Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-03-15 / 6. szám

1958 március 1. Irodalmi Újság . Az 1956-os magyar emigráció már nem találkozhatott az élő Jászi Oszkárral. És Jászihoz sem érkezett már el a magyar októberi forradalom dicsőségének és tragé­diájának híre. 1956 őszén már ki­hunyt öntudattal várta a halált, 1957 február 13-án halt meg. A 82 éves Jászi Oszkár életéből csaknem 40 évet töltött emigrá­cióban. Halála pótolhatatlan űrt hagyott a régi emigráció szellemi elitjének életében. A hontalanság gyötrelmével most ismerkedő szel­lemi száműzöttek pedig már nem kereshetnek nála vigasztalást és erőforrást. Az új emigránsok kö­zül néhányan még ismerték Jászit első emigrációjuk idejéből; leg­többjük hallott róla, esetleg né­hány írását olvasta, de egészen biztos, hogy — ha Jászi él — ők is, mint annyian elődeik közül, ke­resték volna vele a személyes kap­csolatot. Leveleket írtak volna hozzá, vagy ha Oberlin közelébe kerülnek, meglátogatták volna a csendes Forest Streeten „kabin”­­nak nevezett dolgozószobájában. A látogatók száma minden bizony­nyal kisebb lenne, mint a levél­íróké. Hiszen életének utolsó sza­kában Jászi kapcsolata a világban szétszórt barátaival és tisztelőivel főleg levelezésből állt. S bár a le­velezés egyre inkább nehezére esett, amíg csak leírta, nagy gond­dal válaszolt minden levélre. „Egy érdemleges levelet megírni nálam munkaszámba megy” — írta gyakran, mentegetőzve az elkésett válaszért — „és minimális nyug­díjamból még egy diáktitkárt sem tarthatok heti négy-öt órára, mint ezt aktív tanárkodásom idején tet­tem volt.” Az íróasztalán felgyü­lemlett megválaszolatlan levelek bántották lelkiismeretét. Végül is úgy keresett kiutat, hogy sokszo­rosított levélben kért türelmet az érdemleges válasz megírásáig. Az ígért „érdemleges választ” azonban soha nem írhatta meg. De amit életében írt — könyvei­ben, tanulmányaiban, cikkeiben és leveleiben —, az érdemleges vá­laszt adhat a múlt, jelen és jövő számos kérdésére, odahaza épp­úgy, mint a száműzetésben. Főbb műveinek bibliográfiáját, Lányi György összeállításában, a „Látó­határ” közölte 1955 március-ápri­lisi számában, melyet Jászi életé­nek és művének méltatására adott ki 80-ik születésnapjára. Az élet­művet különösen a fiatal új emig­ránsok figyelmébe ajánlanánk, akiket Jászi gondolatai útbaigazít­hatnak töprengéseik közepette. Nekik szólna elsősorban az alábbi levél is, melyet Jászi 1954 január 8-án írt egyik tépelődő ifjú hí­vének. A levél válasz egy „távoli világ­részből” érkezett levélre, mely Jászit „őszinteségével, bátor szó­kimondásával és az igazi lelki szenvedések nyomaival” hatotta meg. Úgy érezte, „az emigráció igazi problémája itt van, azok lel­kében, akiket elsősorban nem anyagi és családi bajok nyomnak, hanem akik az új lelki, politikai és környezeti realitásokat nehezen tudják elviselni”. A levélíró , Nagy Imre „új útjának” idején — a hazatérés gondolatával foglalko­zott és Jászihoz fordult tanácsért. Jászi hosszú levélben válaszolt. Azzal a gondolattal is foglalko­zott, hogy a levélváltást a „Látó­­határ”-ban kellene közzé tenni, mivel az „hasznos lehet a szellemi emigránsok kis csoportjának”. Közlésére annak idején nem ke­rült sor. Ha most néhány részt adunk belőle, talán sok fiatal száműzött lelki dilemmáján segít­hetünk, jelképes válaszként azokra a levelekre, amelyeket már nem írhattak meg az élő Jászi Osz­kárhoz. „...az Ön helyzete és lelki di­lemmája kellő világossággal áll előttem” — írta Jászi. „Meg is tu­dom érteni, mivel közel az utolsó úthoz magam is olykor átérzem ezt a dilemmát: az emigráció gyö­­kértelenséget, életünk igazi dina­mikájának elvesztését jelenti, még olyanok számára is, akik (mint jó­magam­) rokonszenves működési körbe kerültünk