Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-12-15 / 15. szám

8 Irodalmi Újság Barátságos disputa Magyar irodalom Ha már az 1956-os Irodalmi Új­ság védelmében felvetjük a kér­dést: ,,Miért hívják a Faludy György által szerkesztett lapot Iro­dalmi Újságnak ?” először azt kel­lene firtatnunk, miért hívták az 1956-os Irodalmi Újságot Irodalmi Újságnak, hisz a lap 1956-ban, sok­szor rendkívül bátran, reformokat követelt, noha léte első öt eszten­dejében még a reformátor-gyanú­sak fejét követelte. Emlékezem arra is, hogy 1956- ban nagyon baráti beszélgetések­ben latolgattuk, dolgozzék-e bör­tönből szabadult író, újságíró az Irodalmi Újságnak? Hátha elveivel ellentétes irányba fordul a pilla­natnyilag szabadabb áramlat? Hátha mondanivalóját más írások társasága, tömény környezete át­színezi, sőt meg is hamisítja? Mert az Irodalmi Újság még 1956-ban sem volt egyértelmű. Nem is lehe­tett. Ilyen igényt csak a helyzet­ismeret hiányában támaszthattunk volna a lappal és szerkesztőivel szemben, még akkor is, ha a szer­kesztők tudják, hogy mit akarnak. E tények megállapításával nem csökkentjük az 1956-os Irodalmi Újság történelemformáló jelentő­ségét, sőt, annál nagyobb érdem, hogy még a november 2-i szám előtt is megjelent a lapban —• ép­pen Pálóczi-Horváth György tollá­ból is — nem egy bátor, messze­­tekintő s a foldozó megoldásokat igényesen elvető írás. De az 1956-os Irodalmi Újság gyakran ambiva­lens iránya — s ebben Faludy Györgynek van igazsága —■ re­formtörekvésekben summázható, Nyugaton „nemzeti kommunistá­nak” nevezett reformtörekvések­ben. Véleményem szerint Faludy György akkor válnék hűtlenné az Irodalmi Újság legjobb tradíciói­hoz, ha 1957 végén Angliában ugyanolyan lapot szerkesztene, mint szerkesztettek Budapesten 1956-ban. Valami képzelt, valami elvont, noha korlátoltságában is tisztelet­reméltó lovagi hűség bajnokaként az Irodalmi Újság legfeljebb ellen­kező előjelű visszhangként felesel­­gethetne a budapesti helytartók­kal, de sose válhatna eszmesu­­gallóvá se a száműzöttek, se az ott­honmaradottak számára. Vállalnia kell, még a népszerűtlenség árán is — bár azt hiszem, ez a népszerűt­lenség nem fenyeget — a szem­ellenzős lovagi hűség helyett ama kettős hűséget, amellyel nemcsak 1956 októberének, de a valóságnak, a szókimondásnak is tartozik. Csak akkor nem lesz délibábok hősévé, ha sutba dob minden előítéletet, szabad vitákat kezdeményez s he­lyet ad a szerkesztők elgondolásá­val szögesen ellentétes nézeteknek is. Ezt a kettős hűséget szolgálta Faludy Gyö­rgy az Irodalmi Újság „Barátságos disputá”-jában. Állapítsuk meg: egyik vitatkozó se foglalt állást a „nemzeti kom­munizmus” mellett, de valamen­­­nyien érintették a magyar emigrá­ció, sőt a világpolitika ezt az iz­galmas problémáját. Ilyen kezde­ményezés után ne lapuljunk meg a teljes szókimondás felelőssége előtt. 