Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-12-15 / 24. szám

8 JEAN ROUSSELOT: Ki lettem itt... Ki­­lettem itt, hol már a hit, az álom lehullt, jövök-megyek, próbálom a világotok érteni. Hiába, mert nem tudok adni erősítést. Lehetnek egy közületek, ki sárga s csörömpölő villamoson siet külvárosok felé, hol napraforgó aranytányérját olcsón veszi meg. Lehetnék utcakövező, még éjjel, álmában is a város sok betegjét, rossz fogát gyógyítgatja, vagy lehetnék panaszos öregasszony, seprűjével csapatba gyűjti a leveleket, melyek forgószélben bukfencet hánynak és bálra várja őket a Duna, de nincs családi fényképem, fia októbereknek vagyok, a magánynak. Jövök-megyek, világotok próbálom megérteni és szerelmes vagyok falevél árnyékába, egy halott színbe, mely pasztellképről leesett, ahol ilyenek egek-tengerek. Egyedül vagyok most, mint egykoron, itt van velem szegény gyerekkorom, az sem igaz­­talán, hogy otthonom van, soha senkit nem tartottam karomban? Még ezt is elhinném, ha kezetek nem lenne olyan emberin meleg, kabátotokon a tél szagát érzem s lehunyt szemmel magamat megtalálom. Vízbe esett a legendám­, az álmom, talán egy halász megsegít, aki majd bábamozdulattal húzza ki akkor is, ha ujján a vér kiserken. Budapest, 1956 október 5. MAGYAROK — Flórának és Illyés Gyulának — Kutak mélyén a csillagok Négy égtáj elmozdult: a börtön a balsors himnuszába kezd, a kúttorok azon a földön ágyútorokként meredez. Hol vannak vízi égitestek? Becsület? Gennyt hoz a vödör, félelmet, a kútásó-mester menekül saját művitől. Ki mer beszélni majd manapság arról, hogy milyen szép a nyár, amikor többé a szabadság az észnek nem leánya már? Reménytelenség zsákutcája az ember ott. Mint a vakond a félés álmait bejárja s minden szavában bennszorong, a szenvedését beszorozták, s ha saját papírszeletekre írná, számlálni sem lehetne a tíz nagy óceánnyi kottát, melyek az égre kiáltották, hogy az életét megrontották! Paris, 1956 november : Ezer hernyótalp kelepei Ezer hernyótalp kelepei, odamentek, hogy megkeressék egy haldokló leányka testét macskakőbe temetni el; a história s ez az ének régi, mely mindig felmerül az emlékezet tengerének zöld hullám-edényeiből, s régi az is, hogy más szemében az szálkáért is haragos, kinek a gerendája éppen egy egész népet eltapos. Szíved van? Nem nézhetsz tükörbe, magad kell saját magad összetörje, azért, hogy a darabjai segítsenek gyógyítani a kínt, mielőtt eltakarják szemünk elől a sebesült iszonytatan égő fájdalmát: ez elkísér majd mindenütt! Látod az ajtód előtt állva, ha szappanozol, ő a hab, kölyökkutyád ártatlansága hitéből sokat megmutat;­­ a mindennapos dohányod, a kenyér, amelyet harapsz, az élmények és az írások között az izgalom is az; a sejtjeidben bukkansz rája, asszony testéből rádkiált, örömeid odakozmálja, sült emberhúst mesél, halált... Tudom jól, nem tart ez sokáig, felmérik mennyi a halott, s ahogy tegnap volt a világ itt, rendezhetik a holnapot. Szív szétesett, többé nem lázad, újból bármit­­tenni lehet, hazugságot és praktikákat, mert élni kell, ott a gyerek. Lezárva hamu alá tűntek kifolyt szemek, a láthatár semmit se hoz, napra-nap büntet, termésnélküli szalmaszál. Hiába minden, újra kezd a történelem, mindent befed, de korán szólalt kakas hangja még szálk­ában is szikla lett. Páris, 1907 január 2. Csernus Ákos fordításai Irodalmi Újság