és munkánk nem volt egészen eredménytelen. De az új országban, ahol élünk, ve­zető emberek és események mint­egy csak másodkézből érintenek, igazi teljes átérzés és küzdelmi elan nélkül. Nekem is hiányoz­nak, egyre keservesebben, a ma­gyar föld és a régi barátok szug­­gesztiói. Ha ilyen érzések merül­hetnek fel kapuzárás előtt, nagyon megértem, hogy fiatal, aktív lelkű férfiak a messze távolban és meg nem felelő munkakörben olykor szerencsétlennek érzik magukat.” „...Amikor Nagy Imre prog­rambeszédét elolvastam, valóság­gal a szívemhez kaptam. íme, gondoltam, a Szovjet magáévá tette minden lényeges ponton ok­tóberi forradalmunk programját, nyíltan leleplezve a szovjet rend­szer hibáit, bűneit és ostobaságait. Mindezeket pedig csak új politi­kai rendszerrel lehet kiküszöböl­ni, az egyéni szabadság és az em­beri méltóság szellemében, amely nélkül minden politikai célkitűzés puszta taktikai játék és a szenvedő emberek galád félrevezetése. De rögtön tovább fűztem tépelődései­­met. Gondolhatja-e komolyan az eszmékkel és a realitásokkal szá­moló becsületes ember, hogy a Moszkva által diktált új program őszinte és nem csupán a megakadt és belülről is fenyegetett rendszer A múlt esztendő végén ezeken a hasábokon felhívással fordultunk a magyar irodalom külföldön élő ba­rátaihoz. Arra kértük őket, hogy ha a külföldi magyar irodalom fej­lesztését szükségesnek vélik s tá­mogatni kívánják olyanformán, hogy egy,­ az írószövetség által kezdeményezett könyvsorozatra elő­fizetnek, szándékukat bejelenteni ne vonakodjanak. Meg kell vallanom, hogy annak idején elsősorban a tájékozódás szempontjai vezettek. Ezen a mó­don akartam értesülést kapni ar­ról, hogy a magyar irodalom, amely hazájában fogoly, külföldön árva, v­idéki milyen méretű ér­deklődésre számí­that. Az eredmény a borúlátók elkép­zeléseit messze felülmúlta s a derü­látók elképzeléseinek valamennyire mögötte maradt. Azoknak a száma, akik a tervezett könyvbarát szö­vetkezésre jelentkeztek, az ötszázat jóval meghaladja, de jócskán elma­rad az ezer mögött. Buzdítólag azonban nemcsak a jelentkezések száma hatott, hanem az is, hogy a kezdeményezést milyen sokan mi­lyen gyengéd lelkesedéssel és mi­lyen bizalommal fogadták. E jelek arra vallottak, hogy az emigráció­ban, még rejtőzve bár, de megvan egy olyan közszellem, amely írókat alkotásra, irodalombarátokat tömö­rülésre ösztönöz. A bizalom jelének éreztem azt is, hogy az előfizetők százai olyan könyvsorozatra jelen­tették be igényüket, amelynek programjáról még semmit sem tud­tak, ahogy valaki helyesen jegyezte meg: ,,zsákba­macskát árultunk”. A kifejezés csak annyiban nem találó, hogy az akció megindítása­kor korántsem könyvárusítási szem­pontok lebegtek a szemem előtt. Véletlenül se gondoltam arra, hogy nekünk afféle üzleti vállalkozásra van szükségünk, amely az írószö­vetség cégére alatt, de az adok­­vészek elve alapján s a kereslet­kínálat törvényeit követve a lehető legkönnyebb olvasmányt bocsátja a lehető legigénytelenebb közönség rendelkezésére. Magamnak kezdet­től fogva a Nyugat könyvkiadó, il­letve méginkább az Erdélyi Szép­míves Céh példája volt az irány­adó. Ez a kezdemény, mint ismere­tes, Erdélyben elérte azt, hogy olyan értelmiségiek, akik jók és olyan értelmiségiek, akik olvasók, egy közösségbe tömörüljenek. A Céh elérte azt is, hogy igen kedve­zőtlen, kisebbségi, körülmények kö­zött Erdélyben a magyar irodalom­nak új hajtása fejlődött. Ezt az eredményt az tette lehetővé, hogy a Céh minden tagja előfizetett a Céh minden kiadványára, ezáltal az erdélyi író a könyvpiac törvé­nyeitől függetlenül dolgozhatott, kipróbálhatta s fejleszthette a maga tehetségét a népszerűtlenebb műfa­jokban is. Azt, hogy Erdély ma már külön fejezet a magyar iroda­lom