1956-ban még sokan hihették, hogy a reformok, vagy amint egye­sek mondták, a „nemzeti kommu­nizmus” nemcsak a gazdasági nyo­mást enyhíti, de politikai szabad­ságot is hozhat. A „nemzeti kom­munizmus” megkülönböztetés ön­magában is már végzetes egyszerű­sítés s e meghatározásban néha szinte rosszhiszemű tévedést szima­tolok. A „nemzeti kommuniz­must” állítják szembe a diktató­rikus, centralista ,, sztálinizmus”­­sal, mint liberálisabb, decentrali­zált, nemzetibb irányzatot. Pedig, ha valaha létezett nemzeti kom­munizmus, ez a ,, sztálinizmus" maga volt, szemben Marx interna­cionalizmusával. Az egyébként sok tekintetben különböző ellenáramla­tokban csupán a reformtörekvés közös az oroszosító, gyarmatosító sztálinista nemzeti kommunizmus­sal szemben. A magyar forradalom óta azonban világossá vált, hol van e reformok végső határa. Jugoszlávia és Lengyelország, tehát — mondjuk így: a reform­kommunista országok — kétségte­lenül némi gazdasági és szellemi liberalizálódást mutatnak. De mi­képp számos esemény egyértel­műen tanúsítja, a demokratizáló­dásnak Lengyelországban és Jugo­szláviában is az egypárt­rendszer, tehát a totalitarizmus, keretein be­lül kell maradnia, a pártdiktatúrát érintő bármiféle kísérletet, vagy akárcsak felszólalást, a reform­kommunista országok is könyörte­lenül ledorongolnak. Márpedig a politikai szabadság éppen a több­párt­rendszer, a különböző állás­­foglalások közötti választás lehető­ségénél kezdődik. Viszont a reform­­törekvések Lengyelországban és Jugoszláviában is csupán a politi­kai szabadság eme „határsávjáig” nyomulhatnak előre és a voltakép­peni politikai szabadságnak ez a li­­mesze — akár annak idején Ma­gyarországon — csak forradalom vagy katasztrófa árán volna átlép­hető. Ezzel — a talán szintén válto­zásnak alávetett — a helyzettel az otthonmaradottaknak és a szám­­űzötteknek más-más módon kell számolniuk. Az emigráció nemhogy politikai irányítást, de még taná­csot se adhat az otthoniaknak. Ám ha eseményeket, ok és oko­zati összefüggéseket boncolgat, vagy problémákat iparkodik tisz­tázni, Magyarországon tilalmas gondolatokat pendíthet meg és re­mélheti, hogy akár az éter hullá­main, akár barátságok és szellemi találkozások titkos útjain elgyű­­rűznek majd Budapestig is és meg­termékenyítik az aknazárak mö­gött töprengők­ képzeletét. Így is mindenképpen az otthoniak tiszte marad, hogy a múlt tanulságait összefoglalóan mérlegeljék és hamis illúziók nélkül cselekedjenek, lelki­ismeretük, meg kényszerű körül­ményeik parancsa szerint. De ami­képp az emigránsnak nincs joga, hogy a besúgóknak és titkosrend­őröknek kiszolgáltatott honfitársa számlájára kockáztasson, tőle kö­veteljen keményebb gerincet, arra sincs joga, hogy helyette megal­kudjék. Emigráns lap nem mond­hatja el, amit Magyarországon kel­lene elmondani, de nem kénytelen elhallgatni, amit az otthoniaknak el kell hallgatniok. Lehetséges, hogy a világpolitika sakktábláján egy „nemzeti kom­­munistá”-nak minősíthető emigrá­ció az előretolt gyalog kétértel­ ★ ! A Molnár—Faludy-vita kapcsán a következő véleményt szeretném nyilvánítani: 1. Egyetértek azzal, hogy a ma­gyar októberi forradalom a ,,har­madik út” keresésének világtörté­nelmi vajúdása volt. A jövő útja a szintézis lesz, a kapitalizmus és a szocializmus nagyvonalú szintézise, mely azonban — éppen, mert szin­tézis — kizárja mind a kapitalista, mind a szocialista elfajulás szélső­séges elemeit. Ebben az elvi állás­pontban — úgy látom — Molnár és Faludy is egyetértenek. 