Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
kat a perceket, amikor fáradtnak érzem magamat. Mi jogon untatna a téma? Mondtam már, tízéves korom óta ezt csinálom, ebből élek. Hát szép kis pali lennék, ha kijelenteném, engem untat ez a téma, beszéljünk inkább a zenéről. Én a focihoz értek, a focit szeretem, világos, hogy főleg erről beszélgetek. MILYEN IS PUSKÁS? Tulajdonképpen ez elég buta kérdés, mert először is tisztázni kéne: külsőleg, belsőleg, úgy szőröstül-bőröstül? Maradjunk annyiban, milyen benyomást tesz Puskás arra, aki először találkozik vele többszemközt. Ez az utóbbi megint nem lényegtelen körülmény, mert Puskással szinte reménytelen vállalkozás négyszemközt lenni. Állítólag Madridban is hasonló a helyzet, rengeteg a barátja, asztalánál seregnyi ember ül. Márpedig, akit sok ember vesz körül, az egy kicsit mindig viselkedik, jópofáskodik. Ha egyetlen mondattal kellene a fenti kérdésre válaszolnom, csak azt mondhatnám : „Elbűvölően kedves fickó!” S ez a fickó ne tűnjék szemtelenségnek egy 55 éves nagyapával szemben, meggyőződésem, hogy ő örök életében fickós marad. Nem véletlenül hívják ma is Öcsinek. Pocakos, mit pocakos, kövér. Ezt már mindenki leírta róla. Azt hiszem, nem izgatja a pocakja. Olyan ingeket, pulóvereket visel, amelyek szépen ráfeszülnek, nem próbálja meg ügyes trükkökkel takargatni kilóit. Szinte kérkedik vele, mintha azt akarná tudatni mindenkivel: ilyen vagyok, ennyit erről. A téma egyébként nem zavarja. Más ember az ő helyében talán kikérné magának. Ezt mondja: — Voltam már 105 kiló is. Most a százhoz vagyok közel — de még innen. A helyzet az, hogy ételnek-italnak nehezen tudok ellenállni. Ez az én nagy gyengeségem. Aztán rengeteget nevetek, ami állítólag szintén hizlal, szóval van bajom. Ha rendesen edzek egy csapattal, akkor nagyjából a súlyomnál vagyok, persze nem vagyok szilfid, úgy a kilencvenet közelítem. Az utóbbi időben elhanyagoltam az edzéseket, amire minden okom megvolt, mire meghíztam. A világhírnév és a viszonylagos gazdagság ellenére (anyagi helyzetéről nem kérdeztem, ő nem beszélt, így csupán sejtem, hogy nem kell „kölcsönkérnie” senkitől) ugyanaz a kispesti prolifiú maradt, aki volt. Imádja a tréfát, az ugratást és szerencsére abból a kivételes fajtából való, aki azt is elviseli, ha rajta mulatnak. Bárkivel megiszik néhány fröcscsöt, mindenkivel szóba áll és egészen fiataloknak is megengedi, hogy tegezzék. A magázódás — ő mondta — kifejezetten zavarja. Meg kell adni: nagy szerencséjére kitűnő a memóriája. Harminc esztendő távlatából pontosan emlékszik arcokra, nevekre, s ami a legfontosabb: az arcokat és a neveket össze is tudja kapcsolni. A többi között ennek is köszönheti, hogy senki nem vádolta meg azzal: no ez az Öcsi is szépen lassan mindent elfelejtett, ő is csak olyan, mint a többi disszidens. Lehet, hogy ebben az egészben van valami ügyeskedés is a részéről, ha igen, bizony jól csinálja, elárulhatná a titkát. A CSARNOKBAN Azt mondtam neki (őszintén szólva azt hittem, így is lesz), felmegyünk a színpadra egy negyed órára, beszélgetünk, aztán aláírsz 100 könyvet és mehetünk. Mivel életemben nem dedikáltam könyvet, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időbe telik leírni százszor egy nevet és egy dátumot. Hát, amit előzetesen mondtam neki, abból megvalósult az a 15 perc, amit a színpadon a mikrofon mellett eltöltöttünk, sajnos több néző nagy bosszúságára. Amiért kifejezetten engem érhet csak szemrehányás, részben roszszul tartottam a mikrofont (sokan nem hallották, mit kérdeztem és ő mit válaszolt), részben elharaptam a mondatok végét, részben (ez mentségemre legyen mondva) a hangosítás sem volt valami jó a színpadon. Puskással szerencsére nem lehet leégni, vagy inkább azt kell mondanom, a közönség megmentett. A fiúk és a lányok ugyanis arra vártak ugrásra készen, hogy abbahagyjam a beszélgetést és cetlivel a kézben megrohamozhassák Puskást. öcsi parádésan állta a rohamot, persze csak egy ideig, mert a színpadról egyrészt távozni is kellett, másrészt hátra volt még a dedikálás. Miről is beszélgettünk a színpadon? — Öcsi, megírták az újságok, hogy Port Saidből, ahol legutóbb edzősködtél, váratlanul eljöttél, valósággal elszöktél. Miért hagytad ott a csapatot? — Mert áprilisban tartoztak a legkevesebbel, csak 600 dollárral. Mondtam magamban, itt az alkalom, a szerződés úgyis lejárt, ennél csak többel szoktak neked tartozni, irány haza. Kapóra jött még az is, hogy a pályát egy nagy botrány miatt betiltották, és Svájcból kaptam egy meghívást az 1954-es világbajnokság évfordulója alkalmából készülő televíziós interjúra. Gyorsan elutaztam Svájcba, a csapat vezetőinek pedig megírtam a levelemet. — Szóval most egy állástalan edzőt tisztelhetünk benned? — Nem vagyok állástalan, lejárt éppen a szerződésem. Nem tagadom, szeretnék most már Spanyolországban edzősködni. — A rólad szóló könyv írója azt az alcímet adta a kötetnek: Legenda és valóság. őszintén, nem jobb egy kicsit legendának lenni? — Nem. Az ember legyen mindig valóság. — Számítottál arra, hogy egyszer könyvet ír valaki rólad? — Igen. — És milyen nyelvűnek gondoltad ezt a könyvet, magyarnak vagy spanyolnak? — Először magyarnak, aztán spanyolnak. urban Jamás felvételei — Szerinted ezt a könyvet megértik a spanyolok, úgy értem, ha változtatás nélkül lefordítják, sikere lenne? — Azt hiszem, feltétlenül szükséges rajta változtatni, mert nemcsak, hogy nem értenék meg a pesties ízeket, de a spanyolok joggal elvárnák, hogy a Real Madridban eltöltött évekről sokkal több szó essék. DEDIKÁLÁS KÖZBEN Ülünk Tábor Istvánnak, a Budapest Sportcsarnok igazgatójának szobájában a hoszszú asztalnál. Az asztalon egy halom könyv. Láss neki, bíztatjuk. Erősítésként fröcsösöket és kávékat hozat az igazgató. És öcsi nem nyafog, hogy fárad a keze, írja a nevét rendületlenül, időnként a dátumozással fennakad, hiába, attól, mármint a magyaros formától egy