történetében, nem csupán er­délyi tehetségeknek, hanem az Er­délyi Szépmíves Céh működésének is köszönhetjük. Annak az egyesülésnek, amely írószövetségi kezdeményezésre jött létre s amelyet ezentúl a ,Magyar cselvetése, hogy időt nyerjen és tovább rohanjon képtelen végcélja felé?” „...Ezek az emberek elvakult ideológiájukkal, hatalmi tébolyuk­ban nem is akarhatják a Marx- Lenin-Sztálin szintézis komoly át­alakítását, mivel abszolút kollekti­vizálás abszolút rabszolgaság nél­kül lélektani és logikai lehetetlen­ség. A rendszert sem Nagy Imre, sem nála sokkal nagyobb emberek nem tudják ,átállítani’... Ezt az át­állítást csak egy orosz Napóleon valósíthatná meg, a francia zsenia­litásával, vakmerőségével és új koncepciójával. Ezt a folyamatot nem lehet a csatlósországokban el­kezdeni, mivel a moszkvai hatal­masak, a hadsereg, a bürokrácia, a titkosrendőrség, a tervgazdaság urai azonnal kitekernék a lázadók nyakát... Marxi elképzelések és marxi etika alapján az igazi sza­badságharc el sem gondolható.” „...a mai nemzetközi erőviszo­nyok lényeges megváltozása nél­kül gyakorlati és elvi átállítás nem következhetik be. A történelmi té­nyek logikája szerint a csatlós­országok erre képtelenek... Az igazi átállítás csak Oroszországból jöhet, ha ott az új középosztály, Könyvbarátok Külföldön” néven tartunk számon, ehhez hasonló sze­repet szánnék. A párhuzam a magunk feladatai és a kisebbségi feladatok között szembeötlő. Itt is, ott is idegen nyelvi környezetben kell a szellemi elitet, írót és olvasót egyaránt, a maga nemzeti műveltségében meg­tartani. Az emigrációs helyzet azonban kisebbségibb a kisebbségi­nél: se iskola, se színház; nemzeti műveltségünk fenntartása és ápo­lása egyedül a nyomtatott betűre marad. Mivel csak a könyv, csak a folyóirat, csak az újság juthat el az idegen környezetbe ágyazott ott­honokba. Következésképpen az író és különösképpen a szerkesztő nem­zeti felelőssége nagyobb, mint bár­milyen más helyzetben. Ezért oly művek kiadása, amelyeknek se nemzeti irodalmunkhoz, se a ma­gyar ügyhöz nincs köze, nem a mi gondunk. Az a gondolat, hogy ,,bestsellerekkel” szolgáljunk az emigrációnak, bennünket nem fog­lalkoztat. Ha választanunk kell irodalmilag értéktelen, de érdekfe­szítő munka és értékes, bár ke­vésbé olvasmányos mű között — feltétlenül az utóbbit fogjuk vá­lasztani. Éppen az irodalom szolgá­lata követeli meg, hogy az üzletek­ben kevésbé kelendő műfajoknak biztosítsunk tekintélyes helyet: a verset és novellát értem. A hazai helyzet ugyanekkor előírja azt is, hogy törekedjünk a szó eötvösjó­­zsefi, Kemény Zsigmondi vagy bitró­­istváni értelmében vett politikai irodalom kifejlesztésére külföldön. E szempontok jegyében állítot­tam össze — irodalmi kérdésekben mértékadó munkatársaim megkér­dezése után — az 1958—59-es esz­tendőkre előirányzott illetménykö­tetek listáját. Az ilyen munka ter­mészetesen mindenkor a lehetősé­gek művészete s az ember saját kívánalmainak a tárgyi adottságok keretein belül kell maradnia. A ki­­adványlista még nem teljes és nem is feltétlenül végleges: valószínű, hogy részletekben mind változta­tásra, mind kiegészítésre sor kerül­het. Bizonyos azonban, hogy könyvsorozatunk a külföldre ke­rült magyar költők, elbeszélők, prózaírók és politikai írók minél teljesebb felvonultatására fog tö­rekedni. Az, aki ,,poéta lett Magyarorszá­gon”, odahaza általában füzetnyi verseskötetekkel jelentkezett az irodalomban. Ilyen kötetek kiadá­sa külföldön általában veszendő igyekezet. Ezért mi 160—200 olda­las antológiákban mutatjuk majd be azokat a fiatalabb magyar köl­tőket, akik hazai költőtársa­khoz nem méltatlanok. Ez antológiák egy-egy költőt legalább 10—20 versével, vagyis egész költői egyé­niségében fognak bemutatni. A költői pálya