Igaz Szó, 1945 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1945-02-20 / 8. szám

1945 február 20 Van-e magyar ember, kinek szívverése ne gyorsult volna meg a hírre, hogy Budapest hadszíntér lett? Van-e igaz magyar, akit ne kínzott volna a gondo­lat. Elpusztul­-e egyik legszebb városa a világnak, a magyar főváros? S van-e budapesti lakos, ki, távol élve hazájától, ne kérdezte volna önmagától: várjon kit lát viszont szerettei közül az élők sorá­ban? És milyen lesz a viszontlátás?... A Szálasi-banditák segítségével Hitle­rék arra ítélték Budapestet és népét, hogy elpusztuljon s halálvergődésével hosszabbítsa meg a fasiszta rémuralmat. S a város sokat szenvedett, ezer sebből vérzik — de nem pusztult el. Sajnos, a Duna-hidak, Budapest büszkeségei, nin­csenek többé: a Pestről kiszorított német banda felrobbantotta valamennyit. Sok házon réseket ütött, soknak a sarkát szelte le a tüzérségi tűz. Sok ablak, ajtó betörve. De a legtöbb épületet a mesterien és hősiesen harcoló szovjet rohamcsoportok megmentették. Teljesen lerombolt ház, — mint Sztálingrádon vagy Varsóban. — Budapesten sokkal kevesebb. És akik lakják, vagy lakták a háza­kat? kérdi nyilván az olvasó. Rengeteg népet hajtottak a németek és Szálasiék bőrkabátos banditái sáncmunkára. Az el­lenállók, szabadságért harcolók ezreit géppuskázták le a Dunaparton, verték agyon a börtönökben s a nyílt utcán is. A szőke Duna habjai ezrével sodorták a megkínzottak tetemeit. De Budapest né­pe mégis élt Meggyötörve, megtizedel­ve, de él, hogy új élethez kezdjen. Szovjet hírlapírók járják a várost, Mátrai magyar újságíró kiséri őket. Né­zik, hogy­ él a nép az éppen felszaba­dult városnegyedekben. A hitleristák éle­lem nélkül hagyták a lakosságot. „Enni akartok? Fogjatok fegyvert és zsákmá­nyoljatok élelmet az oroszoktól, azok­nak van elég“ — mondták cinikusan az­­éhezőknek a hízott bőrkabátos Szálasi­­banditák. — kiéhezett ember beszéli ezt el. A beszélgetők mellett elsiet egy asz­­szony, kinek kezében egy darab lóhús van. A lovat akna-szilánk, avagy golyó terítette-e le , kinek fontos? Kissé odébb, kopott katonaköpenyben egy öreg ember sietve visz szenet egy papírzacs­kóban. Ez a kis jelenet mutatja, hogy milyen volt a leleményes pestiek önel­látása. Az újságírók bemennek egy bunkerbe, mely négyméternyi mélységben van. Egy túlzsúfolt vasúti kocsi képe tárul elénk, megnagyobbított méretekben: a fekhe­lyek emeletszerűen vannak egymásra építve. Bőröndökből és egyéb holmikból válaszfalak készültek. Kicsiny asztalká­kon gyertyák és lámpák pislognak. Nagy zsivaj és fülledt levegő tölti meg a helységet. Az élénk beszélgetés, e sok érdeklődő arc nagy megkönnyebülést fe­jez ki, bár Budán még folyik a harc. A bunkerben külvárosi lakók is van­nak. Elmesélik, hogy őket még október­ben''kilakoltatták, mondván, hogy a kül­városi kerületek hadizónává váltak. A kilakoltatottak legnagyobb része Pestre költözött. Gyorsan kellett otthagyniok lakásaikat, s csak kevés holmit tudtak magukkal hozni. Néhány hét múlva so­kan visszalopózkodtak, hogy mentsék, ami még menthető. Késő volt: lakások, üzle­tek, raktárak mind ki voltak rabolva. Miközben Budapest határában folyt