Ikarus, 1977 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-20 / 10. szám

Világcégekkel versenyzőnk ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■ - nem is eredménytelenül A székesfehérvári Gardonyi Géza Művelődési Házban március 3-án Jónás József közgazdasági és munkaügyi főosztályvezető tar­tott előadást a szocialista brigád­vezetőknek, „Gyártmányaink a nagyvilágban" címmel. Kivonatok az előadásból távi­rati rövidséggel. — A világ népeivel az Ikarus márkát az 55-ös és 66-os típusok — népszerűen a farmotorosok — ismertették meg. A farmotorosok exportálásával tört be a magyar autóbuszipar a világpiacra. E típusok megalapozták a márka hírnevét, megbecsülést szereztek autóbusziparunknak, így az Ikarus európai hírű gyár lett.­­ Változnak az igények, növe­kedtek a követelmények, meg­született a 200-as típuscsalád. Nagy fejlődésen ment át gyárunk, de szükség is volt erre, mert világcégekkel versenyezünk a piacszerzés érdekében. Ma már Észak-Amerikát és Ausztráliát kivéve minden földrészen üzemel­nek Ikarus autóbuszok. Jó érzés ezt tudni! — Vállalatunkon belül természe­tesen Fehérvárnak is legnagyobb vásárlói a szocialista országok, a Szovjetunió és az NDK. — Hol futnak még Fehérváron gyártott Ikarus buszok? Néhány országot említsünk meg: Líbia, Tanzánia, Egyiptom, Jemeni NDK, Irak (jelentős az SKD kivitelünk), Korea NDK, Kína, Venezuela.­­ A kontinentális és országon­kénti megoszlás ismeretében fel­vetődnek különböző gondolatok: 1. az iparilag fejlett országok nem vagy csak igen kis mennyi­ségben vásárolnak tőlünk; 2. a fejlődő országok már többet, de nem folyamatosan. E tények igazsága mellett azonban a mennyiséget több oldalról vizs­gálhatjuk, mérlegelhetjük. Fogal­mazhatunk úgy is, hogy a szocia­lista országokba irányuló szállí­tásaink rendkívül nagyok. A bel­földre szállított mennyiséghez viszonyítva az összes tőkés szállí­tás nem is alacsony! A folyama­tos szállítás a szocialista orszá­goknál törvényszerű, hiszen itt tervgazdálkodás van, az államok hosszúlejáratú szerződéseket kötnek. Ezzel ellentétben a tőkés kereskedelem jellemzője — s ez a fejlődő országokra is igaz —, hogy a mindenkori gazdasági helyzetnek megfelelően vásá­rolnak. — Az elmúlt években részt vet­tünk vállalatunkat képviselve csaknem valamennyi jelentős nemzetközi vásáron. A továb­biakban is ezt kell tennünk, első­sorban ott, ahol lehetőség van az értékesítésre. — Tárgyalások folynak a 212-es és 256-os típusú autóbuszok szál­lításáról. Fejlett tőkés államok is tárgyalnak gyártmányainkról. — Eddig szállított autóbuszaink megálltak és megállják helyüket a különböző éghajlaton üzemeltető vásárlóknál. Ennek ellenére javítani kell termékeink minősé­gét, s­ olyan autóbuszokat kell gyártanunk és szállítanunk, hogy a megrendelők elégedettek legye­nek, és ők ne akarják elveszíteni magyar autóbusz importjukat. Ennek megvalósítása gyárunk dolgozóinak feladata. V. J. ­ Gyanakvásom ronda előítélet? Idegesít a nyakkendő: olyan fegyelmezetten tekeredik a nyakam köré, hogy attól merev és kimért leszek. Ünnepélyesféle. Most is csak azért vettem föl, hogy ilyennek látszódjam, aztán még öltönybe is bújtam. A színházi előadásnak meg kell adni a tiszteletet, nem mehetek tréningruhában, mint hajdanán, zsenge legénykoromban. Még akkor sem, ha az előadás nem a Nemzetiben, hanem az Ikarus Művelődési Központban van. Beöltöztem és ezért olyan vagyok, mint