Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-01-01 / 1. szám

1959 január i Irodalmi Újság 3 Kétszáz esztendeje született, úgy számolom, szépapám szépapjának lehetett kortársa. Hat nemzedék nagy idő, különösen, ha a mi korunkat, a technikai civilizációét választja el egy másik kortól. Mégis: Schillerről nem tudok fegyelmezett esszét, hideg méltatást írni, mint holmi messze halottról— noha valamennyi klasszikus közül talán éppen ő dermedt leginkább klasszikussá, valósággal jégtömbbé fagyott, a szónak pedagógiailag talán hasznos, de író számára fölöttébb kínos értelmében. Ennek ellenére személyes ismerősömnek érzem, szeretem és ócsárlom, és életemből épp oly kevéssé tudnám kiebrudalni, mint ahogy nem tudom sem weimari sírjába, sem egy poros könyvtárpolcra visszakergetni. Alig tanultam embertől többet, írótól kevesebbet, mint éppen tőle, ettől a nagyorrú, szépszemű, fürtös, lobogó parókájú és még lobogóbb szívű némettől. (A „német“ szó legfeljebb anyanyelvére vonatkozik. A német költők közt ő volt a leglatinabb, ha latinos költészet alatt túláradó, ovidiusi retorikát értünk. A németek között viszont európai volt, a legeurópaibb, amennyiben az európai alatt az egységes európai szellem kialakításának szándékát, méghozzá legnemesebb szándékát értjük, nem pedig magát az európaiasságot. Az autochtón, immanens, az emberrel szinte veleszülető európaiasság más állapot, nem pedig akarat és elhatározás dolga. Ez másvalakinek volt a sajátja, a Nagy Szomszédé, akit Schüller barátjának gondolt. Diákkoromban, magyar tanárom sugalmazására, esténként Schiller balladáit fordítgattam, egyebek közt a Hero és Leandert is. Nehéz, örömtelen feladatnak tekintettem ezt, habár akkoriban nem tudtam megmagyarázni, miért. A műfordítás olyan volt nekem, mint a rúdugrás, diadalmas lendület egy idegen nyelv nyers tömege és buktatói fölött; amikor Schülert igyekeztem magyarul visszaadni, azt éreztem, mintha távúszásra ítéltek volna, hideg és barátságtalan tengerárban és úgy vagyok, mint a szegény Leander, aki minden este átküzdötte magát a Helleszpontosz áramán. Egy szép napon hűtlenül elhagytam Schillert Paul Verlaine kedvéért s bár szégyeltem, hogy az igaz ember társaságából egy részeg kéjenchez szegődtem, szívem megtelt gyönyörűséggel. A fagyos, téli nagytemplomból, hol állva kellett a nagyon igaz és fenkölt, de leírhatlan hosszú prédikációt hallgatnom, hirtelen egy bűvös-rokokó kert nyírt bokrai alatt ültem, szökőkutak és viháncoló lányok közt, rózsasziromszínű ég alján. Alig három esztendővel ezelőtt, amikor a népi demokráciában fordítással kerestem kenyeremet és Schiller verseit osztották ki reám, kivert a hideg verejték, görcsös fejfájással, átkozódva és kínlódva fordítottam. Akkor már tudtam, miért. Euripidész egyik verssora járt folyton az eszembe, mely így szól: Sok minden borzalmas, de a legborzalmasabb az ember. Schiller ugyanerről a tárgyról — a dühöngő emberről — így nyilatkozott az előttem fekvő Glockeban: Gefährlich ist den Leu zu wecken, Verderblich ist des Tiegers Zahn, Doch das schrecklichste des Schreckens Ist der Mensch in seinen Wahn. Amit Euripidész is szótagban, egy sorban mondott el ógörögül, vérfagyasztó tömörséggel, annak kifejezésére Schüler 32 szótagot és négy verssort igényelt. És az állathasonlat fölösleges ornamentikája! A fokozás színpadias gesztusa versben! És nemcsak fölösleges, irreális is. Vajon ki keltegetett — állatszelidítőkön kívül — oroszlánokat a XVIII. századi Európában? Euripidész idején Görögország, különösen Thesszália, csak úgy hemzsegett az oroszlánoktól. Euripidész mégsem ijesztegette nézőit a nagyon is közeli oroszlánokkal; jól tudta ő, hogy embert emberrel kell ijesztgetni. Schiller is, de a retorika parttalan arja elsodorta, mint a nádszálat. Míg versei fordításával kínlódtam, azzal vigasztaltam magamat, ha valami csoda folytán Harun al- Rasid kalifa több, mint ezer esztendeje halott udvari poétájával, Abu Navasszal akadnék össze, egy szemhunyorintás alatt megértenék egymást. Hogy mi a vers