Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-01 / 1. szám
1958 január 1 Irodalmi Újság Az 1957-eős esztendőben nem következett be érdemleges változás a magyar nép életében. Nagyjában változatlan maradt a nemzetközi helyzet, s nem történt előrehaladás a magyar forradalmat követő problémák megoldásában és a szovjet kormány által az ország élére állított vezetők sem voltak hajlandók a hatalmat megosztani a néppel. Visszatekintve tehát az elmúlt évre, alig találunk vágyainkat kielégítő és reményeinket tápláló mozzanatokat. A nemzetközi helyzetet ma is a hatalmi tömbök hidegháborúja, a féktelen fegyverkezési verseny és a kölcsönös fenyegetések áradata jellemzi. Az embereket méltán tölti el az aggodalom és a félelem. A hadianyag-gyárakban pusztító fegyverek készülnek, fejünk felett hidrogénbombákat szállító repülőgépek keringenek és a levegőteret rádiumrészecskék szennyezik. Ráadásul a kiélezett világhelyzetben a kormányok biztonsági okokra hivatkozva mindkét hatalmi táborban megkurtítják az egyes emberek jogait és szabadságait. Minél több az atombomba és rakéta, annál halkabb a szabad szó. Az értelem és az érzékeny lelkiismeret lassan éppúgy lomtárba kerül, mint a kiöregedett fegyver. A katonai fölénnyel egyenes arányban csökken a szellem fölénye az egyén és a köz dolgaiban. A tudósokat például tisztelet, elismerés és csodálat veszi körül, ha tudományukkal és kutató szorgalmukkal pusztításra is használható felfedezéseket tesznek, de azonnal a nemzeti érdekek és a „realitások” figyelembevételére utasítják és tájékozatlanokká, avatatlanokká, fellegekben járókká, oktalanul aggodalmaskodókká minősítik őket, ha a technikai felfedezések alkalmazásának veszélyeire és a pusztító fegyverekkel való felelőtlen játékra figyelmeztetik a népek vezetőit. Egyes politikusok azt tartják magukról, hogy jobban értenek az atomtudományhoz és jobban meg tudják ítélni mondjuk a hidrogénbomba pusztító hatását, mint a tudósok, hasonlóan ahhoz az ostoba magyar pártfunkcionáriushoz, aki kijelentette, hogy a párt jobban ért az irodalomhoz, mint az írók. A pusztító fegyverek gyártása közben ki is figyelne a tudósok, a szakemberek intő szavára? Az egyik oldalon szóhoz sem juthatnak, a másikon pedig elnyomja szavukat a politikusok mindent tudó és ellentmondást nem tűrő fontoskodása. A nemzetközi feszültség annyira óhajtott enyhülése 1957 végén is csak jámbor óhaj. A béke valódi hívei — akik nem tévesztendők össze az egyes népek ellen uszító és ezzel a feszültséget még jobban növelő, végső céljaikban a hadianyag-gyárosokkal akaratlanul is rokon, úgynevezett békeharcosokkal — megdöbbenve tapasztalják, hogy a népek vezetői nem tanultak a két világháborúból és a vitás kérdések megoldására nem tudnak jobb megoldást, mint a háborút. Legalább is úgy tesznek, hogy végül ne maradjon más választásuk. 1957-ben alig láttunk felelős politikai vezetők részéről egészséges és megvalósítható terveket, reménynyel kecsegtető kibontakozási javaslatokat, okos és megfontolásra méltó előterjesztéseket, de annál több felhívást a katonai erő fokozására, a hatalmi egyensúly megtartására vagy az érdekelt fél javára történő megbillentésére, a katonai szövetségek megerősítésére, a fegyverállomány kiegészítésére és tökéletesítésére, új fegyverek bevezetésére és immár a világűr katonai meghódítására is. A Szovjetunió azzal a ténnyel, hogy az első mesterséges holdat, mint a „szocialista tábor” hatalmának és fölényének jelképét bocsátotta a világűrbe, tulajdonképpen hatalmi versenyre hívta ki a másik világhatalmat, az Egyesült Államokat. Amerika — aligha bölcsen — belement egy efajta tudományos munkaversenybe és indokolatlanul úgy érzi, hogy ezen a téren elért sikereitől nemzeti becsülete és nagyhatalmi helyzete függ. Az