Igaz Szó, 1984. február-június (29. évfolyam, 2-6. szám)
1984-06-01 / 6. szám
Építjük, védjük, a mienk ,sas unium. KERET,, Ebben az esztendőben ünnepli 20. születésnapját a Magyar Néphadsereg Közlekedési Műszaki magasabbegysége, amelyet katonapolitikai érdekek és az akkori gazdasági helyzet alakulása hívott életre. akkoriban készülő M7-es autópálya évekig munkát adott az elődöknek. Később két évet töltöttek a vasút magasépítési munkálataival, míg legújabban a MÁV budapesti építési főnöksége látja el őket feladatokkal. A szakmai irányítók felsorolásánál beszédesebbek a kezük nyomát viselő létesítmények. A Margit-, a Petőfi-, a Szabadság- és az Árpád-híd felújítása, az M3-as autópálya budapesti bevezető szakaszának építése, a komáromi kikötőtelep, a Pilis—Albertirsa közötti vasútvonal, a MÁV- kórház — csak találomra ragadtunk ki néhányat azok közül, amelyeken a zászlóalj katonái dolgoztak. Legutóbb a Budapest—Székesfehérvár vasútvonal felújításával végeztek. Az elöregedett pályán óránként csak nyolcvan kilométerrel haladhattak a vonatok, míg most elérhetik a százhúsz kilométeres sebességet, így jelentősen csökkent a két város közötti menetidő. Ottjártunkkor a Százhalombatta— Ercsi—Iváncsa—Dunaújváros vonalszakasz felújításán dolgoztak a katonák. Egyedi Zoltán százados, a parancsnok politikai helyettese ismertette az alakulat életét. — Kettős kiképzésben részesülnek az ide bevonulók, katonai és szakmai ismereteket szereznek. Az alapkiképzés itt is a megszokott módon zajlik, de aztán később egyre kevesebb idő jut a katonai tudnivalók elsajátítására. Ebből következik, hogy ezt a kevés időt igazán jól ki kell használnunk. Sajátos a helyzetünk abból a szempontból is, hogy nagyon vegyes összetételű a bevonuló állomány. Ahogy mondani szokás, „a lapátoláshoz nem kell diploma”, de mi természetesen nem nyugodhatunk bele, hogy katonáink — igaz, egyre kisebb hányada — még álalános iskolai végzettséggel sem rendelkezik. A polgári vállalatokkal, intézményekkel való szoros kapcsolatunk pedig szintén speciális alkalmazkodást, állandó koordinálást követel. A vasútépítő katonák napja reggel ötkor kezdődik. Vállalati buszok szállítják őket a munkahelyükre, ahol nyolc órát dolgoznak. Délután háromkor következik az ebéd a laktanyában, ezt egy héten kétszer katonai foglalkozás követi, a többi délután és este a mozgalmi, kulturális- és sportrendezvényeké, kimenőké. Ha vonaton utazom Törökbálint és Biatorbágy között, mindig valami melegség bizsergeti meg szívem tájékát. Évtizede annak, hogy vasútépítő KISZ-táborban két hetet dolgoztam ennek a vonalszakasznak az újjáépítésén. Csekélység ahhoz a hatalmas munkához képest, amit Budapesttől Hegyeshalomig el kellett végezni, mégis jóleső érzés, hogy részem volt benne. A Martonvásári Közúti Műszaki zászlóalj csapattörténeti könyvét lapozgatva az jutott az eszembe: vajon hány vasútvonalra, hídra, műútra emlékezhet az építő büszkeségével egy ilyen alakulat katonája? A másfél év alatt szépen szaporodhatnak az emlékek. És mindez csak töredéke lehet annak, amiről a piros bőrbe kötött, nagy becsben tartott könyv nosztalgiától mentesen, ám annál nagyobb történeti hűséggel beszámol. Benne ugyanis húsz esztendő krónikája szerepel. Húsz esztendővel ezelőtt a magasabbegység első zászlóaljaként született a martonvásári alakulat. Az ok voltak azok, akik az akkor induló nagyberuházásokhoz szükséges vasutakat, hidakat és utakat építették. Ezt a munkát máig is eredményesen végzik. A felszedett aljzat alá fóliát terítenek. Ezt is gép segítségével