a csata, s a városban magában dühöngött a náci terror: a függetlenségi front földalatt működő budapesti bizottsága folytatta a nemzeti erők harcra szerve­zését. Még kevés részletet tudunk ebből a sok áldozattal járt hősies küzdelem­ből, de bizonyos, hogy Budapest meg­mentésében nem kis érdemeket szereztek a demokratikus magyar front bátor har­cosai. S a németek leverése után immár szabadon folytatják a küzdelmet, hogy a magyar fővárosban egyetlen német ügy­nök se maradjon. Mert a vert német hadak bérenceiket hátrahagyták, akik a Szálasi-féle bőrkabátot levetették, polgári ruhát öltöttek. Jellemző esetek játszódnak le a város­parancsnokságon. Jön egy csoport izga­tott magyar ember. Ketten közülük erő­sen fognak egy nyakkendős, kalapos fér­fit. „Németi“ — jelentik izgatottan az orosz alezredesnek, aki itt parancsnok, s aki fordító nélkül is rögtön tudta, hogy miről van szó. Az elfogott ember zsebében tojásgránát meg egy orosz és magyar nyelven kiállított igazolvány volt, mely szerint az illető az ideiglenes magyar nemzeti kormány képviselője. Az igazolványon vörös pecsét volt éktelenül nagy sarlóval és kalapáccsal! Megpil­lantva ezt, a parancsnok elmosolyodott: otromba hamisítványt Nem egy ilyen hátrahagyott hitlerügynököt tettek ártal­matlanná a magyar hazafiak. Amíg a ma­gyar kormány Budapesten is megszervezi az új magyar hatóságokat, átadják ezeket a fasiszta bérenceket a szovjet katonai parancsnokságnak. A fenti sorok írásakor Budán még folyt a harc. Ma már a város teljesen fölszabadult. A foglyok száma, amit a vörös csapatok Budapesten ejtettek, több mint 120 ezer. Közülük igen sok a magyar, akik boldogan tették le a fegyvert. De a fasiszták, félve a leszámolástól, elkeseredetten védekeztek. Hitler felmentő serege­ és kitüntetésekkel biztatta az ostromlottakat. Nem rajta múlott, hogy a felmentésre kül­dött fasiszta hadosztályokat szétverték. És a vaskereszt­ érdemrendekkel töltött bomba sem érkezett el hozzájuk, mert Buda felszabadított részén ért földet. Éj­jel dobták le a német repülők, nappal nem mertek már menne lenni. Éjjel dobták le a „Führer“ parancsait, hogy tartsanak ki a végsőkig, s német újságokat is, melyekben az állt, hogy a „birodalom­­ban“ minden jól van. Néha konzerveket és muníciót is ledobtak, de mindezen küldemények nagyobb része a szovjet csapatok kezébe került. A német remigek csak nagy magasságban mertek megje­lenni, s onnan próbálták a vár területére vetni a küldeményeket. A németek azt hitték, hogy a Duna­­hidak felrobbantásával megakadályozhat­­ják a Buda körzetében lévő szovjet csa­­patok ellátását. Mint igen sokmindenben, úgy ebben is elszámították magukat. A szovjet hidászok a Ferdinánd híd köze­lében hamarosan új hidat építettek, ame­lyen, hosszú gépjármű-, ápró- és kocsi­­oszlopok Pordü­nek keresztül szünet nélkül. A németek már nem tudták zavarni a szállítmányokat sem ágyútűzzel, sem légibombákkal. S Buda is teljesen meg­tisztít. Most szorgos munkával takarítják el fővárosi honfitársaink a romokat. Nem kételkedünk benne, újjá fog épülni a város s szebb lesz, mint valaha. S a német rabságtól megszabadítva, a sza­badság városává válik. Nagy-Budapest lakossága A középkor idejében általában 15—201 ezerre teszik Pest-Buda lakosságát. A török hódoltság idején 56 ezer lakosról van hír, de a törökök kiűzése után is­mét rohamosan esik a lakosság száma és 1720-ban csak 12 ezret tesz ki. Ál­landó és gyors emelkedést az ipari fej­lődéssel kapcsolatban csak a 19. század második fele hoz, 1863-ban nem egész háromszázezer Budapest lakossága, 1896-­­ ban, a milleniumi ünnepek évében, már­ több mint hatszázezer. 