Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-12-15 / 15. szám
8 Irodalmi Újság Barátságos disputa Magyar irodalom Ha már az 1956-os Irodalmi Újság védelmében felvetjük a kérdést: ,,Miért hívják a Faludy György által szerkesztett lapot Irodalmi Újságnak ?” először azt kellene firtatnunk, miért hívták az 1956-os Irodalmi Újságot Irodalmi Újságnak, hisz a lap 1956-ban, sokszor rendkívül bátran, reformokat követelt, noha léte első öt esztendejében még a reformátor-gyanúsak fejét követelte. Emlékezem arra is, hogy 1956- ban nagyon baráti beszélgetésekben latolgattuk, dolgozzék-e börtönből szabadult író, újságíró az Irodalmi Újságnak? Hátha elveivel ellentétes irányba fordul a pillanatnyilag szabadabb áramlat? Hátha mondanivalóját más írások társasága, tömény környezete átszínezi, sőt meg is hamisítja? Mert az Irodalmi Újság még 1956-ban sem volt egyértelmű. Nem is lehetett. Ilyen igényt csak a helyzetismeret hiányában támaszthattunk volna a lappal és szerkesztőivel szemben, még akkor is, ha a szerkesztők tudják, hogy mit akarnak. E tények megállapításával nem csökkentjük az 1956-os Irodalmi Újság történelemformáló jelentőségét, sőt, annál nagyobb érdem, hogy még a november 2-i szám előtt is megjelent a lapban —• éppen Pálóczi-Horváth György tollából is — nem egy bátor, messzetekintő s a foldozó megoldásokat igényesen elvető írás. De az 1956-os Irodalmi Újság gyakran ambivalens iránya — s ebben Faludy Györgynek van igazsága —■ reformtörekvésekben summázható, Nyugaton „nemzeti kommunistának” nevezett reformtörekvésekben. Véleményem szerint Faludy György akkor válnék hűtlenné az Irodalmi Újság legjobb tradícióihoz, ha 1957 végén Angliában ugyanolyan lapot szerkesztene, mint szerkesztettek Budapesten 1956-ban. Valami képzelt, valami elvont, noha korlátoltságában is tiszteletreméltó lovagi hűség bajnokaként az Irodalmi Újság legfeljebb ellenkező előjelű visszhangként feleselgethetne a budapesti helytartókkal, de sose válhatna eszmesugallóvá se a száműzöttek, se az otthonmaradottak számára. Vállalnia kell, még a népszerűtlenség árán is — bár azt hiszem, ez a népszerűtlenség nem fenyeget — a szemellenzős lovagi hűség helyett ama kettős hűséget, amellyel nemcsak 1956 októberének, de a valóságnak, a szókimondásnak is tartozik. Csak akkor nem lesz délibábok hősévé, ha sutba dob minden előítéletet, szabad vitákat kezdeményez s helyet ad a szerkesztők elgondolásával szögesen ellentétes nézeteknek is. Ezt a kettős hűséget szolgálta Faludy György az Irodalmi Újság „Barátságos disputá”-jában. Állapítsuk meg: egyik vitatkozó se foglalt állást a „nemzeti kommunizmus” mellett, de valamennyien érintették a magyar emigráció, sőt a világpolitika ezt az izgalmas problémáját. Ilyen kezdeményezés után ne lapuljunk meg a teljes szókimondás felelőssége előtt. 1956-ban még sokan hihették, hogy a reformok, vagy amint egyesek mondták, a „nemzeti kommunizmus” nemcsak a gazdasági nyomást enyhíti, de politikai szabadságot is hozhat. A „nemzeti kommunizmus” megkülönböztetés önmagában is már végzetes egyszerűsítés s e meghatározásban néha szinte rosszhiszemű tévedést szimatolok. A „nemzeti kommunizmust” állítják szembe a diktatórikus, centralista ,, sztálinizmus”sal, mint liberálisabb, decentralizált, nemzetibb irányzatot. Pedig, ha valaha létezett nemzeti kommunizmus, ez a ,, sztálinizmus" maga volt, szemben Marx internacionalizmusával. Az egyébként sok tekintetben különböző ellenáramlatokban csupán a reformtörekvés közös az oroszosító, gyarmatosító sztálinista nemzeti kommunizmussal szemben. A magyar forradalom óta azonban világossá vált, hol van e reformok végső határa. Jugoszlávia és Lengyelország, tehát — mondjuk így: a reformkommunista országok — kétségtelenül némi gazdasági és szellemi liberalizálódást mutatnak. De miképp