Igaz Szó, 1969. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1969-07-01 / 7. szám
A nagybecsű műalkotásokkal, okiratokkal, régi fegyverekkel és emlékekkel múzeummá zsúfolt kastély gazdáját így írja le: „Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani, s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől, s lelkesedett földönfutókkal és poéták, kal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a költői dombról a kis »Buba« szőke feje fölött átnézve. (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)“ Tökéletes Jókai— hős — a valóságban. 41 Minden más Petőfi tollából olvasható Kohóról. Remek kedvvel dolgozik a költő, bár ő sem hitte volna, hogy mézeshetei idején verseket is fog írni. „Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár.“ Itt íródik a világirodalom legszebb elégiája, a Szeptember végén. Kosztolányi, Illyés Gyula és mások hiába próbálták fölfedni szépsége titkát; nem lehet — talán azért, mert vers ugyan, de legalább annyira ma is eleven fájdalom. Az egyén múlandó, torkot szorító boldogsága itt volt egyszer töké,letes harmóniában a világ népeinek készülődő szabadságvágyával Csakhogy a gondolatok fészke a költő forró feje volt, aki már itt is az Éden réseit vizsgálgatta: a tragikum sejtése ott bujkál a sorok között. Menni kell, sürgetni a világot, amely a fölszabadulásra termett ember kínjaival terhes. És betölteni a küldetést. Petőfi nemcsak arra termett, hogy egyedül önmagát váltsa meg.. . De mielőtt még elhagyná ezt a boldog sarkát a világnak, szólni kell ismét a lelkét eltöltő emberszeretetről, amely valójában e helyre is elvezette, immár az imádott feleséggel az oldalán. Hogyan mert Petőfi sötét kétségeiről is beszélni legfelhőtlenebb boldogsága idején? Még szatmári gondolat, 1847. július 17-éről (amikor valahol Angliában kellett volna lennie): „Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni . . Már kohói gondolat: „Nem bámultatni, hanem szerettetni, szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem.“ Petőfi Sándor korának legtermészetesebb embere. A költő ezt csak kifejezte. Mert szeretni; úgy mert szeretni, hogy előre vállalta és átélte a meg sem ért csalódásokért a szenvedést, ami talán több és fájdalmasabb, mint valóban csalódni. Ebben még mindig döbbenetesen testvére és kortársa a modern embernek. 68