1910-ben 880 ezer, 1920-ban 928 ezer budapesti lakost állapított meg a népszámlálás. Ebben nem foglaltatik benn a peremvárosok la­kossága. Ezekkel együtt Nagy-Budapest lakossága több mint másfél milliót tesz ki. Nagy-Budapest gyűrűződési folyamatá­ban az első kiterjeszkedés a pesti oldal északi részén indult meg 1880 körül. Először Újpest, majd 1910 után Rákos-­ palota kezdett népesedni. A pesti oldal keleti részén az erősebb szaporodás 1900 körül indult meg, Kispestre és Pestszent­­erzsébetre korlátozva. Az 1900-as évek­ben indult meg ezek mellett Csepel, 1910-ben Pestszentlőric, 1920 után Vecsés és Pestszentimre fellendülése. A budai oldal peremvárosai csak 1920 után kezdtek némi lendületet venni. 1941-ben a legjelentősebb peremváro­sok lakosainak száma a következő: Újpest — 76.072, Rákospalota — 49.035, Kispest — 65.139, Pestszenter­­zsébet — 76.894, Pestszentlőrinc — 42.066, Csepel — 42.135, Nagy-Budapest hathetes ostroma alatt a német fasiszták és magyar pribékeik pincékbe szorították a polgári lakossá­got, melynek számát menekülők is meg­­duzzasztották. Étel, ital és fűtőanyag hiányában pokoli kínokat szenvedett Bu­dapest lakossága. Igaz Szó Szovjet­ tiszt a budapesti harcokról A­­Dunapartot állandó gépfegyvertűz­­zel lőtték — írja egy szovjet haditudó­­s. A. Pestr81­ — A félig befagyott Duna vizéből a lerombolt hidak roncsai emel­kednek ki; a híd­íveket felrobbantották, amitől az egész város olyannak látszik, mint egy óriás lény, melynek kettétör­ték a gerincét... De Pest él. E nagy város életét ma sztálingrádiak, polta­­vaiak és kirovgrádiak őrzik, férfiak, akik sok rohamban és­­ezer kilométeres menetelésekben váltak tapasztalt harco­sokká, — mondja a szovjet tudósító. A városért harcolva mi kíméltük há­zait, templomait, emlékműveit, színhá­zait, pályaudvarait, hídjait. Megakadá­­lyoztuk a németeket abban, hogy még többet romboljanak. Megmentettünk köz­épületeket, melyek levegőbe repültek volna, mert a németek óraműre beállított pokolgépeket rejtettek el bennük. Kimérttk a várost és lakosságát az­után is, hogy a németek s hű szolgáik, Szálasiék, elutasították a megadásra fel­szólító ultimátumot, s orvul megölték követeinket. A németek vak és esztelen dühükben semmit sem kímélnek, semmit sem sajnálnak, már nem kételkednek pusztulásukban s azt akarják, hogy ve­lük együtt pusztuljon a világ. De Pest él. Pesten napkeltével ezernyi tömeg lepi el az uccákat, előjönnek a pincékbe, a bunkerekből. Gondterhes férfiak és asszonyok sietnek. Szánkákat húznak, talyicskákat tolnak, melyek ba­tyukkal, ládákkal vannak megrakva, mintha az egész város valahová átköl­tözne. Pest szenvedései persze eltörpül­nek Leningrád s a tragikus sorsú Voro­­nyezs