Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)
Fried István vitapozíciót formált ki, a dialogicitásnak olyan változatát alkotta meg, amely legalább egy félszázadig adaptálható lírává minősítette ezt a poézist, például a szerb és a szlovák és részben a cseh költészet számára (nevekkel szolgálva a szlovákban Ján Bottótól Hviezdoslavig, a szerbben Jovan Jovanovic Zmajig, illetőleg a csehben Jan Nerudáig). Költészet és személyiség szerencsés egymásra találása az 1840-es esztendők eszmei és politikai forradalmaiban nem a személyre szabott, illesztett, vállalt szerep kialakulásának kedvezett, hanem ama költészet-értelmezés költői szereppé válásának, amelynek kezdetei a korai német romantika törekvéseiig vezethetők viszsza, és amelyek a költészet ön-felülértékelésének, költészet-vallásra nyitottságának kedveztek. Ennek következtében a Petőfi-féle változat első megközelítésben elutasítani látszik a goethei „világirodalom”-elképzelést, hogy a romantika couleur locale-jának adjon nagyobb teret (itt az Alföld-líra, a népiességbe sorolt zsánerképek, helyzetdalok lennének említhetők); valójában egy olyan költői univerzum jön létre, amely panteizmusával, szabadságképzetével, messianizmusával és az attól való elidegenítéssel a romantika ambivalenciával jellemezhető világtudatát világképpé emeli, s itt, ebben nemcsak Puskin Cigányokjával rokonítható Petőfinek a tájat antropomorfizáló, ám egyben ironikusan átvilágító Alföld-lírája, hanem Alfréd de Vigny A farkas halála és Mózes című költeményei mellé állítható a Petőfi-verseknek az a típusa, amely egy messianisztikus küldetéstudatban csengeti ki a romantikus költő világszemléletét és nemzeti elkötelezettségét, egyben érzékeltetve, hogy ez a küldetés a személyiség kiteljesítését elsősorban az individualitás tragédiájában tudja elképzeltetni, és így a sokat idézett és nem kevésbé egyoldalúan értelmezett A XIX. század költői jelentéslehetőségei is rétegződnek, ha a biblikus képek hitelesítette elkötelezettség, az utópia tirádába foglalt ígéretei után következő „kiegyenlítődést” figyelmesebben olvassuk: a jó halál neoklasszicista képzetének romantikus kontextusba helyeződése az egymást látszólag kizáró oppozíciók (jó-rossz, valódi-hamis) helyébe ez oppozíciókat feloldhatónak tételezi. Minek következtében az ellentétek nem oltják ki egymást, hanem egyszerre, együtt bizonyulnak „igaz”-nak, a létezés ambivalenciájába belefoglaltatik a küzdés értelmessége és az értetlenség okozta kilátástalanság között lebegtetett tudat esélyt és esélytelenséget felcsillantó lehetősége. Ennélfogva a személyes fejlődéshit reflektálatlanságát erőteljesen módosítja egy más szempont viszonylag következetes érvényesítése, nevezetesen az ambivalencia létet és létértelmezést meghatározó tényezőjének lírai formába öntése. Az életrajz és az életmű egymásra vetíthetőségét feltehetőleg ebből az aspektusból meggyőzőbben lehet bemutatni, egy olyan, már paradoxnak is minősíthető tézis körülírásával, minthogy az életrajz valójában szigorúan végigvitt életműépítkezés, de az életmű megépítése csupán egy nem kevesebb tudatossággal elgondolt életrajzzal valósítható meg. A Petőfi-kiadások gondozóinak rendkívül sok problémát okozott, hogy a költő mintegy újrakonstruálta verseinek kronológiáját.