számos esemény egyértelműen tanúsítja, a demokratizálódásnak Lengyelországban és Jugoszláviában is az egypártrendszer, tehát a totalitarizmus, keretein belül kell maradnia, a pártdiktatúrát érintő bármiféle kísérletet, vagy akárcsak felszólalást, a reformkommunista országok is könyörtelenül ledorongolnak. Márpedig a politikai szabadság éppen a többpártrendszer, a különböző állásfoglalások közötti választás lehetőségénél kezdődik. Viszont a reformtörekvések Lengyelországban és Jugoszláviában is csupán a politikai szabadság eme „határsávjáig” nyomulhatnak előre és a voltaképpeni politikai szabadságnak ez a limesze — akár annak idején Magyarországon — csak forradalom vagy katasztrófa árán volna átléphető. Ezzel — a talán szintén változásnak alávetett — a helyzettel az otthonmaradottaknak és a száműzötteknek más-más módon kell számolniuk. Az emigráció nemhogy politikai irányítást, de még tanácsot se adhat az otthoniaknak. Ám ha eseményeket, ok és okozati összefüggéseket boncolgat, vagy problémákat iparkodik tisztázni, Magyarországon tilalmas gondolatokat pendíthet meg és remélheti, hogy akár az éter hullámain, akár barátságok és szellemi találkozások titkos útjain elgyűrűznek majd Budapestig is és megtermékenyítik az aknazárak mögött töprengők képzeletét. Így is mindenképpen az otthoniak tiszte marad, hogy a múlt tanulságait összefoglalóan mérlegeljék és hamis illúziók nélkül cselekedjenek, lelkiismeretük, meg kényszerű körülményeik parancsa szerint. De amiképp az emigránsnak nincs joga, hogy a besúgóknak és titkosrendőröknek kiszolgáltatott honfitársa számlájára kockáztasson, tőle követeljen keményebb gerincet, arra sincs joga, hogy helyette megalkudjék. Emigráns lap nem mondhatja el, amit Magyarországon kellene elmondani, de nem kénytelen elhallgatni, amit az otthoniaknak el kell hallgatniok. Lehetséges, hogy a világpolitika sakktábláján egy „nemzeti kommunistá”-nak minősíthető emigráció az előretolt gyalog kétértel ★ ! A Molnár—Faludy-vita kapcsán a következő véleményt szeretném nyilvánítani: 1. Egyetértek azzal, hogy a magyar októberi forradalom a ,,harmadik út” keresésének világtörténelmi vajúdása volt. A jövő útja a szintézis lesz, a kapitalizmus és a szocializmus nagyvonalú szintézise, mely azonban — éppen, mert szintézis — kizárja mind a kapitalista, mind a szocialista elfajulás szélsőséges elemeit. Ebben az elvi álláspontban — úgy látom — Molnár és Faludy is egyetértenek. 2. E Molnár szerint ,,harmadik út”, Faludy megfogalmazásában pedig ,,demokrata szocializmus" konkrét és gyakorlati értelmezésében azonban már lényeges eltérés van közöttük. Faludy cikke alapjában véve azt a kérdést veti fel, hogy a demokratikus szocializmus ,,harmadik útja" csak a sztálinizmussal szakít-e, vagy a leninizmussal, sőt a marxizmussal is? A vitából úgy tűnik, mintha Molnár a sztálini szocializmus ellen, a marxi-leninista szocializmus védelmében foglalna állást — vagy legalábbis Faludy ezt a szándékot tulajdonítja neki. Ez ugyan nem tűnik ki teljes világossággal Molnár cikkéből, viszont annál határozottabban jut kifejezésre Faludy véleménye: a demokrata szocializmus ,,harmadik útjának” nemcsak a sztálinizmust kell elutasítani, hanem éppoly elszántsággal: a leninizmust, marxizmust és titóizmust is. Én a magam részéről ezt a problémafelvetést tartom a vita legértékesebb elemének, mégha az részben túlhaladt, vagy el is tér a Molnár által felvetett Bibó-kérdéstől. Nézetem szerint Molnár megmarad a forradalom előtti reformmozgalom talaján, melynek fővonása a sztálinizmus és leninizmus szembeállítása volt. Le a sztálinizmussal — éljen a leninizmus! — ez volt a XX. kongresszus ki nem mondott, vagy csak részben kimondott irányvonala. Ez az irányvonal a szocialista reformizmus egy fajtáját jelentette: elvetését a