2. E Molnár szerint ,,harmadik út”, Faludy megfogalmazásában pedig ,,demokrata szocializmus" konkrét és gyakorlati értelmezésé­ben azonban már lényeges eltérés van közöttük. Faludy cikke alap­jában véve azt a kérdést veti fel, hogy a demokratikus szocializmus ,,harmadik útja" csak a sztáliniz­mussal szakít-e, vagy a leninizmus­­sal, sőt a marxizmussal is? A vitából úgy tűnik, mintha Molnár a sztálini szocializmus el­len, a marxi-leninista szocializmus védelmében foglalna állást — vagy legalábbis Faludy ezt a szándékot tulajdonítja neki. Ez ugyan nem tűnik ki teljes világossággal Mol­nár cikkéből, viszont annál hatá­rozottabban jut kifejezésre Faludy­­ véleménye: a demokrata szocializ­mus ,,harmadik útjának” nemcsak a sztálinizmust kell elutasítani, hanem éppoly elszántsággal: a le­­ninizmust, marxizmust és titóiz­­must is. Én a magam részéről ezt a prob­léma­felvetést tartom a vita legér­tékesebb elemének, mégha az rész­ben túlhaladt, vagy el is tér a Mol­nár által felvetett Bibó-kérdéstől. Nézetem szerint Molnár megma­rad a forradalom előtti reformmoz­galom talaján, melynek fővonása a sztálinizmus és leninizmus szembe­állítása volt. Le a sztálinizmussal — éljen a leninizmus! — ez volt a XX. kongresszus ki nem mondott, vagy csak részben kimondott irányvonala. Ez az irányvonal a szocialista reformizmus egy fajtá­ját jelentette: elvetését a marxiz­­mus-leninizmus dogmatizmusának, de elvetését a marxizmus-leniniz­­mus revíziójának is. A reformizmusnak — akár ka­pitalizmusban, akár szocializmus­ban — az a szerepe, hogy az ural­kodó rendszer általa elkerülje ön­magának békés, de gyökeres reví­műen érdekes helyzetébe kerülne, bár esetleges — de nem várható — változások idején mindkét félnek „gyanús” lenne. Az egyiknek, mert a reformkommunisták egy ré­sze beadta derekát a Szovjetunió­nak, a másiknak, mert a reform­kommunisták egy része hajlandó volt túllépni a pártdiktatúra lime­­szén és valódi politikai szabadságot követelt. De ha fordítva volna is és a magános gyalog — hogy a sakk­hasonlatot, továbbfűzzük — játsz­mát nyerhetne, nem az Irodalmi Újság feladata, hogy e gyaloggal tervezgessen, azaz gyakorlati poli­tikát folytasson és bármiféle — de mindenképpen kétes — pillanatnyi célszerűségek szolgálatába szegőd­jék. Ezt csak Magyarországon, az ország mindennapi életével össze­fonódva tehetné, de akkor köteles­sége is volna, mint 1956-ban. A gondolatszabadság országaiban az Irodalmi Újság nem lenne hű ön­magához, ha ugyanúgy szólna, mint másfél esztendővel ezelőtt s külföldön ugyanazt a tisztet ipar­kodnék betölteni, ami Budapesten megillette, feladata, sőt hivatása volt. Az emigráció lebegő állapotában, az egyébként talán politikai irrea­­lizmusra valló igazságkeresés és az ennek megfelelő kötetlen, szabad vita válik realista magatartássá. A politika, gyakran felesleges meg­alkuvásokra hajlamos technikusai, akik magukat reálpolitikusoknak vélik, légüres térben, néptelen aréna előtt végzik erőmutatványai­kat és néha, szinte meghatóan, ir­reálisakká válnak. A szenvedélyes igazságkereső költő, a morális ala­pon álló szerkesztő pedig, noha normális körülmények között talán irreális ember, az emigráció légüres terében éppen igazságkeresésével válik reálpolitikussá. Nincs ennél megnyugtatóbb. Még az otthon­maradt