kínszenvedései, avagy Sztálingrád, Kurszk, Poltava keservei mellett. A magyarok most elátkozzák a né­meteket. Nők, férfiak, kiket a németek Budapestre hajtottak, most visszaviszik gyermekeiket s holmijukat a mögöttes területekre, a mi biztos oltalmunk alá; magyar katonák örülnek, amikor foglyul ejtjük őket. Farkas Imre nevű katona, aki egyik Rákóczi-úti pincéből előbújva adta meg magát,­ elmondta, hogy felesége és anyja éhenhaltak, mert a németek elvit­tek a házból mindent, ami ehető. _ Harcolni fogunk a németek ellen — mondotta. Beszél az évszázados német elnyomásról, amit a magyarok elszen­vedtek. A mi népünk nem felejti el, hogy a német barbárok betörésében magyarok is résztvettek. A magyar népnek szívós munkával, a fegyverszüneti egyezmény pontos végrehajtásával kell bűnét jóvá­tenni. „Előre tudták, hogy elveszett“ Hat héten át üvöltöztek Szálasiék ar­ról, hogy Budapest „védelmének“ igenis van értelme és célja és reménye. Hogy a Budapesten német vágóhídra hurcolt magyar nem hasztalan dobja oda életét. Mindennap tízszer elismételték, hogy jön már a segítség, a fölmentés, a fordu­­lat­. Már átlépte a Vértes-hegységet, már átment a Pilisi hegyeken, már elér­te a Dunát. . . S közben ilyeneket mond­tak (szószerinti idézetek): „Budapest hivatása, hogy falain meg­törjön az ázsiai fergeteg“. És ilyeneket: „A nagy bolsevista rohamnak ki kell fulladnia Budapest falainál“ És ezt is: „Minden remény megvan arra, hogy a németeknek épúgy sikerül megfordítani a hadiszerencsét, mint Nagy Frigyesnek a hétéves háborúban“. Sőt ezt is: „Buda védelme kihatással van a Kö­­nigsbergért folyó küzdelemre és a német véderő erősítése az Odera mellett érez­hető Magyarországon“. Mindez üres hazudozásnál nem volt egyéb. De közben valóra vált Budapest elpusztítása. S most egy német haditu­dósító, összefoglaló jelentést adva a bu­dapesti harcokról, kiböki az igazat: „Ezek a katonák olyan poszton álltak, amelyről előre tudták, hogy elveszett“. Hát nem, a katonák nem, a katonák nem ezt tudták, mert nem ezt hirdették nekik. De akik a katonákat a halálba ve­zényelték, azok igenis tudták ezt. Pon­tosan tudták és mégis halálba hajszol­ták a katonát. Mert nem Budapest érde­kelte őket, az „előre elveszett poszt“, hanem Bécs és München és a többi né­met hadállás, ami még majd csak hol­nap vész el. De — most már biztos — ott is magyar vér fog folyni, föltéve, hogy a Németországba elhurcolt magya­rok kötélnek állnak. A budapesti vasúti hálózat A magyar Vasúti hálózat sajátossága az, hogy valamennyi nagy átbocsájtó képességű fővonal a fővárosban torkol össze. Ez Budapestet tette legfőbb át­meneti állomássá, nemcsak magyar, ha­nem déleurópai viszonylatokban, mind az észak-déli, mind a kelet-nyugati irányi­ban. Az átmeneti forgalom lebonyolítá­sában különösen a három nagy buda­pesti rendezőpályaudvar: a rákosi, a ferencvárosi és a kelenföldi játszottak fontos szerepet. A rákosi rendező a ceg­lédi és a galántai irányokból fogadott és állított össze vonatokat, a ferencvá­rosi, a hatvani, szolnoki és szabadkai irányból, a kelenföldi, a dombóvári és győri irányból. De átmeneti vonatoknak egyik irányból a másikba való átterelé­sében, az összeállított