Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Móser Zoltán: „Minden dolgok változnak” (riport)
Jártam Nagyszombatban a székesegyházban, hallottam a miséről kihallatszó éneket is. Könnyű elképzelnem a képet, a mise végét, a tömeget, a kiürült templombelsőt, a hatalmas teret, a kórust s ott egy kis, vézna gyereket. Aztán következne — ahogy Kodály életében is — a régi Eötvös Collégium. Ezt már úgy írom, mint személyes élményt. Mert én is e kollégium lakója voltam — igaz, nem a régié —, és itt találkoztam először Kodállyal. Nem személyesen, hanem a volt Eötvös Collégisták plakátján. Mint kezdő fotóst megkértek, fényképezzem le azt a plakátot, s külön azt a részt, ahol ez áll: „zenét fütyül hozzá Kodály úr”. Ezt a „Nagybácsi” című szomorú játékot 1904. február 16-án mutatták be „a fölöttes hatóságok kegyes engedelmével”. Igen, ez lenne az én filmem igazi kezdő jelenete, ez a farsangi vidám est, amikor a kollégium műkedvelő zenekarát a 22 éves Kodály vezényli, s mivel nincs dobja a kollégiumnak, annak szólamát egy kályhaellenzőn játsza a „házi szerző”. És következne a második jelenet: az elkövetkező napok, a komoly munkával telt hétköznapok egyikén elhangzó, elképzelt párbeszéd — az elhatározásokról, célokról, egy tervezett útról, s Galántáról is talán — két végzős zeneakadémista között, Kodály és Kálmán Imre, a későbbi híres operettszerző között. (Egyidősek voltak, egy osztályba jártak zeneszerzést tanulni.) A harmadik jelenet egy év múlva, 1905-ben játszódna. 1904-ben megkapja Kodály a zeneszerzői oklevelet, a következő évben pedig befejezi egyetemi tanulmányait a magyar—német szakon. Minden bizonnyal pontosan meg lehetne állapítani, mikor végzett. Mondjuk júniusban. És következik július és augusztus hava, mikor is Kodályt a Mátyusföldön találjuk: gyalogosan jár faluról falura és népdalokat gyűjt. Ez lenne a film harmadik jelenete: az, amikor Felsőszeliből Galántára megy és Taksonyban megáll. Hogy miért? Mert ott lakott gyermekkori dajkájuk, Vágovics Mária. Ezt a jelenetet a következőképp — szinte népmeseként — beszélte el Mári néni most 75 éves leánya, Flaskár Vali néni: „Egyszer ez a Kodály, már ez a nagy ember, itt volt Galántán, de hogy hányban, ezt nem tudnám, mert mink laktunk a faluban bent, ahogy bejövünk a faluba. És akkor egy hintó megáll előttünk. És azt kérdezik ott a szomszédban, hogy hol lakik itt az a Mári néni, aki Galántán szolgált a Kodályéknál? A szomszéd azt mondja, hogy a Mári néni itt lakik a szomszédban. Akkor kihívták az anyámat. És akkor azt mondja, egy fiatal ember a hintóból intett neki. A mama odament és öt forintot adott a mamának. De nem mondta meg, hogy ő ki!? És ez Kodály volt. Mert osztán a mamám kikutatta... Fiatal volt még ekkor Kodály, és erre ment valahová." És Kodály a filmen is menne tovább Galántára. A síneknél megáll — talán vonat jön —, s nézi a balra eső állomást, ahol gyermekkorában laktak, s a közeli cigánysort jobbra, hová annyiszor elcsatangolt, hegedűszóra: „Na még annyit, a mama mindig emlegette — idézzük az előbbi tanút —, hogy a Zoltán igen szerette a cigányzenét! Régen ott, ahol megyünk fel a hídra, ott cigánysor volt, és oda sokszor el szokott járni, mert azok ott hegedültek. Cigányzenét hallgatni, neki ez már akkor igen nagyon tetszett, a mama többször említette.’ A sorompó nyílik és megy tovább Kodály, jegyez, gyűjt — mintegy hatvan népdalt. Még ebben az évben megjelenik az Ethnographiában az első népdal-publikációja, a Mátyusföldi gyűjtés. S mikor megjelenik, összekerülnek Bartókkal — akivel bár egy főiskolára jártak, alig találkoztak addig — barátságot kötnek, és életreszóló nagy munkához kezdenek: „... feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett, műveit Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” (Kodály: Bartók emlékezete, 1955.) Hogy mindez pontosan hogyan történt, hitelesen bizonyítani nemigen lehet. De hogy az 1904—1905-ös évben lett Kodályból „Kodály”, azt egyre jobban hiszem. Ha filmet írnék, magamra is gondolnék. Mert én abban az időben — de gondolom, társaim szintúgy, negyed-ötöd évesen — nehéz, belső válaszút elé kerültem: merre menjek, mit csináljak? Mit akarok? Sőt: mit is érek? Tanácstalan voltam, rosszkedvű, elkeseredett. Ilyen lett volna Kodály is? Nem, valószínűleg épp az ellentéte: ösztönösen és tudatosan is tisztázta magában, hogy mit is akar. A „hogyan”-ra is könnyen megfelelt: gyalog és kottásfüzettel. S hogy merre, semmi nem tűnik ma logikusabbnak — ami akkor vagy lehetett s vonzódás a gyermekkor felé —, mint vissza Galántára és környékére. A töltés mellé, a sínek mellé a dalt és muzsikát hallani.