kikent, kifent bábu a kirakatban. Mégsem a ruhám miatt feszengek a legjobban, hanem a világ miatt, amelybe csöppentem. EGY MÁS VILÁGBA. Legalább egy negyedévszázaddal fiatalabb világba. A nézők többsége egyenruhában van, ilyen vagy olyan farmerben. A lányok mind nadrágban. Egy-egy bohém, magátmutogató­­is akadt, inkább a fiúk között. A legjellegzetesebb: egy robosztus alkatú, elvadult, ősbozót-szakállú, tenyérszéles karimájú kalapot hordó. A teremre rá sem ismerek. Megváltozott. A színpadon, ahol elnök­séget vagy mozielőadást szoktam látni, most a függöny összehúzva. A játéktér a terem közepe, ott, ahol máskor a merev, kényelmetlen­ szék­sorok állnak. A nézőknek félköralakú, dobogókkal megemelt kétszáz­kétszázötven helyet szánt a rendező. A nézők azonban csak jönnek­­jönnek, már minden szék, pad foglalt, leülnek a padlóra, a színpad peremére, a zenekari árok tetejére, a játéktérre. Gyanakodva lesem, még kik érkeznek, és minek? Érdekelheti ezeket a tizen-huszonennyi éveseket a Ken Keseynek a Száll a kakukk fészkére című színdarabja, mely társadalmi kérdéseket veséz? Gyanakvásom nem ronda előítélet? — figyelek föl önmagamra. LEDOBOM A ZAKÓM, kioldom a nyakkendőm és már otthono­sabban érzem magam. Igaz, furcsa most a helyzet, de eszembe jut, hogy hány öntevékeny csoport játékát láttam már itt. Ők még a szín­padon játszottak. A kultúrház átadásának ünnepségén valahol a glédába állított széksorokban ültem, akkor nem is éreztem, hogy kényelmetlenek, még most is hallom a vegyeskórus megávalragadó énekét: Vörös Csepel, zúgjon a hangod. Váci úr felelj neki... Közben valaki becsukja a terem ajtaját, a­ csupamosoly szőke rendező — Takács Feri — elnézést kér a közönségtől, hogy ilyen sokan vannak, s kezdődik a műsor. Először a Kolinda együttes lép föl. Árukapcsolás — gondolom. Szóval így akarják eladni azt a nehéz drámát. Rosszmájúságomra az együttes cáfol rá. Olyan számokat énekelnek, játszanak, amelyről nem is hittem, hogy a tinédzser is odafigyel. A környező népek dalait dolgozták föl, népi hangszereket szólaltattak meg. Román, bolgár, jugoszláv tájak hangulata lopakodik be a terembe. Nagy a csend, pisszenés sincs, aztán erőteljes taps. MELEG VAN, a szellőzés legalább huszonöt éve nem jó ebben a teremben. Mégsem megy el senki. Szünet után újra helyfoglalás következik. Ki, hol talál magának. Ekkor már sajnálom, hogy nem szereztem egy kopott farmert, mert nem is lenne rossz ott ülni a színjátszók lábánál. A rendezés eszköze az eszköztelenség. Néhány jelzés, egy asztal, szék, söprű, vagy semmi. Működik a fantáziám. Úgy látom a körülöt­tem ülőké is, figyelnek és benne élnek az őrületek házában. Félnek velem együtt, az igazsága kegyetlenségével cselekvő főnővértől, aggód­nak az ösztönös, majd tudatos lázadóért, és azért, vajon megnő-e újra az indián... Az amatőr színjátszók fölött túl könnyelműen húzták meg a lélek­harangot mivel: „Nincs közönsége. Kinek kell ebben a téves és magas­­mércés világban? " — Úgy látszik ennek a közönségnek, és nekem is! Az a tömeg, amelyik zsivalyogva tódult be az előadásra, a végén csendesen megy el. Sokan nem is mennek, csak sétálnak és vitáznak. Akad olyan tinédzser is, aki autóba vágja magát haverjaival, gázt ad és a fölpörgő motor zajában hátraveti, klassz volt, és disznóság, hogy Mc Murphy-t kicsinálták. Tűnődve bandukolok a buszmegállóhoz és örülök. Megajándékoztak annak örömével, hogy jó