A forradalom — romantika nélkül — Mészáros István: La Rivoltu Degli Intelletuali in Ungheria. Giulio Einaudi kiadása. Torino, 1958 A mi októberünk, ahogy egymás vigasztalására idézgetjük, a törté­nelem legjobban dokumentált for­radalma. Tények és adatok tárgyi­lagos gyűjteménye vagy lelkes kül­földiek első kézből eredő beszá­molója akad elég, s ami megjelent, többnyire hasznos is. ,,A Magyar Értelmiség Megmoz­dulása” című tanulmány idegen ol­vasóközönségnek, jobban mondva idegen olvasóközönség egy részé­nek, az olasz baloldalnak íródott. Szerzője, Mészáros István nem szépíró, hanem inkább tudós, a Lukács György útját követő ma­gyar esztétika legjelentősebb képvi­selője. Munkája az első tudomá­nyos közelítésű, akadémiai igényű erőfeszítés annak tisztázására, hogy miféle erők terelték értelmiségün­ket a forradalmi tömegeik élére és jó néhány olyan tanulsággal szol­gál, amelyet magyarul is érdemes elismételni. A könyv jelentős hányada há­rom irodalmi vitával foglalkozik. A Lukács- és Déry-vitákkal és a sematizmus körüli csatározásokkal, Mészáros mindháromnak tevékeny résztvevője volt. A viták elemzésé­ből mindenekelőtt az derül ki, hogy totalitariánus államban tisztán esz­tétikai jellegűnek tűnő kérdések nemzeti jelentőséget nyerhetnek, az uralkodó párton belüli harcok pe­dig sohasem a párttagság magán­ügyei. Egyetlen ország felett sem lehet az értelmiségi élet kihagyásá­val teljhatalomra szert tenni, a párt pedig nem érheti a teljhatal­mat addig, ameddig a saját belső ellenzékét meg nem semmisíti. Mennél vehemensebb ez a belső el­lenzék — s kommunista viszonyok­ról lévén szó —, mennél komolyab­ban veszi az eredetileg meghirde­tett politikát, annál előbb kerül sor a megsemmisítésére. A magyar értelmiségi élet szovjetizálása tu­lajdonképpen a Lukács-vitával, egy évvel a Rajk-ügy előtt, a nem­ kommunista pártok eltüntetésével szinte egyidősűen kezdődött. A de­mokrácia és szocializmus, a realista irodalom és a nyugati kultúrkör­höz kötöttség eszméit képviselő kommunisták az államhatalom szá­mára olyan enigmát jelentettek, amelyet a hatalomátvétel egyik fel­tételeként kívántak megsemmisí­teni. A „fordulat éve” utáni értelmi­ségi bénultságot Mészáros a hideg­háború elkerülhetetlen következ­ményeként ábrázolja. A világ menthetetlen kettészakadásának, a Szovjetunió gyarmatosító hatalom­ként való fellépésének és az ameri­kai befolyás Nyugat-Európában való elhatalmasodásának látványa elhomályosította a harmadik út perspektíváját és az értelmiséget, akár szimpatizáns, akár ellenzéki volt 1948 előtt, fatalizmusba ker­gette. Ebből az értékelésből követ­kezik, hogy Mészáros az 1953-as Nagy Imre program jelentőségét nem elsősorban az ismert gyakor­lati intézkedésekben keresi, hanem a demokrácia és szocializmus szin­tézisének lehetőségét felvillantó el­gondolásokban . Terjedelmes rész foglalkozik a forradalom közvetlen előzményei­vel. Mészáros gondosan elkerüli azt a nevetséges túlegyszerűsítést, hogy a forradalom okozója valamiféle értelmiségi mozgolódás lett volna. A Petőfi Kör tevékenységének elemzésénél a szerző legalább any­­nyit foglalkozik a közönséggel, mint a szónokokkal, kiemelve, hogy az ott összegyűlt diákok és fiatal értelmiségiek teremtettek olyan atmoszférát, melyben a hí­res szónoklatok elhangozhattak. Mészáros eloszlatja azok kétségeit, akik a forradalmat valamiféle