vonatoknak átve­zetésében a különböző irányok fővágá­nyaira, még fontosabb a körvasút sze­repe. A rendezőpályaudvarok ütőerei a körvasútba vezető vágányaik. A Duna által kettészelt Budapest körvasútában a döntő jelentőségű részeket a két vas­úti híd képezte. A budapesti vasúti há­lózatnak vonal­vezetésénél elsősorban e hidak helyzetét kellett figyelembe ven­ni. A hibakhoz alkalmazkodott nemcsak a rendező és a helyi teherpályaudvaro­kat összekötő hálózat vezetése, hanem a személypályaudvarokat összekötő vo­nalak is. Budapest vasútforgalmi jelentősége az utolsó öt év alatt egyre nőtt. Németor­szág balkáni rablásai, az élelmiszer- és a sztratégiai nyersanyag Budapesten fu­tott össze és itt átrendezték rendelte­tése szerint Győr—királyhidai, vagy Ga­­lánta—zsolnai irányban. Fokozódott Ma­gyarország gazdasági kizsákmányolása is és egyre több magyar mezőgazdasági termék ment a budapesti pályaudvaro­kon át Németországba. Még jobban nö­velte a vasúti forgalmat a budapesti du­nai kikötőnek átrakodó hellyé való be­rendezése. A Balkánon rablott javak jó­részét a dunai uszályhajókkal hozták fel a németek Budapestig és a dunaparti teherpályaudvaron rakták át vasúti ko­csikba. A délkeleti fronthoz vezető len­gyel vonalak elvágásával a németek utánpótlásaikat csakis Magyarországon — Budapesten — át küldhették. Még erősebb lett a magyar vonalak igénybe­vétele, amikor az Alföld vált hadszín­térré. Budapest felszabadulásával mind­ezen szállítmányok megszűntek. De a né­metek vandáli pusztításaikkal hasznave­hetetlenné tették Magyarország vasúti szívét, a budapesti hálózatot is. Felrob­bantották annak legfontosabb részét, a két dunai vasúti hidat, éppúgy, mint a város összes többi hídjait. A budapesti dunai hidak kapcsa nél­kül az Alföld és a Dunántúl egymást nem tudja kellőképpen támogatni. Sür­gős legalább az egyik vasúti híd újjá­építése. Ehhez a hídhoz kell majd al­kalmazkodnia az egész budapesti vasúti­­ hálózatnak és ez helyenként új vonal­­vezetéseket fog igényelni. A romjaiból újjáépülő Budapest egyik legjelentősebb dátuma lesz, amikor a dunai hídon is­mét egymáshoz érnek a sínvégek és át­gördül rajtuk az első vonat. Egy pesti munkás elbeszélése Kerekes Sándor a MÁV-javítóműhely­­ben dolgozik. Három gyermeknek volt az apja, de egy német löveg tíz nappal ezelőtt megölte mind a hármat. A Duna közelében van a lakásuk, amelytől nem messze az oroszoknak egyik forgalmas átkelőhelye volt. Ezt a környéket a né­metek lőni kezdték s egyik löveg Kere­kesék udvarában csapott le s kioltotta a három gyermek életét. A gondokkal és bánattal sújtott mun­kásember elbeszélte,, hogy Szálasiék ki akarták szolgáltatni a budapesti szak­munkásokat Hitleréknek, hogy azok né­metországi rabmunkára hajtsák őket. Valamennyieknek megparancsolták, hogy a meghatározott időben jelenjenek meg a gyülekező helyen a legszükségesebb holmival. — Megértettük, — mondta Kerekes — hogy túl soká tartottunk ki a németek mellett. Senki sem akart velük együtt szakadékba zuhanni. Mikor jöttek a nyi­lasok, elkeseredetten tiltakoztunk. Véres összeütközés lett, harmincan meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek. Mi töb­biek