amatőröket láthattam, a­ maguk készítette szövegkönyvet meglepő tehetséggel keltették életre. Megajándékoztak azzal a bizonyossággal is, hogy a fiatalok jó része fogékony, csak tudni kell hozzájuk szólni. A H.U.R.K.A. együttes és rendezőjük tud. MILYEN ÜGYES ízlésformálás, népművelés ez — elmélkedem míg fölkapaszkodom a buszra, és eszembe jutnak a régi kultúrélmények, a gyár kapujánál eljátszott okító szándékú villámjelenetek, a buszok között előadott műsorok, a vidéket járó lelkes színjátszók... és lég­szomjas, zsúfolt kultúrtermek. És elmosolyodom ezen a párhuzamon. (gerendás) Ikarus természetjárók a Bükk­­ben. Emlékezetes, szép túrán vet­tek részt május 7-én és 8-án az Ika­rus természetjáró szakosztályának tagjai. A kétnapos túra színhelye a Bükk-hegység volt. Két csoport in­dult a túrákra, voltak, akik a hosszabb és voltak, akik a rövi­­debb gyalogutakat kedvelték in­kább. Megtekintették többek kö­zött a Szalajka patak völgyénél az erdei múzeumot, föllátogattak az istállóskői ősember barlangjába és a Szalajka forráshoz. Megcsodálták a híres fátyol-vízesést, a pisztrán­­gos tavat. A kirándulás második napján is hasonló szép élmények várták természetjáróinkat. Érde­kes találkozásuk volt a csipkéskuti ménessel, amely főleg a turista­­csoport legifjabb tagjainak oko­zott nagy örömet. A fáradt, de igen jó hangulatú turistákat Ómas­­sáról autóbusz hozta haza. i­ ­s h­ivatták az asszonyt. Délután­­ telefonált a titkárnő, hogy JL holnap kilenc órára menjen föl a főnökhöz. Megijedt. Pillana­tok alatt összeszámolta, hogy 25 év alatt hányszor beszélt a nagy­főnökkel. Az öt ujja is sok hozzá. Most meg hivatja. Akkor pedig baj van. Vajon mit csinál­hatott? A vonal másik végén a titkárnő várta a választ. Bele is szólt a készülékbe: „Aztán tessék pontos lenni, mert a főnöknek két értekezlet között alig marad néhány perce." Nagy lélegzetet vett és megkérdezte: „Nem tudja, hogy miért hivat?" Tudta. Át akarja adni a törzsgárdapénzt. Melegség futotta át az asszonyt. Az a fajta jó érzés, amikor az ember egy határkőhöz érkezik, mások veszik észre, gondolnak rá. Megy, persze, hogy megy. Délután elszalad a fodrászhoz is. Holnap fölveszi a legszebb ruhá­ját. És jóval előbb ott lesz. Inkább ő vár. Üldögélt is egy darabig a főnöki előszobában. Mellette jöttek mentek. Hangok szűrődtek ki a belső helyiségből. Sokan lehettek, ő azonban olyan türel­mesen várt, mint még soha. Tíz­tizenöt perc elteltével az Író­asztalnál ülő titkárnőfélék egyike elunta az asszony hallgatag szemlélődését. „Tetszik tudni — mondta —, nem várunk tovább, mert ha ennek az értekezletnek vége, kezdődik a másik. Szólok a pénztárnak, elintézzük egymás között. Nem kell az a szósz, a pénz a fontos. Az egyhavi kere­set. Nem igaz?" Az asszony idétlenül mosoly­gott. Hebegett is valamit... Az értekezlet, ahol emberek sorsáról döntenek, az mindig fontos. Bizonyára fontosabb, mint egy ember öröme. Csak azt nem értette, hogy amikor becsukta maga mögött az ajtót, miért sírt? Hisz nem bántotta senki... • Ez egy másik történet... Senki sem tudta pontosan, hogy Mariska néninek hány gyereke van. Amikor szóba került, mindig azt mondták: sok, hat vagy hét. Mariska néni mégis gyári takarí­tónő volt a „sok" gyerek mellett. Takarítónő? Inkább az illik rá: a láthatatlan asszony, aki úgy tud tisztogatni, hogy se zaj, se por se széjjelség. Időnként még az is kétségessé vált, ott van-e