második állomása mindenkor az ,,összegyűjtött ver­seké” volt. Sorozatunkban Csokits az új értelmiség öntudatra ébred és egy hatalmas szellem vezérlete alatt kitűzi nem az új osztályharc, hanem az igazi emberi egyenlőség és méltóság zászlaját a gondol­kodó munkások és parasztok rész­vételével, feltéve, hogy a katonai vezetőségnek számra és súlyra je­lentékeny része átlátja az idők kö­vetelményeit.” „...nagyon megértem, hogy új hazájában gyakran idegennek és egyedülállónak érzi magát és vá­gyik alkotó munka után. De haza­­menve, csak két lehetőség várna Önre, ha ugyan életben marad­hatna: vagy elhallgatni és ellent­mondás nélkül minden parancsot végrehajtani, vagy beállni a társuta­sok csoportjába. És ezt nem elmé­let vagy a kommunisták iránti el­lenszenv mondatja velem, hanem közvetlen tapasztalat, az, ami egy­kori híveimmel, szocialistákkal és radikálisokkal történt, akik a dik­tatúra után otthon maradtak s aki­ket erre a bolsik felbátorítottak, mondván: Önök szabadon követ­hetik meggyőződésüket mindad­dig, amíg a köztársaság javára akarnak közreműködni. És az eredmény? Vagy elhallgattatták, vagy kikergették, vagy Kebörtö­ János és Faludy György összegyűj­tött verseinek teljes kiadását irá­nyozták elő. A magyar irodalom­nak hagyományos költői műfaja a műfordítás is. E műfajt soroza­tunkban Horváth Béla összegyűj­tött műfordításainak kötete kép­viseli majd. Előkészületben van Cs. Szabó László ,,Félszáz ének” című verseskötete. Az elbeszélők megszólaltatásánál elsősorban egy olyan kötelezettsé­get kell vállalnunk, amelyre a ha­zai könyvkiadók ez idő szerint nem gondolhatnak. Déry Tibor folyó­iratokban közzétett, de könyvalak­ban ki nem adott novelláinak gyűjteményes kötetére célzok. Elő­irányoztuk Méray Tibor ,,Búcsú­levél” című regényét és Márton László ,,Farkasfogú december” című, novelláskötetét, valamint olyan dekameronok kiadását, ame­lyek külföldi novellistáinkat szólal­tatják meg, csoportosan. E no­­velladekameronok, amelyeknek ki­adása alkalmasint évről évre meg­ismétlődik majd — akár a vers­antológiák —, a fiatalabb nemze­dék együttes jelentkezését szolgál­ják. Több olyan regény áll elbírá­lás alatt, amelynek kiadása szóba jöhet. A harmincas évektől a magyar irodalomban mind jelentékenyebb szerephez jutottak olyan prózai munkák, amelyek sem regények, sem elbeszélések s gondolati tartal­mat vagy élményanyagot fejeznek ki a széppróza eszközeivel. E nem­ben Kovács Imre munkája szere­pel illetményköteteink között. Ko­vács Imre a közelmúltban hosz­­szabb távolkeleti tanulmányúton volt s ennek során falukutató mun­kát is végzett Indonéziában és In­diában. Naplójegyz­eteit, útiélmé­nyeit és falukutató tapasztalatait summázzák. Előirányoztam a saját forradalommal kapcsolatos napló­jegyzeteim teljes szövegének a ki­adását is. E csoportba kívánkozik Koestler Artúr önéletrajzának ma­gyar kiadása, kivételként ama sza­bályt erősítendő, hogy egyelőre nem adunk ki oly művet, amely nem magyarul íródott. Koestler Artúr azonban, bár angol író gya­nánt lett világhírű, éppen önélet­rajzában a század magyar gyerme­kének mutatkozik; a mű önértékén kívül ez indokolja, hogy a­ könyvet sorozatunkba megkérjük. A regé­nyes életrajz műfajában tervbe vettük Fejtő Ferenc II. Józsefet, amely ugyan franciául jelent meg, de a szerző eredetileg magyarul írta s az eredeti magyar szöveg nem került kiadásra. Számításba vettem Ignotus Pál és Cs. Szabó László egy-egy prózai művének ki­adását is. A magyar politikai irodalom külföldi újjáélesztésének nyitá­nyául Bibó István összes tanulmá­nyainak kötetét (a ,, Valóság” és ,,Válasz” évfolyamaiban megjelent írások) szántam. Mivel ezek szét­nézték őket, vagy a díszellenzék aljas szerepére lettek kárhoz­tatva...” „...A mai körülmények között