Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2019 / 2. szám - Kányádi

A DIKTATÚRÁBAN, AMIKOR A TEMPLOMOKON MEG AZ IRODALMON KÍVÜL KIZÁRÓLAG HAZUG PROPAGANDA ÖMLÖTT AZ EMBEREKRE, ERŐTELJES VOLT AZ ELVÁRÁS A KÖLTŐKKEL SZEMBEN, HOGY MŰVEIKBEN MONDJÁK EL A KÖZÖSSÉG FÉLELMEIT, REMÉNYEIT, MUTASSÁK FÖL A MAGYARSÁG ÉRTÉKEIT Mit gondol, a képviseleti líra hogyan viszonyul az „öncélú" (líra)nyelvi megoldásokhoz Kányádi­­nál? Melyik a jellemzőbb? A 21. század elején a képviseleti lírának milyen helye lehet? A költészet természete szerint akármilyen le­het, közösségi, individuális, konfesszionális, propagandisztikus, öncélú stb., s minden kor megfogalmaz megszólalási, magatartásbeli elvárásokat a költővel szemben (a mi korunk is, csak esztétikai fogalmakba burkolja, hogy milyen a korszerű vers, a költői-írói jelenlét). A magyar irodalmi hagyományban mélyen gyö­kerezik a képviseleti költői szerep, magatartás. A diktatúrában, amikor a templomokon meg az irodalmon kívül kizárólag hazug propaganda ömlött az emberekre, erőteljes volt az elvárás a költőkkel szemben, hogy műveikben mondják el a közösség félelmeit, reményeit, mutassák föl a magyarság értékeit. Persze, az irodalom szólás­­szabadsága is erősen korlátozott volt, az olva­sók azonban nagyon érzékenyek voltak az ún. áthallásos beszédre, ott is észlelték, ahol egyéb­ként talán nem volt. Nem szívesen használom a „képviseleti” jel­zőt. Kányádi - Petőfi nyomán - „közszolgá­latiról beszél, ami körülbelül azt jelenti, hogy kötelessége azt a közösséget képviselnie, amely­ből vétetett. Kányádi tényleg mindvégig vallot­ta, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Sa­ját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői). De nagyon sok versformát, a dalt, a haikut, a zsánert éppúgy alkalmassá tette a közszolgálat­ra, ahogy az avantgárd hosszúverset. És olykor nagyon pici, vagy nincs is határ az individuális meg a közszolgálati vers között. Jellemző Kányádi finom iróniájára, hogy a rendszerváltás utáni egyik első nyilatkozatában arról beszélt, hogy most dől el, megszabadult-e közszolgálati felelősségétől költészetünk, tud-e érdekes lenni, lesznek-e olvasói. Aztán persze kiderült, hogy a gondok a demokráciában is megmaradtak, a szülőföldön maradás változat­lanul dilemma, a nyelv is, a kiszolgáltatottság is, meg az európaiság is. Azt hiszem, hogy ma, amikor mindenhonnan dől ránk az „igazság”, nagyon nehéz hiteles közszolgálati költészetet művelni. Kinek a poétikájához kapcsolódik Kányádié az elődei közül? És a kortársai közé „beilleszthe­tő-e", érzékelhető-e tendenciózusság -mi a viszonya például a Forrás-nemzedékhez vagy a posztmodern költészethez? Kányádi valójában nem népi költő, csak szü­letését illetően az­ Illyés Gyula nemzeti klasz­­szicizmusához közelebb áll, mint magyarorszá­gi nemzedéktársaihoz: Juhász Ferenchez vagy Nagy Lászlóhoz. A 60-as években a határon túli költőkre sokféle, a magyarországitól eltérő ins­piráció is hatott. Közép-Európában fölfedezik a századelő avantgárdját, megjelennek a nea­­vantgárd kísérletek. A hagyományos lírai be­szédmódot, a lineáris verset fölváltja a prozódia élőbeszédszerűsége, a polifónia, a nyitott vers, a kollázsolás, a hagyományok szélesebb értel­mezése stb. De Illyés tárgyias realizmusa, az újholdasok személytelensége éppúgy kimutat­ható a 60-as évek verseiben, ahogy Áprily Lajos, s főleg Jékely Zoltán líraisága. Kányádi maga hívta fel a figyelmet arra, hogy a kortárs román költészet latinos affinitása révén már a 60-as években közvetítette a legújabb latin-amerikai irodalmat, Borges összetett időszemléletét pél­dául, s modernizmust inkább általuk tanult. Később Basó meg Kosztolányi Dezső inspirálta ,vannak vidékek" Kányádi

Next