Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-01 / 1. szám

1958 január 1 Irodalmi Újság ­ Az 1957-eős esztendőben nem kö­vetkezett be érdemleges változás a magyar nép életében. Nagyjában változatlan maradt a nemzetközi helyzet, s nem történt előrehaladás a magyar forradalmat követő prob­lémák megoldásában és a szovjet kormány által az ország élére állí­tott vezetők sem voltak hajlandók a hatalmat megosztani a néppel. Visszatekintve tehát az elmúlt év­re, alig találunk vágyainkat kielé­gítő és reményeinket tápláló moz­zanatokat. A nemzetközi helyzetet ma is a hatalmi tömbök hidegháborúja, a féktelen fegyverkezési verseny és a kölcsönös fenyegetések áradata jel­lemzi. Az embereket méltán tölti el az aggodalom és a félelem. A hadi­anyag-gyárakban pusztító fegyve­rek készülnek, fejünk felett hidro­génbombákat szállító repülőgépek keringenek és a levegőteret rádium­részecskék szennyezik. Ráadásul a kiélezett világhelyzetben a kormá­nyok biztonsági okokra hivatkozva mindkét hatalmi táborban megkur­títják az egyes emberek jogait és szabadságait. Minél több az atom­bomba és rakéta, annál halkabb a szabad szó. Az értelem és az érzé­keny lelkiismeret lassan éppúgy lomtárba kerül, mint a kiöregedett fegyver. A katonai fölénnyel egye­nes arányban csökken a szellem fö­lénye az egyén és a köz dolgaiban. A tudósokat például tisztelet, elis­merés és csodálat veszi körül, ha tudományukkal és kutató szorgal­mukkal pusztításra is használható felfedezéseket tesznek, de azonnal a nemzeti érdekek és a „realitá­sok” figyelembevételére utasítják és tájékozatlanokká, avatatlanok­ká, fellegekben járókká, oktalanul aggodalmaskodókká minősítik őket, ha a technikai felfedezések alkal­mazásának veszélyeire és a pusz­tító fegyverekkel való felelőtlen já­tékra figyelmeztetik a népek veze­tőit. Egyes politikusok azt tartják magukról, hogy jobban értenek az atomtudományhoz és jobban meg tudják ítélni mondjuk a hidrogén­bomba pusztító hatását, mint a tudósok, hasonlóan ahhoz az os­toba magyar pártfunkcionáriushoz, aki kijelentette, hogy a párt job­ban ért az irodalomhoz, mint az írók. A pusztító fegyverek gyártása közben ki is figyelne a tudósok, a szakemberek intő szavára? Az egyik oldalon szóhoz sem juthat­nak, a másikon pedig elnyomja szavukat a politikusok mindent tudó és ellentmondást nem tűrő fontoskodása. A nemzetközi feszültség annyira óhajtott enyhülése 1957 végén is csak jámbor óhaj. A béke valódi hívei — akik nem tévesztendők össze az egyes népek ellen uszító és ezzel a feszültséget még jobban növelő, végső céljaikban a hadi­anyag-gyárosokkal akaratlanul is rokon, úgynevezett békeharcosok­kal — megdöbbenve tapasztalják, hogy a népek vezetői nem tanultak a két világháborúból és a vitás kér­dések megoldására nem tudnak jobb megoldást, mint a háborút. Legalább is úgy tesznek, hogy vé­gül ne maradjon más választásuk. 1957-ben alig láttunk felelős politi­kai vezetők részéről egészséges és megvalósítható terveket, remény­nyel kecsegtető kibontakozási ja­vaslatokat, okos és megfontolásra méltó előterjesztéseket, de annál több felhívást a katonai erő foko­zására, a hatalmi egyensúly meg­tartására vagy az érdekelt fél ja­vára történő megbillentésére, a ka­tonai szövetségek megerősítésére, a fegyverállomány kiegészítésére és tökéletesítésére, új fegyverek beve­zetésére és immár a világűr kato­nai meghódítására is. A Szovjet­unió azzal a ténnyel, hogy az első mesterséges holdat, mint a „szocia­lista tábor” hatalmának és fölényé­nek jelképét bocsátotta a világűr­be, tulajdonképpen hatalmi ver­senyre hívta ki a másik világhatal­mat, az Egyesült Államokat. Ame­rika — aligha bölcsen — belement egy efajta tudományos munkaver­senybe és indokolatlanul úgy érzi, hogy ezen a téren elért sikereitől nemzeti becsülete és nagyhatalmi helyzete függ. Az