emberiséget és a szabadság ügyét — bármily tiszteletreméltó és csodálatot keltő teljesítmény eredményei is — nem a szovjet vagy az amerikai sputnyikok viszik előre, hanem a népek közötti megértés. Sajnos, a Szovjetunió 1955-ben és 1956 első felében indított és a békés megegyezésre reményt keltő kezdeményezései megtorpantak. A magyar forradalom eltiprása nemcsak súlyos történelmi vétek volt, de kétessé tette a szovjet kormányzat békés szándékait is. A szovjet politika és diplomácia bizonyos fokú megmerevedése, egyes, nyugtalanságot előidéző intézkedések —főleg a Közel-Keleten — nem segítették elő a feszültség enyhülését és megrendítették a bizalmat a szovjet békeakciók őszinteségében. Mulasztás terheli a nyugati hatalmakat is, amelyek nem voltak elég leleményesek új lehetőségek kikutatásában, alkalmas megoldási tervezetek előterjesztésében és a kompromisszum keresésének szorgalmazásában. Ennek folytán a két hatalmi tömb ebben az évben is főleg a hidegháború nyelvén társalgótt egymással és a békés megoldások szorgalmazása helyett állandóan fölényének és erejének fitogtatásával iparkodott a másik felet belátásra és engedményekre bírni. Az erő és a hatalom, az egység és a technikai fejlődés fitogtatása nem érte el célját. Mi tehát a teendő? Továbbra is csak a politikai megoldások keresése, olyan módozatok és tervek kidolgozása, amelyek a realitásokkal számolva, a kölcsönös engedmények útján kutatják a feszültség enyhülésének és a világ megbékélésének lehetőségeit. Nehéz tanácsot adni, de talán több figyelmet kellene szentelni az olyan javaslatoknak, mint Kennan előterjesztése, Gaitskell tervezete, egy középeurópai semleges övezetre vonatkozó elképzelések, avagy egyes szovjet megnyilatkozásokban időnként felbukkanó lehetőségek az ide VERESS SÁNDOR: Immár majd három évtizede történt, egy zimankós, sötét, januári estén, a pesti Zeneakadémia Király utcára néző másodemeleti zeneszerzés tantermében, amikor Orosz bácsi már tűkön ülve morgolódott portásfülkéjében, hogy Kodály tanár úr miatt még mindig nem lehet bezárni a kaput, annyit tanít. Utolsó órája volt a negyedéves hallgatóknak, akik mindig ottmaradtak még, hogy egy évjárattal elkésett növendéktársuk, aki egymagában képviselte osztályát, ellenpont óráján repetálják soha nem elég kontrapunkt tudományukat. A tanterem félhomályában csak a régimódi, tengeri kagylóra formált ernyőjű zongoralámpa világította meg a hangjegytartóra kiteregetett kéziratos kottalapokat. Kodály tanár úr szokásához híven a zongoránál ülve olvasta a dolgozatért, míg növendékei tisztes távolban félkaréjban körülállva öl, követték szigorú tekintetét, mely elől a legkisebb hiba sem bújhatott el. A síri csendben, melyet csak a Király utcai villamosok felszüremlő csengetése tört meg néha (hogy tudták azok a pesti villamosvezetők verni a csengőjüket!), különös optikai jelenség kötötte le mindjobban a figyelmünket: Kodály tanár úr keze, botvastagságú kőművesceruzáját ökölre fogva, serényen járt fel é s alá a lámpa fényében, minden taktusban nagy, vastag, ferde vonalakat húzogatva a kéziratlapokon. Mikor már vagy a harmadik oldalnál tartott ezzel a kéztornával és a terembéli csend is mindjobban kezdett telítődni villamossággal, egyszerre kirobbant belőle a szó: ,, mondja, maga azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy?" Mint kiderült, Kodály ■tanár urat azért hagyta el egyébként mintaszerű pedagógusi türelme, mert növendéke a szigorú ellenpont-órára egy olyan Kyrie-tételt szerzett, amelyben végesvégig hiányzott egy szótag: Kyrieleison-t énekeltek (talán valami népies beütéssel), a szólamok a szokásos Kyrie eleison helyett. Így aztán egy ilyen tű-tetűbetű miatt dugába dőlt az egész kontrapunktikus épület, bármilyen jól is lett légyen