Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”
Petőfi „élű halhatatlansága” A közelgő Petőfi-évforduló előtt szükséges feltennünk a kérdést: élő halhatatlan-e ma Petőfi, akinek a szemlélete, művészete gazdagít, formál bennünket, vagy pedig úgy csodálatos költői nagyság, hogy közben időszerűtlenül távoli emlék is, akinek az üzenete nem jut el a mi modern életünkhöz, világunkhoz!? A közelgő évforduló parancsa: tegyük elő halhatatlanná Petőfi életművét! Nem kegyeletből, hanem művészetének és életpéldájának máig érő ereje és értéke végett. I. Arany János így tanított Petőfiről a nagykőrösi gimnáziumban Mindig izgatott, felfokozottan érdekelt; a Bach-korszak nemzettipró világában, az 1848/49-es forradalmi örökség, gondolat kemény tiltása idején Arany János, a nagykőrösi református gimnázium tanára (1851—1860) tanított-e, mondott-e valamit tanítványainak Petőfi Sándorról. A Bach-korszakban tilos volt a reformkorról és a szabadságharc idejéről tanítani, mi győzedelmeskedett Arany Jánoson, az irodalomnak, a hazaszeretet tudományának kényszerből lett tanárán: a külső nyomás, a terrorisztikus tiltás, amely Petőfi szellemét, éltető erejét maradéktalanul meg akarta semmisíteni, vagy a belső kényszer, szívének, egész énjének erős sugallata, az az erkölcsi parancs, hogy ő, aki Petőfi barátja volt és Petőfi vonzásában élt, ha már egyszer irodalomtanár lett, megteheti-e, hogy diákjai előtt hallgasson róla?! Közismertek azok az Arany-versek, versszakok, amelyek a szabadságharc leverése után a Petőfire emlékezés, a Petőfit idézés szándékából, érzelmi erejéből születtek. A Névnapi gondolatokban egyszerre elevenítette fel Petőfiben „a süket sírban“ nyugvót, az egyszer volt „üstökös“-t, a kor „büszkeségé“-t, a bizonytalanba tűnt „lángszellem“-et. Az Emléklapra csupa vívódó töprengés, szívfájdító kétely, Petőfi halálába belenyugodni képtelen, dacoló remény. A Leteszem a lantot annak a boldog kornak az idézése, amikor Petőfivel „versenyben égtek húrjai“ és fájdalmas, lemondó sóhajba foglalása annak, hogy most Petőfi nélkül árva lett éneke. Még A walesi bárdokban is a harmadik bárd — maga Arany János — Petőfit elevenítő dalba kezd: „Elhullt csatában a derék —“, „Emléke sír a lanton még —Hogy mennyire betöltötte, átitatta Arany egész énjét Petőfi, a pótolhatatlan veszteség, arról nemcsak az Élmények felszakadó fájdalma („Hány bús alakban látom Éjjelente képedet!“), hanem bizalmas barátaihoz írt leveleinek vallomásai is tanúskodnak. 1854. március 19-én ezt írta Egressy Gábornak: „Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendesen oly töredékek egészíttetnek ki, amelyeket ama fatális idők óta, életben létéről vagy haláláról hallottam, így többek közt, egyszer találkoztam vele, beszélek halála híréről, s az ominózus kukoricaföldről is neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, igaz, hogy egy kozáktól dsidaszúrást kaptam, de nem haltam meg, hanem potruhában menekültem stb. Oly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudtam magamat egyhamar beletalálni a valóságba.“