kilencmillió magyarnak se, a költőire mindig hallgató népnek se. De ez a nép joggal háborodnék fel, ha az emigránsok az ő bőrére kalmárkodnának, mert a budapesti diákok, munkások nem a gyarma­tosítás bizonyos taktikai módsze­rei, hanem a gyarmatosítás ténye ellen lázadtak fel. r ★ (Savarius) zióiát, vagy önmegsemmisítő forra­dalmát. Ha a reformpolitika jó, úgy lehetséges a revízió, vagy a forradalom elkerülése — legalábbis egy időre. Ha a reformpolitika — valamilyen okból — sikertelen, úgy elkerülhetetlen a rendszer bé­kés vagy erőszakos revíziója, bé­kés, vagy véres forradalma. Magyarországon ez történt. A jobb- és balfelé egyaránt hadakozó, s ezért egyenetlen és következetlen reformpolitika csődöt mondott — ,9 forradalomba torkollott. A forradalom azonban soha és sehol nem reformért folyik, ha­nem revízióért. A magyar forradalom már nem a szocializmus kisebb-nagyobb re­formjáért folyt, hanem annak ala­pos és gyökeres revíziójáért, amely már nemcsak a sztálinista eltorzu­lás, hanem a ,,marxi-lenini” ala­pok ellen is irányult. A magyar forradalom éppen azt bizonyította be ■— ezúttal nem teo­retikus, hanem gyakorlati érvek­kel —, hogy nemcsak a sztálinista elhajlással van baj, hanem a marxi-lenini alapokkal is, éppen azért, mert az elhajlás az alapok­ból fakad. A sztálinista elhajlás csak felépítmény volt a marxi­­lenini alépítmény talaján. Min­den kicsit is tudományos, vagy éppen marxista képzettségű ember számára világos, hogy a személyi kultusszal való magyarázkodás nem egyéb antimaterialista, idea­lista-szubjektív okoskodásnál, csű­­rés-csavarásnál; a személyi kultusz nem egy zsarnoki rendszernek az oka, hanem annak következménye. A magyar forradalom messze túlment a forradalom előtti refor­mizmuson: revizionista forradalom volt, szocialista forradalom volt; forradalom volt mindaz ellen, ami a szocializmus ügyét kompromit­tálja: hívják azt sztálinizmusnak, leninizmusnak, vagy marxizmus­nak. Épp ezért a Molnár—Faludy - vitában elvi síkon Faludy állás­pontját tartom a korszerűnek, ha­ladónak, forradalminak, leszögezve ugyanakkor, hogy teljesen helyte­len lenne gyakorlati téren nem számbavenni és értékesíteni a Mol­nár Miklósok gyakorlati eredményt kívánó józanságát, realizmusát, be­csületes szándékú kompromisszum­keresését. Bezerédj Zoltán 1957 december 15 Jugoszláviában Az emlékezetes Kominform ha­tározat óta a jugoszláviai kisebb­ségi magyar irodalom nagyobb autonómiát élvez, mint a hazai. Sajátos jelensége ez a mai kornak. A magyar író elsősorban a hazájá­ban száműzött: bárhová sodorja is végzete, szabadabban szólhat, mint otthon. Többen megállapították már, hogy néhány évtized óta va­lami rendkívüli eltolódás történt a magyar alkatban: ez a kis nép oly bőséggel árasztja magából a költő­ket és írókat, hogy szinte Európa valamennyi országát elláthatnák jeles írástudókkal. Mintha néhány évtized óta a magyarságnak min­den életkedve, ereje, tehetsége és képzelete az irodalomba menekült volna. Ne kutassuk most e kétség­telenül beteg jelenségnek az okait (van rá történelmi, politikai és szociológiai magyarázat), szellemi életünk földrajzi térképén irodal­munk dús folyamának ezúttal egyik közeli ágát, a jugoszláviai kisebbségi magyar