egyálta­lán vagy csak a keze jár? Sajnos már nem dolgozik, nyugdíjas. Környezete a búcsúz­tatás előtti napokban majd szét­pukkadt. A telefont telefon követte, jutalompénzt kunyerál­­tak neki. Mariska néni, amikor végül is átvette, sejtette nem adták azt könnyen. Mert azért bármilyen láthatatlan volt, egy­két szót csak elkapott azokból „az­ érte veszekedős" telefonok­ból... Ez a történet majdnem olyan, mint az előbbi... — Nem kell gyűjteni — mondta a csoportvezető. — Neki nem! Ezért stikában vették meg a három piros fazekat. A pénzt is úgy szedték össze, hogy minden­ki megesküdött, nem adott semmit. Titokban adták át a fazekakat is. Akkor amikor a csoportvezető éppen értekezett. Egy félreeső zúgban körülállták az utolsó munkanapját töltő mamikát, közben a legjobb fülű kolleganő őrködött. Azt nézte, nem jön-e a csoportvezető. Mamikát azonban nem téveszt­hették meg. Hisz, amikor nem a „mindenesektől" búcsúzkodnak, senki sem szokott őrt állni... Ez lenne a csattanó... Úgy köszöntünk el a friss nyug­díjas Józsi bácsitól, mintha savanyú uborkával traktált volna. Pedig semmi mást nem tett, mint dióhéjban elmondta, hogyan telt el az a hú­szó­négy né­hány eszten­dő a gyárban. Amikor becsukó­dott mögöttünk az újpalotai ház kapuja, Józsi bácsi legutóbbi fiatal vezetője egyre ezt hajto­gatta: — Sokat tanultam ebből a beszélgetésből. Azalatt a rövid idő alatt, amíg vele dolgoztam, csak azt tudtam, hogy Józsi bácsi a készség, a­ szorgalom. Ilyen is volt mindig. Nem árthat neki senki, hisz nincs miért. Most meg egymás után huzigálta ki magá­ból a tüskéket. Ezek szerint még az sem mindegy, hogy kinek hogy köszönünk. Attól pedig irgal­mazzon a magasságos ég, hogy bárki munkáját lebecsüljük. Még mindig a fülemben cseng Józsi bácsinak az a mondata: aztán a jövőben engem keressen, ne pedig holmi tedd ide, vidd oda segédmunkásokkal tárgyal­jon... Csak sejtem, hogy melyik valamikori vezetője mondhatta, de ezen már nem lehet segíteni... — És akik még itt vannak köz­tünk? — Ezért mondtam az elején, hogy sokat tanultam. — dunajcsik Ilona — JKiéti­eni , ha nem bántja senki ? /// //////­­/r/. A Népművelési Intézet kutatásai szerint egy művelődési központ kifogástalan működésének fontos feltétele a megfelelő tájékoztatás. Kevés kultúrházban van programfüzet, ám az Ikarus Művelődési Központ ezen kevesek közé tartozik Hónapról hónapra rendszeresen értesíti közönségét a különféle rendezvényekről, műsorokról. Príma dolog ez, aki a füzetecskét forgatja sok mindent megtudhat belőle. Sajnos azt is, hogy,az áprilisi kiadvány készítői nem fordítottak túl nagy gondot a pontosságra. Aki Hamingwai könyvet keres a könyvtárban , nem fog találni. Ilyen nevű írót nem ismer az irodalomtörténet. Hemingway­­ annál inkább! Münnich Ferenc neve egy oldalon kétszer is szerepel, — ebből egyszer hibásan. De nem könyörül a kiadvány Defoe híres regényalakja nevének sem, egy helyen Robinson Crouse­nak nevezi, másutt Ro­binson Crousoe­nak. Legalább következetesek volnának, ha már mind a két változat téves. Helyesen ugyanis Robinson Crusoe­­­ kapuvári . Kókadozik az érte­kezlet. A szék ke­mény, a beszámoló hosszú, a hozzászólá­sok andalítóak. Ek­kor valaki föláll, be­szélni kezd és az ér­tekezlet kivirul. „Történt, hogy a gépkocsivezető be­nyúlt a sárga nadrág­ja zsebébe és egy darázs megcsípte a kezét. Nagyot szisszent, káromko­dott és ő (a hozzá­szóló) arra gondol: