Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 2. szám - Kányádi
a Kányádi Sándor és a Kaláka együttes, Budafok-Tétényi Művelődési Központ, 2013. április 7. (Fotó: Czimbal Gyula) Pesten, az Arany Jánosról elnevezett metrómegállóban. Lett is neki. Muzsikáltunk a szoboravatáson. Ő is ott volt, van is egy fénykép, amint épp a Faragott versikét játsszuk. Ebben a számban harangjáték van, és Sándor bácsi volt a hangszerállvány, mert nem tudtam hova letenni a harangjátékot, és megkértem, hogy ugyan, fogja már meg. Hát igen. Arany János mindenképpen lakója annak a világnak, amit Kányádi Sándor elénk tárt. Tudom, hogy voltak neki nagy szomorúságai is. Nem összehasonlítható e kettő, de mégis egymás mellett mondom: az édesanyja halála, amelyet egész életében hordozott magában, vagy az a nagy csalódás, ami akkor érte, mikor itt, Magyarországon nem szavazták meg a kettős állampolgárságot. Az élet keserűséggel jár, főleg, amikor valakinek olyan buktatókkal teli, mint az övé volt. És a buktatókat mindig átélte lelkileg, és versbe ültette át. A Szabad-e bejönni ide betlehemmel? egy régi Kaláka-lemez, 87-ben jelent meg, ezen karácsonyi dalokat énekeltünk. Aztán akartunk még egy karácsonyi kislemezt is készíteni. Akkor megkérdeztük Sándor bácsitól, hogy miért nincsen karácsonyi verse. Erre elmondta az Isten háta mögött címűt. Ez bizony nagyon keserű, talán több mint szomorú. „Ez is hozzátartozik a karácsonyhoz” - mondta. Neki ilyen volt az édesanyja hiánya, aki karácsonykor halt meg, amikor ő még kisgyerek volt. Ebben a szövegben ezt a fájdalmat fogalmazta meg. Azóta is, minden karácsonyi koncerten elénekeljük ezt a verset, őt megidézve. Koncertekről beszélsz. Eszembe jut, hogy tavaly, amikor ő meghalt, virrasztást tartott a Petőfi Irodalmi Múzeum. Ti is ott álltatok a színpadon a Károlyi-kertben, játszottátok a megzenésített verseit, és mindegyik elé elmeséltél egy történetet. Sok közös történetetek van vele. Mesélj még, kérlek. Igen, sok van, például, amikor Sándor bácsi nyolcvanéves volt, elmentünk egy erdélyi turnéra, több városban megfordultunk, és persze, Nagygalambfalván, a szülőfalujában is játszottunk. Gyerekek is jöttek, és elénekelték, hogy „Alma, alma, piros alma odafönn a fán”. Sándor bácsi nagyon büszke volt, mondta, hogy a magyar iskola ott náluk négyszáz éves. Róza néni, a húga, főzött jó töltött káposztát, s utána fölsétáltunk a kert végébe, édesapjuk sírjához. Sándor bácsi arcán, ahogy ott a kert végében mosolygott, érződött a mögöttes tartás, amikor azt mondta: „Itt fogtok majd énekelni.” És valóban úgy lett, tavaly nyáron, amikor meghalt, a temetésén felmentünk a kert végébe, és elénekeltük azt is, hogy „Alma, alma, piros alma odafönn a fán”. 112 O® 2019/2