volt egyébként megszerkesztve. De nemcsak ellenpont-gyakorlaton csapatoknak az európai térségből való visszavonásáról. Nagyobb bátorsággal és kezdeményező kedvvel kellene a felelős politikusoknak az ilyen lehetőségeket megragadniok és szívósabban kutatniok, nincs-e az ellentábor tervei között olyan pont, amelyhez kapcsolódva kezdetét veheti egy termékeny diszkusszió. Mindenekelőtt azonban a propagandát háttérbe kellene szorítania a valóságos politikának, az államférfiak látványos konferenciázását, utazgatását, azonkívül sokszor már untató bőbeszédűségét az aprólékos diplomáciai munkának. A végső cél ne a hidegháború megnyerése legyen, hanem a békesség megteremtése. Magyarország ügye sem jutott előre az elmúlt esztendőben. A világpolitikai immobilizmus a magyar helyzetet is a megoldandó problémák sorában hagyta. Mind a nyugati szövetség, mind az Egyesült Nemzetek Szervezete képtelen volt megváltoztatni a Szovjetunió fegyveres beavatkozása által teremtett állapotot. A világszervezet, megbélyegezte ugyan a szovjet kormányt és felszólította, hogy vonja ki csapatait hazánk területéről, de a megbélyegző határozatnak és a felszólításnak semmilyen említésre méltó eredménye nem volt, aminthogy sikertelenül végződött a közgyűlés elnökének a magyar helyzet kivizsgálására irányuló próbálkozása is. Ennek folytán az úgynevezett magyar ügy a hidegháborús tokkal van ez így. Másféle épületek, az élet épületei is összedőlhetnek néha egy kifelejtett, avagy pedig éppen feleslegesen hozzátett betűn, szótagon. Főleg az olyan rosszul szerkesztett (lég-) várak, melyeket a politikai tudatlanság eszkábál össze. Avagy melyeket a politikai aljasság aknáz alá. Ilyen romépületté vált az a Magyarország is, amelynek tégláit a második nagy embermészárlás után egy becsületes, igazi, európai értelmű demokrácia mellett hitet tett nép jövőbe vetett bizodalma, tiszta szándéka és páratlan vitalitása hordott össze a feudalizmustól száz éves késéssel végre megszabadult Pannóniában. E téglahordók nagy és lelkes sorának élén igazi ,,élmunkásként” (ahogy ma mondják) fiatalos tetterőben, a szellemi élet minden lényeges területén ott serénykedett Kodály Zoltán tanár úr. Igaz, a Kyrieleisonból akkor is hiányzott még egy betű: éppen az az e-betű, amely a Kyrieleisont Kyrieleisonná, a demokráciát ez esetben tetű nélküli teljes értékű valósággá teszi. De akkor még minden jószándékú, becsületes magyar ember azt hihette, csak idő kérdése, hogy az e-betű, s vele az igazi Kyrie eleison megjöjjön a Duna— Tisza tájára. Hiszen a különbség az előfeltételek megteremtése után már valóban csak annyi volt, mint amennyi a tű meg tetű között. Hitt ebben Kodály tanár úr is, teljes művészeti, akadémiai és egyéb sokrétű tanácselnöki ornátusában. Ki gondolt volna akkoriban arra, hogy a nyugati nagyhatalmak szövetségeseinek, az orosz történelemcsinálóknak ambíciója az legyen, hogy egy évszázadon belül kétszer is felövezzék fejüket a magyar szabadságmegmozdulás barbár, retrográd vérbefojtóinak kétesértékű határaival? Dehát beleszólni a gusztusába senkinek sem lehet és a magyar nép is tragikus későn ébredt rája, hogy a Kyrieleisonhoz nemcsak az e-betű meg nem jön, hanem még ez a megmaradt e-nélküli Kyrieleison is elveszhet majd lassacskán történelmének ebben a szomorú tűveszetves korszakában, ha nem vigyáz. Sajnos, nincs rá érkezésünk, hogy megkérdezhetnénk Kodály tanár urat, hogy vélekedik most erről az ádáz, éktelen kiteletszomoskodásról, amelyben minden kontrapunktozás veszett fejsze nyele? Miután a megellenpontozott és felbabérozott kontraszubjektumok éktelenségei hosszú évek óta féltő gonddal óvják az országhatárokon belül a csatározás egyik fegyverévé vált, amelynek szükségszerűen nem lehetett más hivatása, mint tényleges