emberiséget és a szabadság ügyét — bármily tiszte­letreméltó és csodálatot keltő telje­sítmény eredményei is — nem a szovjet vagy az amerikai sputnyi­­kok viszik előre, hanem a népek közötti megértés. Sajnos, a Szovjetunió 1955-ben és 1956 első felében indított és a békés megegyezésre reményt keltő kezdeményezései megtorpantak. A magyar forradalom eltiprása nem­csak súlyos történelmi vétek volt, de kétessé tette a szovjet kormány­zat békés szándékait is. A szovjet politika és diplomácia bizonyos fokú megmerevedése, egyes, nyug­talanságot előidéző intézkedések —­­főleg a Közel-Keleten — nem se­gítették elő a feszültség enyhülését és megrendítették a bizalmat a szovjet békeakciók őszinteségében. Mulasztás terheli a nyugati hatal­makat is, amelyek nem voltak elég leleményesek új lehetőségek kiku­tatásában, alkalmas megoldási ter­vezetek előterjesztésében és a kompromisszum keresésének szor­galmazásában. Ennek folytán a két hatalmi tömb ebben az évben is fő­leg a hidegháború nyelvén társal­gótt egymással és a békés megol­dások szorgalmazása helyett állan­dóan fölényének és erejének fitog­­tatásával iparkodott a másik felet belátásra és engedményekre bírni. Az erő és a hatalom, az egység és a technikai fejlődés fitogtatása nem érte el célját. Mi tehát a teendő? Továbbra is csak a politikai megoldások kere­sése, olyan módozatok és tervek kidolgozása, amelyek a realitások­kal számolva, a kölcsönös enged­mények útján kutatják a feszültség enyhülésének és a világ megbékélé­sének lehetőségeit. Nehéz tanácsot adni, de talán több figyelmet kel­lene szentelni az olyan javaslatok­nak, mint Kennan előterjesztése, Gaitskell tervezete, egy közép­európai semleges övezetre vonat­kozó elképzelések, avagy egyes szovjet megnyilatkozásokban időn­ként felbukkanó lehetőségek az ide­ VERESS SÁNDOR: Immár majd három évtizede tör­tént, egy zimankós, sötét, januári estén, a pesti Zeneakadémia Király utcára néző másodemeleti zeneszer­zés tantermében, amikor Orosz bá­csi már tűkön ülve morgolódott portásfülkéjében, hogy Kodály ta­nár úr miatt még mindig nem lehet bezárni a kaput, annyit tanít. Utolsó órája volt a negyedéves hallgatóknak, akik mindig ottma­radtak még, hogy egy évjárattal el­késett növendéktársuk, aki egyma­gában képviselte osztályát, ellen­pont óráján repetálják soha nem elég kontrapunkt tudományukat. A tanterem félhomályában csak a régimódi, tengeri kagylóra formált ernyőjű zongoralámpa világította meg a hangjegytartóra kiteregetett kéziratos kottalapokat. Kodály ta­nár úr szokásához híven a zongo­ránál ülve olvasta a dolgozatért, míg növendékei tisztes távolban félkaréjban körülállva öl, követték szigorú tekintetét, mely elől a leg­kisebb hiba sem bújhatott el. A síri csendben, melyet csak a Király utcai villamosok felszüremlő csen­getése tört meg néha (hogy tudták azok a pesti villamosvezetők verni a csengőjüket!), különös optikai je­lenség kötötte le mindjobban a fi­gyelmünket: Kodály tanár úr keze, botvastagságú kőművesceru­záját ökölre fogva, serényen járt fel é s alá a lámpa fényében, minden taktusban nagy, vastag, ferde vo­nalakat húzogatva a kéziratlapo­kon. Mikor már vagy a harmadik oldalnál tartott ezzel a kéztornával és a terembéli csend is mindjobban kezdett telítődni villamossággal, egyszerre kirobbant belőle a szó: ,, mondja, maga azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy?" Mint kide­rült, Kodály ■tanár urat azért hagyta el egyébként mintaszerű pe­dagógusi türelme, mert növendéke a szigorú ellenpont-órára egy olyan Kyrie-tételt szerzett, amely­ben végesvégig hiányzott egy szó­tag: Kyrieleison-t énekeltek (talán valami népies beütéssel), a szóla­mok a szokásos Kyrie eleison he­lyett. Így aztán egy ilyen tű-tetű­­betű miatt dugába dőlt az egész kontrapunktikus épület, bármilyen jól is lett légyen volt