Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

kat a perceket, amikor fá­radtnak érzem magamat. Mi jogon untatna a téma? Mond­tam már, tízéves korom óta ezt csinálom, ebből élek. Hát szép kis pali lennék, ha kije­lenteném, engem untat ez a té­ma, beszéljünk inkább a zené­ről. Én a focihoz értek, a focit szeretem, világos, hogy főleg erről beszélgetek. MILYEN IS PUSKÁS? Tulajdonképpen ez elég buta kérdés, mert először is tisz­tázni kéne: külsőleg, belső­­leg, úgy szőröstül-bőröstül? Maradjunk annyiban, milyen benyomást tesz Puskás arra, aki először találkozik vele többszemközt. Ez az utóbbi megint nem lényegtelen kö­rülmény, mert Puskással szin­te reménytelen vállalkozás négyszemközt lenni. Állító­lag Madridban is hasonló a helyzet, rengeteg a barátja, asztalánál seregnyi ember ül. Márpedig, akit sok ember vesz körül, az egy kicsit mindig viselkedik, jópofás­­kodik. Ha egyetlen mondattal kel­lene a fenti kérdésre vála­szolnom, csak azt mond­hatnám : „Elbűvölően kedves fickó!” S ez a fickó ne tűnjék szemtelenségnek egy 55 éves nagyapával szemben, meg­győződésem, hogy ő örök életében fickós marad. Nem véletlenül hívják ma is Öcsi­nek. Pocakos, mit pocakos, kö­vér. Ezt már mindenki leírta róla. Azt hiszem, nem izgatja a pocakja. Olyan ingeket, pulóvereket visel, amelyek szépen ráfeszülnek, nem pró­bálja meg ügyes trükkökkel takargatni kilóit. Szinte kér­kedik vele, mintha azt akarná tudatni mindenkivel: ilyen vagyok, ennyit erről. A téma egyébként nem zavarja. Más ember az ő he­­l­yében talán kikérné magá­nak. Ezt mondja: — Voltam már 105 kiló is. Most a százhoz vagyok közel — de még innen. A helyzet az, hogy ételnek-italnak nehezen tudok ellenállni. Ez az én nagy gyengeségem. Aztán rengete­get nevetek, ami állítólag szintén hizlal, szóval van ba­jom. Ha rendesen edzek egy csapattal, akkor nagyjából a súlyomnál vagyok, persze nem vagyok szilfid, úgy a kilencve­net közelítem. Az utóbbi idő­ben elhanyagoltam az edzé­seket, amire minden okom megvolt, mire meghíztam. A világhírnév és a viszony­lagos gazdagság ellenére (anyagi helyzetéről nem kér­deztem, ő nem beszélt, így csupán sejtem, hogy nem kell „kölcsönkérnie” senki­től) ugyanaz a kispesti proli­fiú maradt, aki volt. Imádja a tréfát, az ugratást és sze­rencsére abból a kivételes fajtából való, aki azt is elvi­seli, ha rajta mulatnak. Bár­kivel megiszik néhány fröcs­­csöt, mindenkivel szóba áll és egészen fiataloknak is megengedi, hogy tegezzék. A magázódás — ő mondta — kifejezetten zavarja. Meg kell adni: nagy szeren­cséjére kitűnő a memóriája. Harminc esztendő távlatából pontosan emlékszik arcokra, nevekre, s ami a legfonto­sabb: az arcokat és a neveket össze is tudja kapcsolni. A többi között ennek is köszönheti, hogy senki nem vádolta meg azzal: no ez az Öcsi is szépen lassan min­dent elfelejtett, ő is csak olyan, mint a többi disszi­­dens. Lehet, hogy ebben az egészben van valami ügyes­kedés is a részéről, ha igen, bizony jól csinálja, elárulhat­ná a titkát. A CSARNOKBAN Azt mondtam neki (őszintén szólva azt hittem, így is lesz), felmegyünk a színpadra egy negyed órára, beszélge­tünk, aztán aláírsz 100 köny­vet és mehetünk. Mivel életemben nem dedikáltam könyvet, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időbe telik leírni százszor egy nevet és egy dátumot. Hát, amit előzetesen mondtam neki, abból megvalósult az a 15 perc, amit a színpadon a mikrofon mellett eltöltöt­­tünk, sajnos több néző nagy bosszúságára. Amiért kife­jezetten engem érhet csak szemrehányás, részben rosz­­szul tartottam a mikrofont (sokan nem hallották, mit kérdeztem és ő mit vála­szolt), részben elharaptam a mondatok végét, részben (ez mentségemre legyen mondva) a hangosítás sem volt valami jó a színpadon. Puskással szerencsére nem lehet leégni, vagy inkább azt kell mondanom, a közönség megmentett. A fiúk és a lá­nyok ugyanis arra vártak ugrásra készen, hogy abba­hagyjam a beszélgetést és cetlivel a kézben megroha­mozhassák Puskást. öcsi pa­rádésan állta a rohamot, per­sze csak egy ideig, mert a színpadról egyrészt távozni is kellett, másrészt hátra volt még a dedikálás. Miről is beszélgettünk a színpadon? — Öcsi, megírták az újsá­gok, hogy Port Saidből, ahol legutóbb edzősködtél, várat­lanul eljöttél, valósággal el­szöktél. Miért hagytad ott a csapatot? — Mert áprilisban tartoz­tak a legkevesebbel, csak 600 dollárral. Mondtam magam­ban, itt az alkalom, a szerző­dés úgyis lejárt, ennél csak többel szoktak neked tartozni, irány haza. Kapóra jött még az is, hogy a pályát egy nagy botrány miatt betiltották, és Svájcból kaptam egy meghí­vást az 1954-es világbajnokság évfordulója alkalmából készülő televíziós interjúra. Gyorsan elutaztam Svájcba, a csapat vezetőinek pedig megírtam a levelemet. — Szóval most egy állás­talan edzőt tisztelhetünk ben­ned? — Nem vagyok állástalan, lejárt éppen a szerződésem. Nem tagadom, szeretnék most már Spanyolországban edzős­­ködni. — A rólad szóló könyv írója azt az alcímet adta a kötetnek: Legenda és való­ság. őszintén, nem jobb egy kicsit legendának lenni? — Nem. Az ember legyen mindig valóság. — Számítottál arra, hogy egyszer könyvet ír valaki rólad? — Igen. — És milyen nyelvűnek gondoltad ezt a könyvet, magyarnak vagy spanyolnak? — Először magyarnak, aztán spanyolnak. urban Jamás felvételei — Szerinted ezt a könyvet megértik a spanyolok, úgy értem, ha változtatás nélkül lefordítják, sikere lenne? — Azt hiszem, feltétlenül szükséges rajta változtatni, mert nemcsak, hogy nem érte­nék meg a pesties ízeket, de a spanyolok joggal elvárnák, hogy a Real Madridban eltöl­tött évekről sokkal több szó essék. DEDIKÁLÁS KÖZBEN Ülünk Tábor Istvánnak, a Budapest Sportcsarnok igaz­gatójának szobájában a hosz­­szú asztalnál. Az asztalon egy halom könyv. Láss neki, bíztatjuk. Erősítésként fröcs­­ösöket és kávékat hozat az igazgató. És öcsi nem nya­fog, hogy fárad a keze, írja a nevét rendületlenül, időn­ként a dátumozással fenn­akad, hiába, attól, mármint a magyaros formától egy

Next