a honi helyzetnél minden hely jobb, ahol szabadon lehet élni és gondolkodni. Mint a költő mon­dotta a török szolgaságról a haza­vágyás ellensúlyozására: Ablakomra titkos poroszlók nem járnak Éjjeli sötétben hallgatni beszédem Beárulás végett...” „...De ha egyelőre nem is vál­toztathat helyzetén (hisz az emig­ráció vezérkara részben konzerva­tív, részben reakciós és az ameri­kai hivatalos politika nekik ked­vez), mégis új hazájában is meg­találhatja a komoly és szép munka lehetőségét... A politikai harcot nem szabad túlbecsülni. A gondo­lati küzdelem szabad emberek agyában fontosabb...” Jászinak e késői üzenetében mélységesen igaza van: a gondo­lati küzdelem szabad emberek agyában nemcsak fontosabb, ha­nem a leghasznosabb életforma azok számára, akik Jászi Oszkár szellemében akarnak élni az emig­rációban, hogy majdan az ő gon­dolatait vigyék haza a szabad Ma­gyarországra. Szükségünk lesz rájuk, látnak alapvetéssel ahhoz a ma­gyar politikai gondolkodáshoz, amely csakis hazai hagyományo­kon épül, felfogásában realista, tartalmában szocialista, hajlandó­ságában liberális, népi és nemzeti egyben. A forradalom gondolati és politikai tartalmának kifejezé­sét két politikai esszé­kötet szol­gálja. Ezek mindegyike négy-öt je­lentékeny terjedelmű s egyeztetett tematikájú politikai tanulmányt tartalmaz majd. Az egyes tanul­mányok írói munkaközösség gya­nánt működnek együtt egymással a forradalom politikai mondandó­jának elemzésére és annak akadá­lyozására, hogy e történelmi fordu­lat öröksége továbbra is elherdál­­tassék, pusztán propagandát szol­gáló munkákban, két irányban is. E munkában többek között Bor­­bándi Gyula, Fejtő Ferenc, Kovács Imre, Krassó Miklós, Révai And­rás, Zádor István közreműködésére számítha­tunk. Abból a célból, hogy a magyar irodalom egészéről tagjainknak jó kézikönyv jusson birtokába, Mó­ricz Zsigmond­ Magvetőjének új kiadását vettük fontolóra, esetleg az illetményköteteken kívül. Mint az illetménykötetek listája mutatja, a program jelentékeny része olyan kötetekből adódik (a költők antológiái, a dekameronok és a politikai esszé­kötetek), ame­lyek egyfelől az új nemzedék cso­portos jelentkezésére adnak alkal­mat, másfelől műhelymunkát kez­deményeznek s a csupán nyitány­nak szánt forradalmi témájú tanul­mányköteteket más esszé-kötetek is kiegészítik majd. Ez első prog­ram részletezését mindazok, akik a Könyvbarátok sorába jelentkeztek, néhány héten belül címükre meg­­küldött nyomtatványban kapják meg. E nyomtatványon kérni fog­juk, hogy belépésüket konfirmál­ják és a velejáró anyagi kötelezett­séget (évi 5 angol font, illetve 16 USA dollár) vállalják. Egy­idejűleg egy körlevélben meg fog­juk kérdezni előfizetőinket, hogy a fentieken túlmenően milyen to­vábbi könyveket kívánnak. Meg­felelő számú igénylés esettén töre­kedni fogunk arra, hogy igényei­ket kielégítsük. A fenti alapvona­lakban vázolt terv megvalósítása részben íróinkon, részben előfize­tőinken múlik. Azon, hogy vállalt kötelezettségüknek az előfizetés megküldésével (az évi nyolc kötet ellenértéke egy-egy kö­tetre arány­lag csekély s alatta marad az átla­gos amerikai vagy angol könyv bolti árának) eleget tesznek-e? Enélkül a tartós és tervszerű munka lehetetlenné válna, mivel e kezdemény szubvenciót nem kap s a rendelkezésünkre bocsátott hitel­keret csupán azt teszi lehetővé, hogy az előfizetői hozzájárulásokat ne kelljen az első illetménykötetek megjelentetése előtt kérnem. Ol­vasóink eddigi tömeges jelentkezé­sét abban a reményben köszönöm meg, hogy a Magyar Könyvbará­tok illetménykötetei az itt vázolt programnál nem kevesebbel, ha­nem többel szolgálhatnak majd a következő két esztendőben. Szabó Zoltán Jászi Oszkár üzenete írta: Borsody István Magyar Könyvbarátok Külföldön

Next