marxizmus-leninizmus dogmatizmusának, de elvetését a marxizmus-leninizmus revíziójának is. A reformizmusnak — akár kapitalizmusban, akár szocializmusban — az a szerepe, hogy az uralkodó rendszer általa elkerülje önmagának békés, de gyökeres revíműen érdekes helyzetébe kerülne, bár esetleges — de nem várható — változások idején mindkét félnek „gyanús” lenne. Az egyiknek, mert a reformkommunisták egy része beadta derekát a Szovjetuniónak, a másiknak, mert a reformkommunisták egy része hajlandó volt túllépni a pártdiktatúra limeszén és valódi politikai szabadságot követelt. De ha fordítva volna is és a magános gyalog — hogy a sakkhasonlatot, továbbfűzzük — játszmát nyerhetne, nem az Irodalmi Újság feladata, hogy e gyaloggal tervezgessen, azaz gyakorlati politikát folytasson és bármiféle — de mindenképpen kétes — pillanatnyi célszerűségek szolgálatába szegődjék. Ezt csak Magyarországon, az ország mindennapi életével összefonódva tehetné, de akkor kötelessége is volna, mint 1956-ban. A gondolatszabadság országaiban az Irodalmi Újság nem lenne hű önmagához, ha ugyanúgy szólna, mint másfél esztendővel ezelőtt s külföldön ugyanazt a tisztet iparkodnék betölteni, ami Budapesten megillette, feladata, sőt hivatása volt. Az emigráció lebegő állapotában, az egyébként talán politikai irrealizmusra valló igazságkeresés és az ennek megfelelő kötetlen, szabad vita válik realista magatartássá. A politika, gyakran felesleges megalkuvásokra hajlamos technikusai, akik magukat reálpolitikusoknak vélik, légüres térben, néptelen aréna előtt végzik erőmutatványaikat és néha, szinte meghatóan, irreálisakká válnak. A szenvedélyes igazságkereső költő, a morális alapon álló szerkesztő pedig, noha normális körülmények között talán irreális ember, az emigráció légüres terében éppen igazságkeresésével válik reálpolitikussá. Nincs ennél megnyugtatóbb. Még az otthonmaradt kilencmillió magyarnak se, a költőire mindig hallgató népnek se. De ez a nép joggal háborodnék fel, ha az emigránsok az ő bőrére kalmárkodnának, mert a budapesti diákok, munkások nem a gyarmatosítás bizonyos taktikai módszerei, hanem a gyarmatosítás ténye ellen lázadtak fel. r ★ (Savarius) zióiát, vagy önmegsemmisítő forradalmát. Ha a reformpolitika jó, úgy lehetséges a revízió, vagy a forradalom elkerülése — legalábbis egy időre. Ha a reformpolitika — valamilyen okból — sikertelen, úgy elkerülhetetlen a rendszer békés vagy erőszakos revíziója, békés, vagy véres forradalma. Magyarországon ez történt. A jobb- és balfelé egyaránt hadakozó, s ezért egyenetlen és következetlen reformpolitika csődöt mondott — ,9 forradalomba torkollott. A forradalom azonban soha és sehol nem reformért folyik, hanem revízióért. A magyar forradalom már nem a szocializmus kisebb-nagyobb reformjáért folyt, hanem annak alapos és gyökeres revíziójáért, amely már nemcsak a sztálinista eltorzulás, hanem a ,,marxi-lenini” alapok ellen is irányult. A magyar forradalom éppen azt bizonyította be ■— ezúttal nem teoretikus, hanem gyakorlati érvekkel —, hogy nemcsak a sztálinista elhajlással van baj, hanem a marxi-lenini alapokkal is, éppen azért, mert az elhajlás az alapokból fakad. A sztálinista elhajlás csak felépítmény volt a marxilenini alépítmény talaján. Minden kicsit is tudományos, vagy éppen marxista képzettségű ember számára világos, hogy a személyi kultusszal való magyarázkodás nem egyéb antimaterialista, idealista-szubjektív okoskodásnál, csűrés-csavarásnál; a személyi kultusz nem egy zsarnoki rendszernek az oka, hanem annak következménye. A magyar forradalom messze túlment a forradalom előtti reformizmuson: revizionista forradalom volt, szocialista forradalom volt; forradalom volt mindaz ellen, ami a szocializmus ügyét kompromittálja: hívják azt sztálinizmusnak, leninizmusnak, vagy marxizmusnak. Épp