szétfutottunk s elbújtunk ki hol tu­dott, pincében, padláson. Voltak akik a bűzös gyűjtőcsatornába mentek, deszkát szereztek, azt fektették a szennypatakra keresztbe és azon feküdtek. Most már nem kell bujdosni. Igaz, hogy új ma­gyar hadsereget állítanak fel? — kérdezi feszült érdeklődéssel. S meghallva az igenlő választ, megjegyzi: Megfizetünk a németeknek Budapestért, a gyerme­keinkért! Sok gyermek maradt apa nélkül és sok apa maradt gyermek nélkül. Kerekes tudott oroszul. Az első világ­háború idején orosz fogságba került és itt volt négy esztendeig. A beszélgetésben résztvevő orosz tiszttel örömmel elbe­szélget oroszul. Elpanaszolja, hogy akik az első világháborúban orosz fogságban voltak, 25 esztendőn át mindig gyanús szemmel nézték. „Te Oroszországban voltál? Jó munkát ne remélj, még ha aranyból volna is a kezed.“ — Miért jött haza? — kérdi tőle az orosz tiszt. — Viszont akartam látni a szülőfölde­met. Hiszen érti, milyen érzés ez ott­hon van az apád, az anyád, meg a leány, akinek sokmindent ígértél... — vála­szolt Kerekes. .— De jobb lett volna ottmaradni: Magyarország úgy foga­dott bennünket, mint mostohagyermekeit. Mert itt a reakciósok voltak felül. Sokmindent lehetett leolvasni gondter­helt arcáról, de mintha a legvilágosab­ban az a remény fejeződött volna ki, hogy a múlt már soha vissza nem tér, a fasiszta pokolnak, mely hosszú éve­ken keresztül mérgezte és fojtogatta a magyar népet, örökre vége, s hogy az igazságos bosszú örökre megtisztítja a a magyar eget a jogtalanság és elnyo­más sötét felhőitől. A 168-as tábor magyarjai gyűlésükön egyöntetű lelkesedéssel kifejezést adtak ama készségüknek, hogy fegyverrel a kézben harcoljanak a hitler-fasiszták és cinkosaik teljes megsemmisítéséért, a szabad, független, demokratikus Magyar­­országért. Kérelemmel fordultak a szov­jet kormányhoz, hogy tegye lehetővé részvételüket a fasizmus elleni fegyve­res harcokban. A 101/4-es tábor magyarjai gyűlésü­kön ismételten kinyilatkoztatták akara­tukat, hogy a fasizmus ellen fegyve­resen hadbavonuljanak. „Harci akarat — írják levelükben —, a fasizmus elleni gyűlölet, szabadság­szeretet­­és elszántság tölt el bennünket. A Vörös Hadsereget támogató mun­kánkkal ezt már nemegyszer bebizonyí­tottuk. Hisszük, tudjuk, hogy erős ka­runk becsülettel forgatná a fegyvert is a német elleni“ A 101/8-as tábor magyarjai felhívást intéztek bajtársaikhoz, melyben magyar bajtársaikat arra szólítják fel, hogy csat­lakozzanak a fegyveres harcban való részvételre. „Végtelen örörrtmel vettük a hírt — mondja a felhívás —, hogy lehe­tővé vált a magyar nép számára saját kezébe venni sorsának intézését s bizto­sítani szeretett hazánk függetlenségét. Mi, a táborban élő magyar hadifog­lyok, a jelenlegi történelmi időkben nem nézhetjük tétlenül, hogy népünk nélkü­lünk vívja meg harcát. Mi, a régi bűnös fasiszta politika legtöbbet szenvedett ál­dozatai, saját bőrünkön tanultuk meg, hogy csak az a nép érdemli meg sza­badságát, mely érte mindent áldozva harcolni kész. Ezért harcolni akarunk mi is fegyverrel a kézben hazánk és népünk szabadságáért.“ 3 A csepeli Weiss­ Manfréd fegyvergyár Magyar hadifogoly tisztek Budapest uccáján

Next