egyébként megszerkesztve. De nemcsak ellenpont-gyakorla­ton csapatoknak az európai térség­ből való visszavonásáról. Nagyobb bátorsággal és kezdeményező kedv­vel kellene a felelős politikusoknak az ilyen lehetőségeket megragad­­niok és szívósabban kutatniok, nincs-e az ellentábor tervei között olyan pont, amelyhez kapcsolódva kezdetét veheti egy termékeny diszkusszió. Mindenekelőtt azonban a propagandát háttérbe kellene szorítania a valóságos politikának, az államférfiak látványos konferen­­ciázását, utazgatását, azonkívül sokszor már untató bőbeszédűségét az aprólékos diplomáciai munká­nak. A végső cél ne a hidegháború megnyerése legyen, hanem a békes­ség megteremtése. Magyarország ügye sem jutott előre az elmúlt esztendőben. A vi­lágpolitikai immobilizmus a ma­gyar helyzetet is a megoldandó problémák sorában hagyta. Mind a nyugati szövetség, mind az Egye­sült Nemzetek Szervezete képtelen volt megváltoztatni a Szovjetunió fegyveres beavatkozása által terem­tett állapotot. A világszervezet, megbélyegezte ugyan a szovjet kor­mányt és felszólította, hogy vonja ki csapatait hazánk területéről, de a megbélyegző határozatnak és a felszólításnak semmilyen említésre méltó eredménye nem volt, amint­hogy sikertelenül végződött a köz­gyűlés elnökének a magyar helyzet kivizsgálására irányuló próbálko­zása is. Ennek folytán az úgyneve­zett magyar ügy a hidegháborús tokkal van ez így. Másféle épüle­tek, az élet épületei is összedőlhet­nek néha egy kifelejtett, avagy pe­dig éppen feleslegesen hozzátett betűn, szótagon. Főleg az olyan rosszul szerkesztett (lég-) várak, melyeket a politikai tudatlanság eszkábál össze. Avagy melyeket a politikai aljasság aknáz alá. Ilyen romépületté vált az a Magyaror­szág is, amelynek tégláit a második nagy embermészárlás után egy be­csületes, igazi, európai értelmű de­mokrácia mellett hitet tett nép jö­vőbe vetett bizodalma, tiszta szán­déka és páratlan vitalitása hordott össze a feudalizmustól száz éves ké­séssel végre megszabadult Pannó­niában. E téglahordók nagy és lel­kes sorának élén igazi ,,élmunkás­ként” (ahogy ma mondják) fiata­los tetterőben, a szellemi élet min­den lényeges területén ott serény­kedett Kodály Zoltán tanár úr. Igaz, a Kyrieleisonból akkor is hiányzott még egy betű: éppen az az e-betű, amely a Kyrieleisont Kyrie­­leison­ná, a demokráciát ez esetben tetű nélküli teljes értékű valósággá teszi. De akkor még min­den jószándékú, becsületes magyar ember azt hihette, csak idő kérdé­se, hogy az e-betű, s vele az igazi Kyrie eleison megjöjjön a Duna— Tisza tájára. Hiszen a különbség az előfeltételek megteremtése után már valóban csak annyi volt, mint amennyi a tű meg tetű között. Hitt ebben Kodály tanár úr is, teljes művészeti, akadémiai és egyéb sok­rétű tanácselnöki ornátusában. Ki gondolt volna akkoriban arra, hogy a nyugati nagyhatalmak szövetsé­geseinek, az orosz történelemcsi­­nálóknak ambíciója az legyen, hogy egy évszázadon belül kétszer is fel­övezzék fejüket a magyar szabad­ságmegmozdulás barbár, retrográd vérbefojtóinak kétesértékű határai­val? Dehát beleszólni a gusztusába senkinek sem lehet és a magyar nép is tragikus későn ébredt rája, hogy a Kyrieleisonhoz nemcsak az e-betű meg nem jön, hanem még ez a megmaradt e-nélküli Kyrieleison is elveszhet majd lassacskán törté­nelmének ebben a szomorú tűves­­zetves korszakában, ha nem vigyáz. Sajnos, nincs rá érkezésünk, hogy megkérdezhetnénk Kodály tanár urat, hogy vélekedik most erről az ádáz, éktelen kiteletszomoskodás­­ról, amelyben minden kontrapunk­­tozás veszett fejsze nyele? Miután a megellenpontozott és felbabéro­­zott kontraszubjektumok éktelensé­­gei hosszú évek óta féltő gonddal óvják az országhatárokon belül a csatározás egyik fegyverévé vált, amelynek szükségszerűen nem lehe­tett más hivatása, mint tényleges történelmi