ezért a Molnár—Faludy - vitában elvi síkon Faludy álláspontját tartom a korszerűnek, haladónak, forradalminak, leszögezve ugyanakkor, hogy teljesen helytelen lenne gyakorlati téren nem számbavenni és értékesíteni a Molnár Miklósok gyakorlati eredményt kívánó józanságát, realizmusát, becsületes szándékú kompromisszumkeresését. Bezerédj Zoltán 1957 december 15 Jugoszláviában Az emlékezetes Kominform határozat óta a jugoszláviai kisebbségi magyar irodalom nagyobb autonómiát élvez, mint a hazai. Sajátos jelensége ez a mai kornak. A magyar író elsősorban a hazájában száműzött: bárhová sodorja is végzete, szabadabban szólhat, mint otthon. Többen megállapították már, hogy néhány évtized óta valami rendkívüli eltolódás történt a magyar alkatban: ez a kis nép oly bőséggel árasztja magából a költőket és írókat, hogy szinte Európa valamennyi országát elláthatnák jeles írástudókkal. Mintha néhány évtized óta a magyarságnak minden életkedve, ereje, tehetsége és képzelete az irodalomba menekült volna. Ne kutassuk most e kétségtelenül beteg jelenségnek az okait (van rá történelmi, politikai és szociológiai magyarázat), szellemi életünk földrajzi térképén irodalmunk dús folyamának ezúttal egyik közeli ágát, a jugoszláviai kisebbségi magyar irodalmat vizsgáljuk meg. A Vajdaság, ahol ma is több mint félmillió magyar él, nemcsak nemzetiségi, de széles kulturális autonómiával is rendelkezik. Magyar nyelvű iskolák, gimnáziumok, egyetem, rádió, könyvtárak, színházak, újságok, folyóiratok és könyvkiadó vállalatok biztosítják nyelvünk művelésének lehetőségét. Ez a vidék a múltban is több neves írót küldött a fővárosba; ide soroljuk Kosztolányit, ha jól emlékezünk, a Cholnoky-fivéreket, azután a vajdaságiak ,,klasszikusát” , Thurzó Lajost. Irodalmi nyelvünknek sok jeles munkája él ma ugyancsak Jugoszlávia e magyarlakta területén. Az irodalmi élet általában három területen megy végbe: a ,,Híd” című folyóirat oldalain, a napi- és a hetilapokban, valamint a Testvériség-Egység nevű könyvkiadóvállalat köteteiben. A ,,Híd”, a Testvériség-Egység és a ,,Magyar Szó” című napilap Újvidéken van, a ,,Hét Nap” nevű heti újságot Szabadkán szerkesztik és adják ki. A Kominform határozat után, amikor Jugoszlávia időlegesen szakított a szovjet világgal, különösen a kiadóvállalat tett nagy szolgálatot az ottani magyarságnak. Munkáját szakszerűség, ízlés és bátorság jellemezte. A helyi írók alkotásain kívül ekkor jelentek meg egymásután a magyar klasszikusok, a nyugati írók jeles művei, sőt Nyugaton élő emigráns magyar írók munkái is. Újvidéken kiadták Zilahy Lajos ,,Ararát”-át, Fejtő Ferenc József Attila tanulmányait és úgy tudjuk, hogy Márai Sándor könyvei után is nagyon érdeklődtek. Ebben az időben a vajdasági magyar irodalmat alig választotta el valami szándékban és ízlésben a Nyugaton kialakuló progresszív magyar irodalomtól. A ,,Híd”, amelyet Majtényi Mihály, majd Herceg János szerkesztett, a szépirodalom és az elvi politikai irodalom komoly fórumává vált. Itt jelent meg például a legnagyobb befolyású vajdasági magyar író, Sinkó Ervin önéletrajzi sorozata. ,,Egy regény regénye”, amelyet nyugodtan sorolhatunk a legjobb nyugati ex-kommunista írók művei közé. Sinkó természetesen megmaradt kommunistának, de hebbeli értelemben: ,,Énem költészetemtől függ, ha költészetem Tévedés, én magam is az vagyok” — vallja és moszkvai naplójának olvasása után nincs kétségünk, hogy ha történetesen Magyarországon él, ma nyilván Déry Tiborék sorsában osztozik. E könyvéről még csak annyit, hogy különb és igazabb munka, mint maga a regény, az ,,Optimisták”, amelynek zárószavául íródott. Talán az utóbbi idők politikai változásai, talán a korlátok közé szorított belterjes élet miatt bizonyos meghasonult állapotba került ma a vajdasági magyar irodalom. Hűen