nem kellene sárga helyett valamilyen más színű ruhát adni a gépkocsivezetők­nek, amely kevésbé gyűjti a rovarokat." Az összefoglaló még derűsebb: „Biológiai vitába bocsátkozni fölösle­ges volna. Különben is bizonyított tény, hogy a bogarakat nem a szín, hanem a szag vonzza." Már senki nem ál­mos, mindenki fi­gyel, a biológiai fej­tegetésre, a bogarak lélektanára... - d. - A székesfehérvári Béke­ téri általános iskolában április elsején úttörő munkásőr szakasz alakult. Az úttörőket a városi Dr. Münnich Ferenc zászlóalj második századának V. szakasza segíti. Ez a szakasz az Ikarus gyárban működik. A bevonulás, a jelentések és a megnyitó beszéd után ünnepi műsor következett. A verses, zenés összeállítással felszabadulásunk harminc­­kettedik évfordulóját köszöntötték az úttörők. Ezután Pápay István, a városi zászlóalj második századának parancs­noka kért szót. Többek között beszélt arról, hogy milyen fontos feladat az ifjúság hazafias, honvédelmi nevelése. Ezt a célt szolgálják az úttörő munkásőr szakaszok is. Végül az új szakasz fogadalmat tett a csapatzászló előtt. Méltóak kívánnak lenni névadójuk — Asztalos János — emlékéhez. Fotó: Vreba László (v. j.) Csatlakoztak a DH-hoz Ismerik feladataikat Szándékosan nem a brigádveze­tőt kerestem. Először arról szeretnék meggyőződni, hogy a Táncsics Mihály Szocialista Bri­gád tagjai ismerik-e a feladatai­kat. Először is Vass Istvánnéval beszélgetek. Vassné kicsit gondol­kodik, majd a következőket mondja: Tudom, hogy az év elején a gyár vezetősége brigád­vezetői értekezleten ismertette az 1976. évi eredményeket, majd meghatározták az 1977. évi ter­melési programot. Ekkor ismer­tük meg a gyár feladatát. Jáborka József, a­ brigád veze­tője, a lépcsőszerelő-műhely hegesztőfülkéjéban a kuvaiti alkatrészeket hegeszti. — Jelenleg a brigád létszáma 17 — mondja. — Ebből három nő. A brigádértekezleten abban mind­annyian egyetértettünk, hogy a termelési feladatok végrehajtása elsődleges. Abban is közös neve­zőre jutottunk, hogy a mennyi­ség mellett a minőséget kell fokoznunk. Nagy segítséget kapok mindezek megvalósításá­ban Dobó János munkatársamtól. Aki szintén alapító tag a brigád­ban és 1963 óta van a vállalatnál. — Tehát a brigád minden tagja tisztában van a feladatokkal — kérdem újból. — Csak annyit mondok, hogy bárkit megkérdez, mindenki ismeri mi vár ránk. — A mennyiségi mutatókkal eddig sem volt baj. Most pedig csatlakoztunk a DH-munka­­rendszerhez. Azt is elmond­hatom, hogy a brigád tagjai az dolgozókat felkarolva, a­ munka­fogásokat átadva segítik. A mun­kahelyi légkör jó, az átszervezést követő feltöltés nem is okozott nehézséget a vezetőségnek. Beszéljen saját magáról is. — 1959 óta vagyok a vállalat­nál. Mint lakatos és mint hegesz­tő dolgozom. Három alkalommal kaptam meg a kiváló oklevelet és jelvényt. Tavaly végeztem a nyolc általánost. Parragi László csoportvezetőt is faggattam: — Fontosnak tartom — mondja — a brigádtagok jó fölkészítését, ezért minden új gyártmány bevezetése előtt tüzetesen meg­beszéljük, begyakoroljuk a mun­kafázisokat. A munkafolyamatok begyakorlását a munkavédelmi szabályok ismertetésére is föl­használom. Fontosnak tartom a többi műhellyel, brigáddal való jó összhang kialakítását. Előfor­dulhat, hogy valamelyik brigád betegség vagy anyaghiány miatt lemarad. Ahol kell, ott segítünk, természetesen úgy, hogy a saját tervünket hozzuk. B. I. Szeged

Next