ja­kobinus szekérként képzelik, ame­lyet zabolátlan diákok tolnak s amelyen néhány lelkes anarchista hadonászik: a Petőfi Kör köré gyűlt fiatal értelmiséget a forrada­lom vitathatatlan vezető erejének állítja be. A forradalommal foglalkozó rö­vid részből viszont kiderül, hogy bár a harc fegyveres részét nem az értelmiség vívta, a fiatal intellek­­tuelek akkor láttak társadalmi mé­retű szervezéshez — diák és mun­kástanácsok stb. —, amikor az ut­cai harcok és a diktatúra katonai erejének megsemmisítése mögött meglátták a független és szocia­lista Magyarország megteremtésé­nek lehetőségét. A könyvbe jó néhány, csak kül­földieknek szóló közlőj­ellegű bekez­dés került, másutt meg éppen a harcok napjait újra élő politikus, nem e tanulmány lapjaira való szenvedélye érződik. A magyar kézirat stílusán is rajta maradt az, hogy a szerző — aki önmaga for­dítója — idegen emésztésre szánta művét. A Magyar Értelmiség Meg­mozdulásának mondandója rendkí­vül fontos, elemzése időt álló. Megérdemelné, hogy előbb-utóbb magyarul is napvilágot lásson. Márton László S­zakállszárító A teljes igazság „Negyven esztendő alatt intéz­mények, pártok, programok szü­lettek, fejlődtek, sápadtak meg és tűntek el a magyar közéletből. Az egyetlen intézmény, amely minden megrázkódtatás ellenére a történel­mi átalakulásokon keresztül szilár­dan áll, sőt erőiben, befolyásiban, tudásban, biztonságban nőttön nő, a kommunisták teremtette párt.” (Illés Béla, Élet és Irodalom, 1958 november 21.) Jókor! „Ez a kutatómunkával töltött négy év érdekes felismeréssel aján­dékozott meg: rájöttem ugyanis arra, hogy az írói szabadság ez idő szerint minden országok közül az Egyesült Államokban a legkisebb.” (Beszélgetés Renaud de Jouvenellel, Élet és Iro­dalom, 1958 nov. 21.) Bizony ne ... De azért ne legyünk olyan önelé­gültek, hogy abban a hitben rin­gassuk magunkat, hogy közöttünk már nincsenek többé önelégült em­bereik. (György István, Népszabadság, 1958 november 29.) No ki? A társadalmi perspektíva szoro­san összefügg az egyéni­­boldogu­lással. Ki vehetné zokon egy mér­nöktől, ha a XX. századiban s az egyik szocializmust építő ország­ban egyre nagyobbak az igényei? (Terényi Éva, Népszabadság, 1958 november 30.) 1958 december 15 A. Brandstetter: Hallgatás (Lengyel színmű bemutatója Bécsben) A darabot Varsóban egyetlen es­tén játszották. A másnapi előadást a rendőrség már nem engedélyezte. De csupán az, hogy a függöny egyetlenegyszer szétválhatott, hogy a próbákat megtarthatták, hogy a szövegkönyvet, annak veszedelmes és nehezen feledhető mondatait a színészek betanulhatták, szerin­tem: csoda. S aztán megint csak csoda, hogy a szerző, Brandstetter szabadlábon van s Zakopanéból meleg hangú táviratban köszönti a bécsi együttest, a kicsiny Theater der Courage igazgatóságát és sok sikert kíván a vállalkozásukhoz. A táviratot magam láttam, a társulat kiszegezte a színház előcsarnoká­ban. Ez az, ami előtt mi, magya­rok, akik a szellemi diktatúra gon­dos és tökéletes hatalmához szok­tunk, még mindig értetlenül ál­lunk, ez az, amire az osztrákok azt mondják: a lengyel csoda. A darabnak sikere van. Váratla­nul nagy sikere s különös, hogy az előadásokra főként az ifjúság tódul. Azok a szlipper-nyakkendős, he­gyes olasz cipőbe bújt fiatalembe­rek, karcsú esernyőt forgató, hal­ványszőke bécsi lányok, akiket ál­lítólag csupán