tükröződik ez a jelenség az írásokban, a személyi harcokban és természetesen az irodalmi élet színvonalának hanyatlásában. A ,,Híd” például, amelyet változatlanul a vajdasági irodalom fontos szócsövének tekintünk, ebben az évben többször is cserélt formát és gazdát (pontosabban szerkesztőt, mert a gazda természetesen az állam). Sajnálatos módon megvált a folyóirattól az egyik legbecsültebb és legtehetségesebb vajdasági író, Herceg János; nem látjuk egy idő óta Szirmai Károly hangulatos elbeszéléseit; a fiatal Tomán László, sőt a költő Dér Zoltán is elhallgattak, pedig igen biztató tehetségei a délvidéki magyar irodalomnak. A folyóiratot most egy ifjú gárda, szerkeszti: Ács Károly, Fehér Ferenc, Major Nándor, Suffer Pál, Véber Lajos és Vukovics Géza, a huszas évek francia szürrealizmusának c. modorában, nagy igyekezettel, de kevés szakértelemmel. A folyóirat külső formája is elárulja ezt, a ,,Perspektive” című amerikai propagandaközlönyre emlékeztet. A vajdasági magyar írók a nyár folyamán a zentai művésztelepen gyűltek össze táborozásra és alkotásra. E lelki ,,edzőtábor” eredményét a ,,Híd” szeptemberi számában olvashatjuk; a folyóirat válogatásban mutatja be az ott készült munkákat. Közük Majtényi Mihály visszaemlékezéseit, a szerkesztő Major Nándor szürrealista novelláját, a szerkesztőbizottság többi tagjának írásait, verseket, novellákat, beszámolókat. Különösen két közleményt olvastunk nagy érdeklődéssel: Fehér Ferenc ,,Tiszaparti vallomások” című egyenetlen, de figyelemreméltó versét és B. Szabó György főiskolai tanár beszámolóját a ljubljanai nemzetközi grafikai kiállításról. Fehér Ferencet sokan a legtehetségesebb vajdasági költőnek tartják; mi nem állítunk fel ilyen rangsort, idézzük inkább említett versének egy részletét, sajátos — és magyar költőre oly általános — szomorúsága miatt: Virág, miért lettél? Világ, mivé tettél? Mit érhetsz magad? Tested vájt fűzfateknő, sorsod magába rejtő... Terülj hát hanyatt! Volt egy nagy tartozásod, a mindenhez tartozásod; mégsincsen hazád... Innen már ki nem marnak, itt már rothadni hagynak; ez végleges hazád... Lálnunk kell még egy íróról, aki talán legsajátosabb jelensége a vajdasági magyar irodalomnak. A költő Csépe Imre. Autodidakta, az igazi fajtából. Rendkívüli tehetség, rendkívül kezdetleges felkészültséggel. Most jelent meg Szabadkán a ,,Tarisznyás emberek” című novelláskötete. A könyv figyelemreméltó visszhangot keltett. Vannak, akik rajonganak érte, mások kézlegyintéssel intézték el. A könyvnek és az írónak valóban vannak súlyos fogyatékosságai, gyakran szinte kérkedik faragatlanságával, vagy ahogy egyik kritikusa megállapította, ,,erényt igyekszik faragni tanulatlanságából, az ösztönösségből”. Ám ebben nem csupán az író, hanem a kiadó, a lektorok és az irodalmi kritika is hibás. Nem kétséges ugyanis, hogy a vajdasági tájat, a szegényélet nyomorúságát és a Délvidék hangulatát kevesen ábrázolták még úgy, mint ez a délvidéki ,,népi író”. A ,,Tarisznyások” című elbeszélése vetekszik például Veres Péter ,,Gyepsor”-ónak novelláival. E rövid beszámoló természetesen nem ad teljes képet vajdasági írótársaink munkájáról, vergődéseiről és eredményeiről. Beszámolónkat csupán híradásnak szántuk, nem személyes élmény, hanem a vajdasági kiadványok olvasása alapján. Hírül akarjuk adni, hogy a hazán és a nagyvilágon kívül jugoszláv uralom alatt is lélegzik és létezik egy zárt, helyi jellegű, magyar irodalom. Talán nem ad nagy írókat és nagy műveket a magyarságnak, de szerves része a virtuálisan élő és egységes magyar irodalomnak. És ne felejtsük el: nélküle sokkal szegényebb lenne több mint félmillió magyar. (V) Cs. Szabó László : Versek Aranytól — napjainkig (antológia) Irgalom, elbeszélések Anonymus kiadás, Róma A két kötet megrendelhető Szerkesztőségünk útján is