történelmi vétkének állandó felhánytorgatásával a Szovjetunió nyugtalanítása és akcióinak megzavarása. Ez, sajnos, nem változtatott népünk állapotán és nem feledtette el a szabad nemzetek súlyos mulasztásait 1956 októberében és novemberében. De nem segítette elő az ország politikai légkörének és a nép életkörülményeinek javulását a magyar forradalomnak felvilágosító és propaganda célokra történt kiaknázása sem. A semleges országokban őszinte rokonszenv nyilatkozott meg irántunk, de nem módosult — elsősorban Ázsiában — ezeknek az államoknak világpolitikai tájékozódása és nemzetközi szerepvállalása. A magyar szocialista tömegeknek a régi pártvezetés és kormányzati politika elleni felkelése és a forradalomnak szovjet fegyverekkel való leverése megzavarta a nyugati kommunista pártokat, a magyar nép hősies harca és bátor önfeláldozása, a szabadság olthatatlan szeretete az egész világ tiszteletét és megbecsülését vívta ki, de nem tudta megváltoztatni a felelős vezetők állásfoglalását és viselkedését. Végezetül: a magyar példa gondolkodásra és magatartásának megvizsgálására késztette a hasonló sorsban élő népeket, magának a Szovjetuniónak népeit is. Elmondhatjuk, hogy a magyar nép ,,Ce qu’a vu le vent d’Ouest”-féle debussys formalista fuvallatok káros hatásától, nincs módunk a személyes érintkezésre, hogy 75-ik születésnapján vele kezet szorítva megtudakolnák véleményét erről az új Kyrie-tételről. Így csak hipotézisekre vagyunk utalva, amikor úgy gondoljuk, hogy bizonyára most is, mint három évtized előtt tette, ökölre fogná botceruzáját és a félhomályban szavát hallatva, keményen megróná az éktelenségében tudatlan növendéket: ,,hát maga még mindig azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy ?” Nem mindegy, tanár úr. Sok múlhatik egy e-betűn, mint ahogy sok múlott az el vagy el nem menés eggyel több, vagy eggyel kevesebb e-betűjén is. Tanár Úr egy e-betűvel többet választott magának, mert múltja, művészi helyzete, céljai, a magyar művelődésben betöltött központi szerepe arra predesztinálták, hogy a megkezdett úton így menjen végig az érdemrendek és Kossuthdíjak permetegében, maga gyártotta esernyővel védve magát a túlságos átázástól. És bár esernyőjére nem ragasztott cégjelzést, mégis látnivaló, hogy az jellegzetes ,,made in Hungary” áru: nagy kerek parapli, amely nemcsak őt, hanem sokakat megvédett már az átázástól. S ha kell, vastag háziszőttesből készült ernyője kibírja még a jégverést is. És, mint aki tudvalevőleg nemcsak a kontrapunkt, hanem a télisportok sí- és korcsolyabajnoka is, nagy jártasságra tett szert régi, kényszerű magyar hagyomány szerint, a parapli sportszerű kezelésében is, hol szélmentében, hol ellenében tartva ügyesen, nehogy a hirtelen támadt forgószelek vagy tartós steppeviharok kifordítsák azt. Amikor pedig a sportoktól elfáradtan visszavonul tuszkulánumának csendjébe, régi népdalainak tudományos és kompozíciós alkotó munkásságának művészi elmélyedésében álmodja a magyar jövő valóságát, amely a nagy művész és nagy tudós eredményeinek lényeiben kapta meg zálogának fénylő aranyfedezetét. Igen, tanár úr, tű meg tetű nem mindegy. És eljövend az idő, amikor majd a magyar nép, ilyen aranyfedezet birtokában, a szabad nemzetek nagy kórusában két e-vel fogja énekelni a maga szólamát a karácsonyi Kyrie eleisonban. Kodály Zoltán életművéről legközelebbi számunkban Gaál Endre tanulmányát közöljük. mellett állottak a kommunista kormányzatú országok lakói, a semleges és a nyugati szövetséghez tartozó országokban élő emberek, a gondolkodó fők, az írók, a tudósok, a művészek, s nem utolsósorban a diákok. Csak a felelős politikusok nem vonták le a magyar forradalom tanulságait és elmulasztották megtenni azt, amit mindenki elvárt tőlük. A szovjet