Ifjú Kommunista, 1966. (10. évfolyam, 1-12. szám)

1966-08-01 / 8. szám

De Gaulle Moszkvában De Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke június végén nagy fontosságú látogatást tett a Szovjetunióban: útjának jelentősé­gét nemcsak a legmagasabb szin­ten lefolytatott szovjet—francia tárgyalások és azok eredményei ad­ták meg, hanem a látványos és jel­képes külsőségek is. Charles De Gaulle, a franciák második világhá­borús harcának legendás alakja meg­találta a módját annak, hogy szov­jetunióbeli programjában emlé­keztetni tudjon a negyedszázaddal ezelőtti szovjet—francia szövetségre és fegyverbarátságra. Szovjet rész­ről is szívesen vették, hogy a fran­cia elnök-tábornok kész volt a kö­zös ellenséggel vívott közös küzde­lem emlékeit felidézni. A francia vendég tábornoki egyenruhában szállt ki június 20-án a vnukovói repülőtérre leereszkedett Caravelle-jéből, mintegy jelezve, hogy a németellenes ellenállás tá­bornoka lépett újra szovjet földre. Tábornoki uniformisban — amelyet csupán a gaulle-ista ellenállók jelvé­nye, a lotharingiai kereszt ékesített —, ment el Leningrádban a bősi temetőbe, ahol a 900 napos ostrom­nak több mint félmillió áldozata nyugszik jeltelen tömegsírokban, vagy a sztálingrádi csata színhelyén a hősi emlékmű megkoszorúzására. A TEGNAP ÉS A HOLNAP Magának a látogatás időpontjá­nak megválasztása is kifejezésre juttathatta, hogy francia részről ma nemhogy meg nem tagadják, de tu­datosan vállalják a negyedszázaddal ezelőtti közösséget. De Gaulle tá­bornok akkor volt Moszkvában, ami­kor a szovjet nép 1941. június 22-re emlékezett, a hitleri rablótámadás 25. évfordulójára. Viszont való­­ igaz, hogy a múlt felidézése még nem minden, a közös 36 IFJÚ KOMMUNISTA antifasiszta küzdelem emlékeinek felelevenítése még nem ad szükség­szerűen választ a mának és a hol­napnak nagy kérdéseire. Hiszen hogy csak egynéhányat idézzünk a jelen legégetőbb nemzetközi problé­mái közül: az amerikai imperializ­mus gyilkos és embertelen vietnami agressziója, Európa békéjének és biztonságának ügye, amelyet a NA­TO és azon belül a nyugatnémet mi­­litarizmus részéről jelentkező állan­dó fenyegetés tesz mindenkor idő­szerűvé, a fejlődés útján megindult, de még mindig elmaradott új orszá­gok népeinek megannyi problémája, a leszerelés parancsoló szükségessé­ge, és így tovább, mind-mind igény­lik a nagyhatalmak s felelős veze­tőik törekvéseinek egybehangolását. Nyilvánvaló, hogy napjainkban na­gyon messze van ettől a világ... A Szovjetunió diplomáciája a leg­utóbbi időkben célul tűzte ki, hogy — egy időben az Egyesült Államok vietnami agressziójának megfékezé­sével — az európai térségben kivív­ja a béke és a biztonság garantálá­sának új rendszerét. Ezt célozza az a szovjet javaslat is, hogy hívjanak össze össz-európai konferenciát. Gyűljenek össze az európai országok vezetői — kivétel nélkül, tehát le­gyen ott a Német Demokratikus Köztársaság képviselője is! — hogy megvitassák Európa minden problé­máját és az azok megoldására alkal­mas intézkedéseket. De Gaulle tábornok moszkvai tár­gyalásainak középpontjában is­ az európai kérdések állottak. A tőkés Franciaország politikai szándékaival kapcsolatos esetleges illúziók elosz­latására nyomban meg kell monda­nunk, hogy a szovjet—francia véle­ménycserében megmutatkozott a né­zetkülönbség. De Gaulle tábornok nem tette magáévá az össz-európai konferencia szovjet tervét. A francia köztársasági elnököt még köti Pá­rizs és Bonn szerződése, amelynek alapján el kell zárkóznia a Német Demokratikus Köztársaság elismeré­se elől. Össz-európai konferencia pedig elképzelhetetlen az NDK je­lenléte nélkül. Egyébként is De Gaulle tábornok elképzelése az, hogy az európai enyhülés hosszú folyamat eredmé­nye lehet csupán. A többszörösen kétoldalú kapcsolatok fokozatos nor­malizálása és javítása — ebben fog­lalható össze a francia diplomácia célja. Ez annyit jelent, hogy külön­­külön normális vagy jó kapcsolato­kat szándékoznak kiépíteni például a szocialista országok mindegyiké­vel, a Szovjetunióval is, meg Len­gyelországgal, Csehszlovákiával, Ro­mániával vagy éppen Magyarország­gal. (A kivétel, mint már említettük, a Német Demokratikus Köztársaság, amellyel egyelőre csupán a gazdasá­gi kapcsolatok fokozatos megterem­tésére törekszik a francia kormány, illetve a francia nagytőke.) Kétségtelen, hogy ez is változást jelent a hidegháború állapotához ké­pest: akkor a dulles-i recept szerint Franciaországnak is a szocialista tá­bor megtámadására életrehívott ka­tonai koalíció részesének kellett lennie. Ma pedig De Gaulle Francia­országa, ha meg is marad az Észak­atlanti Szövetség tagjának, annak agresszív katonai csoportosulásából, a NATO-ból kivonta csapatait. A francia elnök szovjetunióbeli látoga­tásáról éppen azon a napon, július 1-én érkezett haza, amikor a fran­cia egységek végleg elhagyták a NA­­TO-t, amikor a NATO parancsnok­­ságaiból, vezérkaraiból a francia fő­tisztek kiváltak. ILLÚZIÓK NÉLKÜL Sokan teszik fel a kérdést, mi in­díthatta a francia­ uralkodó osztályt (és nem egyedül De Gaulle táborno­kot!) arra, hogy szembehelyezkedjék a NATO-val és abban az amerikai egyeduralommal? Ismét alá kell húznunk, hogy illúzióknak nincs he­lye: Franciaország tőkés jellege ez­zel még alapvetően meg nem válto­zott, a francia politika osztálytartal­ma nem módosult! Ma is a francia monopoltőke diktálja az ország po­litikáját. A világbeli erőviszonyok új alaku­lásának, a szocialista világrendszer léte meghatározó jellegének bizo­nyítékaként értékelhetjük a tényt, hogy a tőkés Franciaország mono­polista vezetői a szocialista orszá­gokkal való kapcsolatok normalizálá­sával és megjavításával akarják el­lensúlyozni az Egyesült Államok monopóliumainak minden eddiginél nagyobb mohóságát. Minden jel ar­ra mutat, hogy Párizsban a nagytőke urai is felismerték: az amerikai mo­nopóliumok terjeszkedése létükben fenyegeti őket, a NATO tulajdon­képpen az Egyesült Államoknak nem csupán politikai és katonai egyeduralmát biztosítja, hanem a gazdasági előretörését is — ugyanek­kor a francia uralkodó osztálynak azt is látnia kell, hogy az amerikai politika agresszivitásának fokozódá­sa háborús veszélyt hoz magával, a

Next