Igen, 1996 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

„ÉS NEKI ADOM A HAJNALCSILLAGOT” Urunk, Istenünk! Te titokzatos terveid szerint alakítod a történelmet, és nevünkön szólítasz mindannyiunkat. Veréb sem pusztul el rendelésed nélkül, nekünk pedig még hajunk szálát is számon tartod. Az a férfi, akit most két esztendeje magadhoz szólítottál közülünk, milliókat hordozott szívében, s ezen a sok vihartól megtépázott tájon felelősségtudatra, építő akaratra, emlékezésre és feledésre, reményre, bölcsességre és főként megfontolt cselekvésre szólított fel tizenötmillió magyart. Ember volt, kivételes tehetségében sem mentes egyoldalúságtól, szemléleti korlátoktól. De mindvégig a szótértés esélyeit igyekezett növelni; erőszak és indulat helyett a bizalom útját kereste. Előtted érezte magát felelősnek, Uram, azokért, akiknek vezetését egy válságos történelmi pillanatban magára vállalta, s akikhez mindvégig hűséges maradt. Életét, önmagát nem becsülte többre, mint azt a szolgálatot, amely osztályrésze lett, s valóban a végső percig­­ tette, amit lelkiismerete szerint tennie kellett. Te nem a sikerek és a kudarcok mérlegén mérsz meg minket, nem is teljesítményeinket méltányolod. A szegény asszony fillérei többet nyomnak előtted a gazdagok adományánál: arra tekintesz, aki mindenét adja, önmagát is. Épp azért bizakodunk abban, hogy most tetszéseddel találkozik imádságunk. Hiszen az, akinek sírján meggyújtjuk mécseseinket, az ország első embereként is úgy adta oda mindenét, ahogyan az evangéliumi szegény asszony adta utolsó filléreit. Ismerd a magadénak! Bocsásd meg gyarlóságait! És mondd neki: „Jól van, hű szolgám, a kevésben hűséges voltál, menj be Urad örömébe!" Bennünk pedig áldd meg az emlékezést, amely idevezetett, hogy ne maradjon tétlen szomorkodás, hanem legyen türelem, bizakodás és tevékeny élet ihlete. (Elhangzott ANTALL JÓZSEF sírjánál ezerkilencszázkilencvenöt, december tizenkettedikén.) Jeleníts István Intelem a szív tisztaságáról Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Eltek tiszteletre méltó a­­tyánk, Szent Ferenc intel­meinek szavai, melyeket valamennyi testvérhez in­tézett. Boldogok a tisztaszívű­­ek, mert ők meglátják az Istent. Igazán tiszta­­szívűek azok, akik a földieket megvetik, az égieket keresik és nem szűnnek meg tiszta szívvel és lélekkel imádni és szemlélni az Urat, az élő és igaz Is­tent. N­em azért keresi az égeieket, mert a földie­ket megveti, hanem mert az égieket keresi, már nem kell hogy jus­son a földiekre is. Szün­­telenül keresi, tiszta szívvel és lélekkel szemléli, ahol csak te­heti, ahol meglátja. Va­gyis akinek tiszta a szí­ve, az mindenhol, min­denben és mindenkiben képes meglátni az Is­tent, és ebben rejlik az igazi boldogsága. Talál­kozik azzal, akit szeret. T 3

Next