irodalmat vizs­gáljuk meg. A Vajdaság, ahol ma is több mint félmillió magyar él, nemcsak nemzetiségi, de széles kulturális autonómiával is rendelke­zik. Ma­gyar nyelvű iskolák, gimnáziumok, egyetem, rádió, könyvtárak, szín­házak, újságok, folyóiratok és könyvkiadó vállalatok biztosítják nyelvünk művelésének lehetőségét. Ez a vidék a múltban is több ne­ves írót küldött a fővárosba; ide soroljuk Kosztolányit, ha jól em­lékezünk, a Cholnoky-fivéreket, azután a vajdaságiak ,,klassziku­sát” , Thurzó Lajost. Irodalmi nyel­vünknek sok jeles munkája él ma ugyancsak Jugoszlávia e magyar­lakta területén. Az irodalmi élet általában három területen megy végbe: a ,,Híd” című folyóirat oldalain, a napi- és a hetilapokban, valamint a Test­vériség-Egység nevű könyvkiadó­­vállalat köteteiben. A ,,Híd”, a Testvériség-Egység és a ,,Magyar Szó” című napilap Újvidéken van, a ,,Hét Nap” nevű heti újságot Szabadkán szerkesztik és adják ki. A Kominform határozat után, ami­kor Jugoszlávia időlegesen szakított a szovjet világgal, különösen a ki­adóvállalat tett nagy szolgálatot az ottani magyarságnak. Munkáját szakszerűség, ízlés és bátorság jelle­mezte. A helyi írók alkotásain kí­vül ekkor jelentek meg egymás­után a magyar klasszikusok, a nyu­gati írók jeles művei, sőt Nyuga­ton élő emigráns magyar írók mun­kái is. Újvidéken kiadták Zilahy Lajos ,,Ararát”-­át, Fejtő Ferenc József Attila tanulmánya­it és úgy tudjuk, hogy Márai Sándor köny­vei után is nagyon érdeklődtek. Ebben az időben a vajdasági ma­gyar irodalmat alig választotta el valami szándékban és ízlésben a Nyugaton kialakuló progresszív magyar irodalomtól. A ,,Híd”, amelyet Majtényi Mihály, majd Herceg János szerkesztett, a szép­irodalom és az elvi politikai iroda­lom­ komoly fórumává vált. Itt je­lent meg például a legnagyobb be­folyású vajdasági magyar író, Sinkó Ervin önéletrajzi sorozata. ,,Egy regény regénye”, amelyet nyugodtan sorolhatunk a legjobb nyugati ex-kommunista írók művei közé. Sinkó természetesen megma­radt kommunistának, de hebbeli értelemben: ,,Énem költészetemtől függ, ha költészetem Tévedés, én magam is az vagyok” — vallja és moszkvai naplójának olvasása után nincs kétségünk, hogy ha történe­tesen Magyarországon él, ma nyil­ván Déry Tiborék sorsában oszto­zik. E könyvéről még csak annyit, hogy különb és igazabb munka, mint maga a regény, az ,,Optimis­ták”, amelynek zárószavául író­dott. Talán az utóbbi idők politikai változásai, talán a korlátok közé szorított belterjes élet miatt bizo­nyos meghasonult állapotba került ma a vajdasági magyar irodalom. Hűen tükröződik ez a jelenség az írásokban, a személyi harcokban és természetesen az irodalmi élet szín­vonalának hanyatlásában. A ,,Híd” például, amelyet változat­lanul a vajdasági irodalom fontos szócsövének tekintünk, ebbe­n az évben többször is cserélt formát és gazdát (pontosabban szerkesztőt, mert a gazda természetesen az ál­lam). Sajnálatos módon megvált a folyóirattól az egyik legbecsültebb és legtehetségesebb vajdasági író, Herceg János; nem látjuk egy idő óta Szirmai Károly hangulatos el­beszéléseit; a fiatal Tom­án László, sőt a költő Dér Zoltán is elhallgat­tak, pedig igen biztató tehetségei a délvidéki magyar irodalomnak. A