vétkének állandó fel­­hánytorgatásával a Szovjetunió nyugtalanítása és akcióinak megza­varása. Ez, sajnos, nem változta­tott népünk állapotán és nem fe­ledtette el a szabad nemzetek sú­lyos mulasztásait 1956 októberében és novemberében. De nem segítette elő az ország politikai légkörének és a nép életkörülményeinek javu­lását a magyar forradalomnak fel­­világosító és propaganda célok­ra történt kiaknázása sem. A semleges országokban őszinte ro­­konszenv nyilatkozott meg irán­tunk, de nem módosult — elsősor­ban Ázsiában — ezeknek az álla­moknak világpolitikai tájékozódása és nemzetközi szerepvállalása. A magyar szocialista tömegeknek a régi pártvezetés és kormányzati politika elleni felkelése és a forra­dalomnak szovjet fegyverekkel való leverése megzavarta a nyugati kommunista pártokat, a magyar nép hősies harca és bátor önfeláldo­zása, a szabadság olthatatlan sze­retete az egész világ tiszteletét és megbecsülését vívta ki, de nem tudta megváltoztatni a felelős ve­zetők állásfoglalását és viselkedé­sét. Végezetül: a magyar példa gondolkodásra és magatartásának megvizsgálására késztette a ha­sonló sorsban élő népeket, magá­nak a Szovjetuniónak népeit is. El­mondhatjuk, hogy a magyar nép ,,Ce qu’a vu le vent d’Ouest”-féle debussys formalista fuvallatok ká­ros hatásától, nincs módunk a sze­mélyes érintkezésre, hogy 75-ik szü­letésnapján vele kezet szorítva megtudakolnák véleményét erről az új Kyrie-tételről. Így csak hipoté­zisekre vagyunk utalva, amikor úgy gondoljuk, hogy bizonyára most is, mint három évtized előtt tette, ökölre fogná botceruzáját és a félhomályban szavát hallatva, keményen megróná az éktelenségé­­ben tudatlan növendéket: ,,hát maga még mindig azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy ?” Nem mind­egy, tanár úr. Sok múlhatik egy e-betűn, mint ahogy sok múlott az el vagy el nem menés eggyel több, vagy eggyel kevesebb e-betűjén is. Tanár Úr egy e-betűvel többet vá­lasztott magának, mert múltja, művészi helyzete, céljai, a magyar művelődésben betöltött központi szerepe arra predesztinálták, hogy a megkezdett úton így menjen vé­gig az érdemrendek és Kossuth­­díjak permetegében, maga gyártotta esernyővel védve magát a túlságos átázástól. És bár esernyőjére nem ragasztott cégjelzést, mégis látni­való, hogy az jellegzetes ,,made in Hungary” áru: nagy kerek parapli, amely nemcsak őt, hanem sokakat megvédett már az átázástól. S ha kell, vastag háziszőttesből készült ernyője kibírja még a jégverést is. És, mint aki tudvalevőleg nemcsak a kontrapunkt, hanem a télispor­tok sí- és korcsolyabajnoka is, nagy jártasságra tett szert régi, kény­szerű magyar hagyomány szerint, a parapli sportszerű kezelésében is, hol szélmentében, hol ellenében tartva ügyesen, nehogy a hirtelen támadt forgószelek vagy tartós steppeviharok kifordítsák azt. Ami­kor pedig a sportoktól elfárad­­tan visszavonul tuszkulánumának csendjébe, régi népdalainak tudo­mányos és kompozíciós alkotó mun­kásságának művészi elmélyedésé­ben álmodja a magyar jövő valósá­gát, amely a nagy művész és nagy tudós eredményeinek lényeiben kapta meg zálogának fénylő arany­­fedezetét. Igen, tanár úr, tű meg tetű nem mindegy. És eljövend az idő, amikor majd a magyar nép, ilyen aranyfedezet birtokában, a szabad nemzetek nagy kórusában két e-vel fogja énekelni a maga szó­lamát a karácsonyi Kyrie eleison­­ban. Kodály Zoltán életművéről leg­közelebbi számunkban Gaál Endre tanulmányát közöljük. mellett állottak a kommunista kormányzatú országok lakói, a semleges és a nyugati szövetséghez tartozó országokban élő emberek, a gondolkodó fők, az írók, a tudó­sok, a művészek, s nem utolsósor­ban a diákok. Csak a felelős poli­tikusok nem vonták le a magyar forradalom tanulságait és elmulasz­tották megtenni azt, amit minden­ki elvárt tőlük. A szovjet politiku­sok