a music-box s az ,,isteni” Elves Presley könnybe csukló hangja érdekel. Estéről es­tére megtöltik a szűk pinceszínház fülledt nézőterét s pisszenés nélkül, komor arccal nézik a drámát. A darab váza, felépítése talán szokványos, de atmoszférája gyöt­­relmesen igazi s tömör párbeszé­dei olykor szinte végleges érvény­nyel formázzák a csalódottak és kétségbeesettek véleményét saját összeomlott, vagy szörnyeteggé nőtt álmaikról. A darab hőse: kommunista író. Bujkált, küzdött és szenvedett azért, hogy a szocializmus ,,ra­gyogó jövője” megvalósuljon. S most: emberi roncs. Egyetlen me­nedéke, vagy, amint ő mondja, út­levele és vízuma a világ szépségei­hez, önmaga hajdani vágyaihoz: az alkohol. A konfliktus egyszerű. Az író ajtaján becsenget a régi barát, aki valamikor megmentette az ül­dözött kommunista életét. Most ő kér menedéket, csak néhány napra, csak néhány órára. A milícia a sar­kában van, egy előre kiagyalt per­ben az ellenség szerepét kellene el­játszania. Az író menedéket ad. De a sárkány fog­ vetés, amelyen vala­ha két kézzel munkálkodott, be­érik. Saját lánya, az eszme rendít­hetetlen híve feljelenti az üldözöt­tet. Feljelenti, mégpedig úgy, mintha az apja utasítására csele­kedne. Ezzel akarja megmenteni az alkohol mámorába bukott írót a ,,kispolgári zsákutcá”-ból. A bará­tot esőkabátos fiatalemberek vi­szik el. Az összetört írót felesége otthagyja, lányát ő maga kergeti ki a házból. S mert nem képes elvi­selni a látszatot, hogy denunciáns­­sá lett, végez magával. Dióhéjban ennyi történik az egyszerű díszlet­ben, a szegényesen berendezett varsói lakásban. A játéknak mindössze öt sze­replője van: az író, a barát, a fele­ség, a lány s egy szomszéd. Talán ez a szomszéd a darab legérdeke­sebb figurája. Államügyész, politi­kai perekben közvádló — valójá­ban a népi demokráciák életének egyik legjellemzőbb típusa. Már világosan lát, de még mindig ra­gaszkodik a rögeszmévé torzult eszméhez, fáradt és kiábrándult, de még mindig azt hiszi, hogy a ■Nagy Igazság szolgálatában áll. ..Keserűségem nem ölte meg a hitemet, de a hitem már nem tud­ja a keserűségemet soha többé ki­ölni belőlem” — vallja az írónak. S ő az, aki felteszi a merész kér­dést: ki a bűnös? A kérdésre az egész darab felel: nem az eszme, hanem az emberek, akik szörnye­teget keltettek életre, akik becsap­ták azokat, akik az eszméért küz­­döttek. Amikor a függöny legör­dül, a teljes összeomlást, a teljes bukást takarja el. Ha nem lett vol­na magyar forradalom, ha nem kel fel egy egész nép éppen azokban a napokban, amikor ezt a darabot Varsóban egyetlen estén eljátszot­ták, a néző azt hihetné, hogy Ke­leten már valóban nincsen remény, nincs erő, csal, sötétség van és tel­jes pusztulás. Az osztrák színészek meglepő hűséggel teremtik meg a színpadon a félelem és a hazugság örökös lég­körét. Nincs semmi túlzás, az elő­adás finom és egyszerű, a szöveg az, amely elsősorban érvényesül. A bemutató külön érdekessége, hogy az üldözött barátot magyar színész játssza, a fiatal Rónai András. A titkosrendőrség egyetlen pillanatra jelenik meg a színen. De ez a pilla­nat elegendő ahhoz, hogy az em­ber a darab befejeztével mély lé­legzetet vegyen s örömmel köszönt­se a bécsi kofát, aki acetylén­­lámpája fényében banánt árul a sarkon. (c. a.) Az Élet határszélén (Ingmar Bér. Ha a lírikusoktól eltekintünk, igen kevés alkotóművészt