában. A detektív szimatjával napfényre vonnak minden szennyes és rejtett dolgot, melyről kegyelet és tapintat egyaránt azt parancsolná, hogy eltemetve maradjon. Renan gyönyörű szavával a feledés az a büntetés, amelylyel mindazt sújtjuk, a mi kicsinyes és rut volt életünkben: miért bolygatni hát azt, amit az idő fövénye amúgy is betemet? Ez az idétlen lárma — Jókai halála és George Sand születésének századik évfordulója idézte fel a legújabbakat — mindig egy képet és egy verset juttat eszembe. A kép Verescsaginé: mint osztoznak a holt harczos tetemén a hollók és varjak, s a vers Tompáé . Hol a sas is csak félve járt elébb. Csipogva üt ott most tanyát a szemtelen veréb. A múlttal való leszámolás szükségletét azonban nem szüntetik meg az ilyen visszaélések; ha eldől a nagy élőfa, józan okosság parancsa, hogy mérjük meg nagyságát, számítsuk ki köbtartalmát és gondoljunk arra is, hogy mennyi napfényt fogott el a kisebbek elől, s amíg maga nagyra nőtt, hány kisebb és gyöngébb növény csenevészedett el árnyékában. Nem kell Guyau-val kizárólag a művészet szocziológiai jelentőségét hang-