Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
TALLÓZÓ letes (!) erőlködés szándékunk tisztaságát ejtené gyanúba... Felette hibázik... azon hatalmas, ki Nemzetének szellemén fellül elemelkedve mindent egyszerre kívánna eszközlésbe venni, amit fellengző lángelméje jónak lát, (...) nem figyelmezve sok ezer másokra, kiket az önhaszon még most földhöz láncol...” Ez a „mértékletes” haladásra épülő taktika azonban nem jelentett nála tespedtséget, tétovázást és bizonytalankodást. Szigorú etikai parancs volt számára, hogy „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” minden törvényes lehetőséget és alkalmat fel kell használni, mert - ahogyan fogalmazott - „amelyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, viszszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk”. Félszázadnyi időt átölelő - 1824-től 1875-ig terjedő - aktív politikai pályáján mindig a fenti elvek vezérelték. A magyarság életének ebben a sorsdöntő fél századában olyan nagy horderejű kihívásokra kellett választ találni, amilyenekkel csak az államalapító Szent István és a másfél százados török elleni harcok generációi kényszerültek szembenézni. Mint akkor minduntalan, most is a magyarság sorsa, léte forgott a kockán. Gondoljunk csak a reformkori országgyűlésekre, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcra, a neoabszolutizmussal szembefordított passzív rezisztenciára, az 1859-1861-es válságos esztendőkre, a kiegyezésre, a modern magyar polgári állam alaptörvényeinek - nemzetiségi, népiskolai törvény, a horvát-magyar kiegyezés - meghozatalára. A nagy idők, a sorsdöntő események nagy formátumú politikusokat és cselekvő hazafiakat vezényeltek a magyarság küzdelmeinek az élére. Elég a legnagyobbakat megemlíteni a pályatársak közül: Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Szalay László, Görgey, Eötvös József, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán... A perifériára szorult provinciális magyar élet európai léptékű gondolkodói és cselekvői. Közülük a történetírók, Szekfü Gyula Széchenyit, Szabad György Kossuthot István királyhoz szeretik hasonlítgatni. Ne vitassuk most a hasonlítgatások jogosságát, a gondolatok, érzelmek, eszmék szárnyalását. Fogadjuk el a Szekfű Gyulától Hanák Péterig ívelő értékelést, akik szerint a polgárosodásért folytatott küzdelem legkiemelkedőbb egyéniségeitől - Széchenyitől, Kossuthtól, Wesselényitől - Deák sok tekintetben különbözött. Koncepcióban, elméleti felkészültségben elmaradt Széchenyi mögött: „kezdeményező tetterőben, forradalmi elszántságban” nem ért föl Kossuthtal, Telekivel; filozófiai, eszmei vértezettségben Kölcsey mögött állt. Különbözött tőlük abban is, hogy a magyar gazdasági és társadalmi élet hosszú távon ható erőit ő a hagyományokhoz kapcsolta. A tradíciókat következetesen bekalkulálta a politikai törekvések folyamatába. Nemcsak politikai stratégiáját, de politikai taktikáját is hozzáigazította a nemzet, az ország mindenkori adottságaihoz. Deák tehetsége leginkább a liberális eszmék törvényi kodifikálása és a társadalmi elvárások és ellenállások mértékének a felmérése, azok egyeztetése terén