például képtelenek voltak be­látni, hogy a magyar kérdés meg­oldása nélkül Magyarország a jövő­ben is a nyugtalanság fészke lesz. Ha lehetetlen is elfeledtetni súlyos történelmi vétküket, a valóság számbavételét és az égető problé­mák elintézését mindenki joggal el­várta tőlük. Éppen a Bibó-féle em­lékirat bizonyította, hogy a ma­gyar-szovjet viszony rendbehozata­lára még a novemberi események után is van lehetőség és a magyar­­országi közállapotok megnyugvása is lehetséges anélkül, hogy a Szov­jetuniót súlyosabb veszteség érje. A szovjet politikusok, úgy látszik, szívesebben bajlódnak egy nyugta­lan országgal, mint élnek együtt egy jó szomszéddal, akit ugyan nem dirigálnak, de akitől tartani­­valójuk sincs. A nyugati politiku­sok ölhetett kézzel nézték a nem­zetközi feszültséget is növelő ma­gyar eseményeket és azt hitték, hogy tetszetős nyilatkozatokkal pótolni lehet az annyira kívánatos politikai munkát. Ugyanezek a po­litikusok azonban nyomban emlé­keztek a magyar nép áldatlan hely­zetére, ha ebből saját hazájukban politikai tőkét kovácsolhattak ma­guknak vagy pártjuknak és a ma­gyar események felidézésével sza­vazatokat reméltek nyerni. És mit mondjunk a mai magyar kormányhatalom birtokosairól? Egy évvel ezelőtt még reménykedtünk abban, hogy a forradalom leveré­sében való közvetett részvételüket és a forradalmárok üldözését elfe­ledtetni iparkodnak a békesség és nyugalom helyreállításával, a bosz­­szú és a megtorlás száműzésével, a magyar érdekek hathatós képvise­letével (elsősorban az oroszokkal szemben), a közszabadságoknak legalább a lengyel példa mértékéig való biztosításával és a hata­lomnak a néppel való fokoza­tos megosztásával. Ennek ponto­san az ellenkezője történt Megbé­kélés helyett az egyéni és a kollek­tív bosszú. A régi ávóra emlékez­tető módszerekkel üldözték és ül­dözik a hazafiakat. Írókat, tudóso­kat, művészeket, diákokat és mun­kásokat vetnek börtönbe csak azért, mert nem hajlandók megta­gadni a forradalom nemes és az egész népet nagyszerű tettekre lel­kesítő eszméit. A magyar érdekek képviselete helyett újból megkez­dődött az ország anyagi és szellemi kiárusítása. És a kormányzás is megmaradt az uralkodó együttes kezében. Ez a kormányzó réteg ép­pen olyan értetlenül és ridegen ke­zeli a magyar nép követeléseit és vágyait, mint Rákosi és Gerő tár­sasága. Nem került sor a szocializ­mus eszmei alapján álló nemkom­munista politikai erők bekapcsolá­sára sem és még kevésbé beszélhe­tünk a hatalom megosztásáról, amikor már a munkáshatalom és igazgatás másutt is kitűnően be­vált szervei, a munkástanácsok is megszűntek. A magyar nép tehát — viszony­lag kevésbé nyomorúságos gazda­sági helyzetben —, de fontos jogok és szabadságok, a hatalomban való részesedés lehetősége nélkül, ön­magába zárkózva és a hatalmat ön­magától elszigetelve, a forradalom mártírjaira és a börtönben szenve­dőkre emlékezve fejezi be az 1957-es évet. Reménykedhetünk-e valamiben? Ezúttal sem a politikusokban, ha­nem elsősorban a népekben, az egy­szerű emberek millióiban és tanult fiaikban bízunk. Talán lesz annyi erejük, hogy a politikusokat és a katonákat meggondolatlan lépések­től visszatartsák. Talán rá tudják bírni a felelős kormányférfiakat, hogy az erőszakról lemondjanak, a válság megoldására törekedjenek és olyan terveket dolgozzanak ki, amelyeknek alapján sor kerülhet az égető problémák megoldására és az emberek közötti békesség megvalósítására. Aggodalom és remény tölt el minket 1957 végén. Aggódunk az emberiségért, művelődésünkért, né­pünkért és hazánkért. És remény­kedünk az emberi értelem, a béke és a szabadság felülkerekedésében. Vajon mi lesz erősebb 1958-ban: az aggodalmunk vagy a reményke­désünk? BORBÁNDI GYULA: Aggodalom és reménykedés KIRELEJSZOM — Emlékezés Kodály Zoltán tanár úrra 75-ik születésnapján — ★

Next