találunk, aki, mint Ingmar Bergman, negy­ven éves kora előtt összefüggő élet­műre nézhet vissza. Az életmű egysége Bergmannál nem vissza­visszatérő figurákból következik; még filmjeinek színtere is változik — hol a keresztesháborúk korának Svédországa (várkastély, flagellán­­sok, pestisjárvány), hol a század­elő polgári világa, hol egy vándor­­cirkusz. Utolsó filmje — az Erdei szamócák — egy köztiszteletben álló idős orvos családi körében játszódik. Az egyes filmek stílus­jegyei is — a Bergmanra jellemző stilizáltság mértéke és eszközei — igen eltérőek egymástól. Ha egysé­ges életműről beszélek, akkor sok­kal inkább a kérdésfeltevés és a problémák rokonságára, azonossá­gára és egymást kiegészítő voltára gondolok. Akárcsak a Hetedik pe­csét lovagja, aki csak azért hívja ki a Halált egy sakkjátszmára — a tét, az élete —, hogy a partner­ből a végső kérdésekre csikarjon ki választ. Bergman filmjei Isten lé­tét, vagy nemlétét, az élet, a sze­relem, a halál végső mivoltát kér­dezik újra és újra, más és más for­mában. A lovag sohasem kap vá­laszt arra, hogy Isten létezik-e. Az életen túlit kérdezni már magában is boldogtalanságot jelent, a ha­lál tőszomszédságát. A naiv közvetlenség állapotába csak kivételes körülmények között kerülhet a modern ember. És ha ez az állapot létre is jön, úgy az illető kiesik az élet általános kontextusá­ból,­­ ami folytonos veszélyezte­tettséget, gyökértelenséget és bizo­nyos értelemben félállati sorsot je­lent számára, mint Bergman cir­kuszfilmjének hőseinél. Talán nem véletlen, hogy e fenti két film sem mai környezetben, hanem a századforduló körül ját­szódik. A mi korunkra épp az jellemző, man filmjei, hogy a természetes emberi kapcso­latok hiánya még nagyobbá vált. Civilizáltan udvariasak vagyunk egymáshoz és ugyanakkor személy­telenek. Félünk attól, hogy sorsun­kat más emberek sorsával elve­gyítsük, igyekszünk mennél tár­­gyilagosabban közeledni társaink­hoz. Az Erdei szamócák agg orvos­hősét épp ez a fajta civilizáltsága teszi magányossá. Ugyanez a ma­gatartás szigeteli el családtagjait egymástól. Elriasztó a másik vég­let is, amikor a civilizált mez le­hullik s az egymást megérteni nem tudó és nem is akaró emberek sok­szor egész életükön keresztül mar­ják egymást, mint a film két mel­lékalakja. Társadalmi értékeink eredményességet követelnek tőlünk s nehézzé teszik azt, hogy a me­chanisztikus, utilitariánus kapcso­latokon túl más, mélyebb és szer­vesebb közösség alakuljon ki em­ber és ember között. A film orvo­sát mindez nemcsak közvetlen kör­nyezetétől idegeníti el, hanem sa­ját emberi magától, gyermekkorá­tól, ifjúsága szerelmének emlékétől is. Mire — a film végén — békét köt életével, emlékeivel, melegebb, emberibb kapcsolat alakult ki köz­te és környezete között is. A múltnak és a jelennek ezt az összejátszását Bergman az orvos álmainak bemutatásával oldja meg. A film elején az orvos értelmetle­nül és tehetetlenül áll szemben sor­sával, életét üresnek érzi, tehetet­len a fenyegető halál rémségével szemben. Ennek azért kell így len­nie, mert kívül áll az élet organiz­musán, nem érzi magát ama folya­mat részének, amely az ő szemé­lyes halála után is tovább folyta­tódik. A lidércnyomásos álmok fokozatosan oldódnak békéssé s ugyanez a fokozatosság jellemzi környezetével való kapcsolatának emberibbé válását is. Nágai Gyula

Next