Igaz Szó, 1971. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1971-03-01 / 3. szám
Csokonai-kultusznak a Domby Márton szerkesztette Csokonai-sírfelirat kétszeri előfordulása (III., IV. kötet), valamint egy verses Csokonai-anekdota és Horváth Ádám Kölcsey Ferenc recenziójára írt versének másolata. Mindezek arra utalnak, hogy Viski István s baráti köre, kiktől megszerezhette azokat a kéziratokat és nyomtatványokat, melyekből a Csokonai-műveket vagy a rávonatkozó alkotásokat bemásolta gyűjteményébe. Csokonai költészetét nagyra értékelte, s szembehelyezkedett Kölcsey Ferenc szigorú bírálatával. Horváth Ádámnak A' meghaltt Csokonai Vitéz Mihály, az élő Kölcsey Ferencznek című verses válasza a Tudományos Gyűjtemény 1818., VIII. kötetének végén jelent meg a szerző megnevezése nélkül. Viski utal is rá, hogy innen másolta. Egyáltalán nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Tudományos Gyűjteményből ezt, s az egy évvel előbb megjelent Kölcsey-recenziót másolta ki, mint ahogy az sem véletlen, hogy az 1824-ben Papp József kiadásában megjelent önképzőköri gyűjteményből, az öröm-Ünnepből a Csokonai utolsó álma című versbe foglalt anekdota nyeri meg tetszését. Nincs kizárva az sem, hogy Viski Csokonai-kultuszánál számolnunk kell a Vásárhelyen működő Szász József hatásával is, annál is inkább, mert a gyűjtemény ott keletkezett s az említett hét Csokonai utánzat közt található a közismert Csokonai hatású „Az én Lillám, mint a tói“ kezdetű Szász Józsefvers is. A Viski-féle Poétái Gyűjtemény csak egyike azoknak a gyűjteményeknek, melyek anyaga eddig feltáratlanul maradt. A Kolozsváron, Nagyenyeden és Vásárhelyen megtalálható gyűjtemények tanulmányozása pontos kénét fog adni Csokonai erdélyi kultuszáról (román és magyar olvasóközönségénél egyaránt), amit az eddig megjelent szórványos közlések csak sejtetni engednek. MUZSNAY ÁRPÁD A TEMESVÁRI THÁLIA DIÁKSTÚDIÓ E folyton mozgásban lévő és változó együttesről nem szólhatok a kívülálló tárgyilagosságával. Aki valamelyest ismeri a kollektív játék örömeit és örömeit, az tudja, hogy a színpadi munkában az emberek nem maradhatnak közömbösek egymás iránt, s bizonyos fokú elfogultság nélkül lehetetlen nyilatkozni magunkról és munkánkról. Ez az egy év, amióta a stúdió munkáját irányítom, számomra is élmény volt. Én, a tegnapi srác — akit a saját srácai arra figyelmeztetnek, hogy már nem is olyan csiha-fiatal —, köztük mindig felfrissülök és fizikai, szellemi üdeségüktől felszítódnak bennem itt-ott már hamvadó tüzek. Igaz, hogy mi mindig játszani jövünk össze, s a játéknak — még ha komoly is az a játék — megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem engedi az embert berozsdásodni, vagy önmagáról lemondani. Bennük nézem, látom tegnapi önmagam — önmagunkat, akik küzdő, küszködő, csetlő-botló, de valamit mindig akaró fiatalok voltunk, mi mai negyvenesek. . Ezek a fiatalok is akartak, akarrnak és tesznek — igen sokat tesznek — azért, hogy anyanyelvüket ne feledjék az egész napos nem anyanyelvű tevékenység, tanulás, nyelvi érintkezés közepette. A homo ludens igénye mellett ez a szám 468