Ifjú Kommunista, 1966. (10. évfolyam, 1-12. szám)
1966-08-01 / 8. szám
De Gaulle Moszkvában De Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke június végén nagy fontosságú látogatást tett a Szovjetunióban: útjának jelentőségét nemcsak a legmagasabb szinten lefolytatott szovjet—francia tárgyalások és azok eredményei adták meg, hanem a látványos és jelképes külsőségek is. Charles De Gaulle, a franciák második világháborús harcának legendás alakja megtalálta a módját annak, hogy szovjetunióbeli programjában emlékeztetni tudjon a negyedszázaddal ezelőtti szovjet—francia szövetségre és fegyverbarátságra. Szovjet részről is szívesen vették, hogy a francia elnök-tábornok kész volt a közös ellenséggel vívott közös küzdelem emlékeit felidézni. A francia vendég tábornoki egyenruhában szállt ki június 20-án a vnukovói repülőtérre leereszkedett Caravelle-jéből, mintegy jelezve, hogy a németellenes ellenállás tábornoka lépett újra szovjet földre. Tábornoki uniformisban — amelyet csupán a gaulle-ista ellenállók jelvénye, a lotharingiai kereszt ékesített —, ment el Leningrádban a bősi temetőbe, ahol a 900 napos ostromnak több mint félmillió áldozata nyugszik jeltelen tömegsírokban, vagy a sztálingrádi csata színhelyén a hősi emlékmű megkoszorúzására. A TEGNAP ÉS A HOLNAP Magának a látogatás időpontjának megválasztása is kifejezésre juttathatta, hogy francia részről ma nemhogy meg nem tagadják, de tudatosan vállalják a negyedszázaddal ezelőtti közösséget. De Gaulle tábornok akkor volt Moszkvában, amikor a szovjet nép 1941. június 22-re emlékezett, a hitleri rablótámadás 25. évfordulójára. Viszont való igaz, hogy a múlt felidézése még nem minden, a közös 36 IFJÚ KOMMUNISTA antifasiszta küzdelem emlékeinek felelevenítése még nem ad szükségszerűen választ a mának és a holnapnak nagy kérdéseire. Hiszen hogy csak egynéhányat idézzünk a jelen legégetőbb nemzetközi problémái közül: az amerikai imperializmus gyilkos és embertelen vietnami agressziója, Európa békéjének és biztonságának ügye, amelyet a NATO és azon belül a nyugatnémet militarizmus részéről jelentkező állandó fenyegetés tesz mindenkor időszerűvé, a fejlődés útján megindult, de még mindig elmaradott új országok népeinek megannyi problémája, a leszerelés parancsoló szükségessége, és így tovább, mind-mind igénylik a nagyhatalmak s felelős vezetőik törekvéseinek egybehangolását. Nyilvánvaló, hogy napjainkban nagyon messze van ettől a világ... A Szovjetunió diplomáciája a legutóbbi időkben célul tűzte ki, hogy — egy időben az Egyesült Államok vietnami agressziójának megfékezésével — az európai térségben kivívja a béke és a biztonság garantálásának új rendszerét. Ezt célozza az a szovjet javaslat is, hogy hívjanak össze össz-európai konferenciát. Gyűljenek össze az európai országok vezetői — kivétel nélkül, tehát legyen ott a Német Demokratikus Köztársaság képviselője is! — hogy megvitassák Európa minden problémáját és az azok megoldására alkalmas intézkedéseket. De Gaulle tábornok moszkvai tárgyalásainak középpontjában is az európai kérdések állottak. A tőkés Franciaország politikai szándékaival kapcsolatos esetleges illúziók eloszlatására nyomban meg kell mondanunk, hogy a szovjet—francia véleménycserében megmutatkozott a nézetkülönbség. De Gaulle tábornok nem tette magáévá az össz-európai konferencia szovjet tervét. A francia köztársasági elnököt még köti Párizs és Bonn szerződése, amelynek alapján el kell zárkóznia a Német Demokratikus Köztársaság elismerése elől. Össz-európai konferencia pedig elképzelhetetlen az NDK jelenléte nélkül. Egyébként is De Gaulle tábornok elképzelése az, hogy az európai enyhülés hosszú folyamat eredménye lehet csupán. A többszörösen kétoldalú kapcsolatok fokozatos normalizálása és javítása — ebben foglalható össze a francia diplomácia célja. Ez annyit jelent, hogy különkülön normális vagy jó kapcsolatokat szándékoznak kiépíteni például a szocialista országok mindegyikével, a Szovjetunióval is, meg Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával vagy éppen Magyarországgal. (A kivétel, mint már említettük, a Német Demokratikus Köztársaság, amellyel egyelőre csupán a gazdasági kapcsolatok fokozatos megteremtésére törekszik a francia kormány, illetve a francia nagytőke.) Kétségtelen, hogy ez is változást jelent a hidegháború állapotához képest: akkor a dulles-i recept szerint Franciaországnak is a szocialista tábor megtámadására életrehívott katonai koalíció részesének kellett lennie. Ma pedig De Gaulle Franciaországa, ha meg is marad az Északatlanti Szövetség tagjának, annak agresszív katonai csoportosulásából, a NATO-ból kivonta csapatait. A francia elnök szovjetunióbeli látogatásáról éppen azon a napon, július 1-én érkezett haza, amikor a francia egységek végleg elhagyták a NATO-t, amikor a NATO parancsnokságaiból, vezérkaraiból a francia főtisztek kiváltak. ILLÚZIÓK NÉLKÜL Sokan teszik fel a kérdést, mi indíthatta a francia uralkodó osztályt (és nem egyedül De Gaulle tábornokot!) arra, hogy szembehelyezkedjék a NATO-val és abban az amerikai egyeduralommal? Ismét alá kell húznunk, hogy illúzióknak nincs helye: Franciaország tőkés jellege ezzel még alapvetően meg nem változott, a francia politika osztálytartalma nem módosult! Ma is a francia monopoltőke diktálja az ország politikáját. A világbeli erőviszonyok új alakulásának, a szocialista világrendszer léte meghatározó jellegének bizonyítékaként értékelhetjük a tényt, hogy a tőkés Franciaország monopolista vezetői a szocialista országokkal való kapcsolatok normalizálásával és megjavításával akarják ellensúlyozni az Egyesült Államok monopóliumainak minden eddiginél nagyobb mohóságát. Minden jel arra mutat, hogy Párizsban a nagytőke urai is felismerték: az amerikai monopóliumok terjeszkedése létükben fenyegeti őket, a NATO tulajdonképpen az Egyesült Államoknak nem csupán politikai és katonai egyeduralmát biztosítja, hanem a gazdasági előretörését is — ugyanekkor a francia uralkodó osztálynak azt is látnia kell, hogy az amerikai politika agresszivitásának fokozódása háborús veszélyt hoz magával, a