politikusok például képtelenek voltak belátni, hogy a magyar kérdés megoldása nélkül Magyarország a jövőben is a nyugtalanság fészke lesz. Ha lehetetlen is elfeledtetni súlyos történelmi vétküket, a valóság számbavételét és az égető problémák elintézését mindenki joggal elvárta tőlük. Éppen a Bibó-féle emlékirat bizonyította, hogy a magyar-szovjet viszony rendbehozatalára még a novemberi események után is van lehetőség és a magyarországi közállapotok megnyugvása is lehetséges anélkül, hogy a Szovjetuniót súlyosabb veszteség érje. A szovjet politikusok, úgy látszik, szívesebben bajlódnak egy nyugtalan országgal, mint élnek együtt egy jó szomszéddal, akit ugyan nem dirigálnak, de akitől tartanivalójuk sincs. A nyugati politikusok ölhetett kézzel nézték a nemzetközi feszültséget is növelő magyar eseményeket és azt hitték, hogy tetszetős nyilatkozatokkal pótolni lehet az annyira kívánatos politikai munkát. Ugyanezek a politikusok azonban nyomban emlékeztek a magyar nép áldatlan helyzetére, ha ebből saját hazájukban politikai tőkét kovácsolhattak maguknak vagy pártjuknak és a magyar események felidézésével szavazatokat reméltek nyerni. És mit mondjunk a mai magyar kormányhatalom birtokosairól? Egy évvel ezelőtt még reménykedtünk abban, hogy a forradalom leverésében való közvetett részvételüket és a forradalmárok üldözését elfeledtetni iparkodnak a békesség és nyugalom helyreállításával, a boszszú és a megtorlás száműzésével, a magyar érdekek hathatós képviseletével (elsősorban az oroszokkal szemben), a közszabadságoknak legalább a lengyel példa mértékéig való biztosításával és a hatalomnak a néppel való fokozatos megosztásával. Ennek pontosan az ellenkezője történt Megbékélés helyett az egyéni és a kollektív bosszú. A régi ávóra emlékeztető módszerekkel üldözték és üldözik a hazafiakat. Írókat, tudósokat, művészeket, diákokat és munkásokat vetnek börtönbe csak azért, mert nem hajlandók megtagadni a forradalom nemes és az egész népet nagyszerű tettekre lelkesítő eszméit. A magyar érdekek képviselete helyett újból megkezdődött az ország anyagi és szellemi kiárusítása. És a kormányzás is megmaradt az uralkodó együttes kezében. Ez a kormányzó réteg éppen olyan értetlenül és ridegen kezeli a magyar nép követeléseit és vágyait, mint Rákosi és Gerő társasága. Nem került sor a szocializmus eszmei alapján álló nemkommunista politikai erők bekapcsolására sem és még kevésbé beszélhetünk a hatalom megosztásáról, amikor már a munkáshatalom és igazgatás másutt is kitűnően bevált szervei, a munkástanácsok is megszűntek. A magyar nép tehát — viszonylag kevésbé nyomorúságos gazdasági helyzetben —, de fontos jogok és szabadságok, a hatalomban való részesedés lehetősége nélkül, önmagába zárkózva és a hatalmat önmagától elszigetelve, a forradalom mártírjaira és a börtönben szenvedőkre emlékezve fejezi be az 1957-es évet. Reménykedhetünk-e valamiben? Ezúttal sem a politikusokban, hanem elsősorban a népekben, az egyszerű emberek millióiban és tanult fiaikban bízunk. Talán lesz annyi erejük, hogy a politikusokat és a katonákat meggondolatlan lépésektől visszatartsák. Talán rá tudják bírni a felelős kormányférfiakat, hogy az erőszakról lemondjanak, a válság megoldására törekedjenek és olyan terveket dolgozzanak ki, amelyeknek alapján sor kerülhet az égető problémák megoldására és az emberek közötti békesség megvalósítására. Aggodalom és remény tölt el minket 1957 végén. Aggódunk az emberiségért, művelődésünkért, népünkért és hazánkért. És reménykedünk az emberi értelem, a béke és a szabadság felülkerekedésében. Vajon mi lesz erősebb 1958-ban: az aggodalmunk vagy a reménykedésünk? BORBÁNDI GYULA: Aggodalom és reménykedés KIRELEJSZOM — Emlékezés Kodály Zoltán tanár úrra 75-ik születésnapján — ★