folyóiratot most egy ifjú gárda, szerkeszti: Ács Károly, Fehér Fe­renc, Major Nándor, Suffer Pál, Véber Lajos és Vukovics Géza, a huszas évek francia szürrealizmu­sának c. modorában, nagy igyeke­zettel, de kevés szakértelemmel. A folyóirat külső formája is elárulja ezt, a ,,Perspektive” című ameri­kai propagandaközlönyre emlékez­tet. A vajdasági magyar írók a nyár folyamán a zentai művésztelepen gyűltek össze táborozásra és alko­tásra. E lelki ,,edzőtábor” eredmé­nyét a ,,Híd” szeptemberi számá­ban olvashatjuk; a folyóirat válo­gatásban mutatja be az ott készült munkákat. Közük Majtényi Mi­hály visszaemlékezéseit, a szer­kesztő Major Nándor szürrealista novelláját, a szerkesztőbizottság többi tagjának írásait, verseket, novellákat, beszámolókat. Különö­sen két közleményt olvastunk nagy érdeklődéssel: Fehér Ferenc ,,Ti­­szaparti vallomások” című egye­netlen, de figyelemreméltó versét és B. Szabó György főiskolai tanár beszámolóját a ljubljanai nemzet­közi grafikai kiállításról. Fehér Fe­rencet sokan a legtehetségesebb vajdasági költőnek tartják; mi nem állítunk fel ilyen rangsort, idézzük inkább említett versének egy rész­letét, sajátos — és magyar költőre oly általános — szomorúsága miatt: Virág, miért lettél? Világ, mivé tettél? Mit érhetsz magad? Tested vájt fűzfateknő, sorsod magába rejtő... Terülj hát hanyatt! Volt egy nagy tartozásod, a mindenhez­ tartozásod; mégsincsen hazád... Innen már ki nem marnak, itt már rothadni hagynak; ez végleges hazád... L­álnunk kell még egy íróról, aki talán legsajátosabb jelensége a vajdasági magyar irodalomnak. A költő Csépe Imre. Autodidakta, az igazi fajtából. Rendkívüli tehetség, rendkívül kezdetleges felkészült­séggel. Most jelent meg Szabadkán a ,,Tarisznyás emberek” című no­­velláskötete. A könyv figyelemre­méltó visszhangot keltett. Vannak, akik rajonganak érte, mások kéz­­legyintéssel intézték el. A könyv­nek­­ és az írónak valóban van­nak súlyos fogyatékosságai, gyak­ran szinte kérkedik faragatlansá­­gával, vagy ahogy egyik kritikusa megállapította, ,,erényt igyekszik faragni tanulatlanságából, az ösz­tönössé­gből”. Ám ebben nem csu­pán az író, hanem a kiadó, a lek­torok és az irodalmi kritika is hi­bás. Nem kétséges ugyanis, hogy a vajdasági tájat, a szegényélet nyo­morúságát és a Délvidék hangula­tát kevesen ábrázolták még úgy, mint ez a délvidéki ,,népi író”. A ,,Tarisznyások” című elbeszélése vetekszik például Veres Péter ,,Gyepsor”-ónak novelláival. E rövid beszámoló természetesen nem ad teljes képet vajdasági író­­társaink munkájáról, vergődéseiről és eredményeiről. Beszámolónkat csupán híradásnak szántuk, nem személyes élmény, hanem a vajda­sági kiadványok olvasása alapján. Hírül akarjuk adni, hogy a hazán és a nagyvilágon kívül jugoszláv uralom alatt is lélegzik és létezik egy zárt, helyi jellegű, magyar iro­dalom. Talán nem ad nagy írókat és nagy műveket a magyarságnak, de szerves része a virtuálisan élő és egységes magyar irodalomnak. És ne felejtsük el: nélküle sokkal szegényebb lenne több mint fél­millió magyar. (V) Cs. Szabó László : Versek Aranytól — napjainkig (antológia) Irgalom, elbeszélések Anonymus kiadás, Róma A két kötet megrendelhető Szerkesztőségünk útján is

Next