és mi nem az. Hogy elégikus költeményt magyarul és arabul jambusban kell írni és az utolsó verssor legyen páratlan szótagú, hogy melankolikus kicsengést kapjon... Hogy a vízió, az érzelem, a szenvedély, a kép minden; e nélkül a legnemesebb gondolat sem ér egy hajítófát... Aztán arra gondoltam, hogy Schülerrel kerülök össze egy alvilági csapszékben, s tiszteletére azt a karcos vörösbort rendelem, mely az ő nevét viseli. Aztán szemtelenül megkérdem tőle: vajon nem tudta-e, hogy Plutarchosz és Aulus Gellius anekdotái és sztoriéi merőben alkalmatlanok balladáknak? Nem jött-e rá soha, hogy a balladához nem csattanó és erkölcsi tanulság kell, hanem képzelőerő, lüktető és drámai fantázia? Avagy nem olvasta-e a nagy szomszéd Erlkönigét, Totentanzát, a skót népköltészetet? Erre nyájasan elmagyarázta, amit a Naive und Sentimentale Dichtungban oly szépen megírt. Hogy tudniillik vannak naiv költők, mint a Nagy Szomszéd — úgy látszik, én ezeknek fogom a pártját. A naiv költő leül verset írni és nem is tudja, mit akar írni, úgyis azt írja, amit akar. írás közben jut eszébe a vers, a tolla vezeti, nem ő a tollát, voltaképpen csak firkál. Aztán vannak szentimentális költők, mint amilyen ő. A szentimentális szó persze mást jelentett az ő szótárában, mint az enyémben. Ő előre elhatározta, mit szeretne megírni. Rendszerint nem érzelmeit akarta kifejezni: egy nemes gondolatot kívánt versbe foglalni, mellyel az emberiség javát, erkölcsi tisztulását, a szabadság jó ügyét szolgálja. Aztán leült, rágta a tollát, kínozta és gyötörte magát, vért izzadt, hörgött, amíg végre sikerült gondolatait verse Prokrusztesz-ágyába gyömöszölni. Egészen sohasem sikerült: vagy a gondolat veszett el, vagy a vers ment tönkre. De legyek elnézéssel: a Die Götter Griechenlands egész jó vers és a Die Glocke-hez is túlságosan szigorú voltam az imént. A színpadias balladákat illetően lehet, hogy igazam van. Dehát könnyű azoknak, akik e világ dolgaiból érzelmeiket és vízióikat kívánják feljegyezni; az ilyenek úgy firkálják a verset, mint ahogy nevüket szokták aláírni. Ő a lehetetlent akarta és minden versével újra indult az egek ostromára. Ha már nem ismerek irgalmat költészete iránt, vegyem legalább tekintetbe jószándékát és mérhetetlen szenvedéseit. Mint versei, drámái is végigkísérték ifjúságomat. Az osztrák színésznő, akibe szerelmes voltam és akinek kedvéért diákkoromban végigbolyongtam Ausztria és Dél- Németország városait, leginkább Schüler- és Shakespeare-darabokban játszott. Schüler és Shakespeare közé a németek akkoriban már nem tettek egyenlőségi jelet, mint a tizenkilencedik században, de a kis, rendszerint fehérre meszelt színházak kétoszlopos, klasszikus bejárói előtt mindig nagy volt a tolongás. Itt már jóval kevesebb csalódás ért, mint verseinél, elvégre Schüler színházi ember volt a javából és a színpadtechnikához többet értett, mint a verscsináláshoz. De a csalódás nem maradt el, még akkor sem, ha szerelmem játszotta a főszerepet és tomboló siker kísérte. A legfájdalmasabban éppen a Jungfrau von Orleans érintett. Shaw Szent Johannája naiv, nagyszerű lény, fanyar és mégis elragadó Artemis, a francia nemzeti ébredés jelképe. Shakespeare Johannája pontosan az ellenkezője: a paraszti ringyó és a boszorkány démoni keveréke. Bármelyiket is lássuk e kettő közül magunk előtt a színpadon, nem kételkedünk, hogy csak ilyen lehetett... Schüler Orleansi Szüze egyszerre agyonidealizált és tönkredramatizált jelenség — egy pillanatra sem hisszük el, hogy Jeanne d’Arc valóban ilyen volt. A Braut von Messina-val ógörög mintájú darabot akart írni, kórussal és hirnökökkel — a valóban gyönyörű nyelvezetet és a tirádákat azonban elfogta a darab szinte ásító unalma. A Wallenstein, ha főhőse negyven sort beszélne és hozzá is ugyanennyit szólnának, jó mellékalak lenne Shakespeare valamelyik drámájában, mondjuk a II. Richardban, tizenegy felvonást azonban nem bír ki. A Rauber kamaszos szertelenségében, elnagyolt és groteszkül vad lázadásában van valami zseniális, durva báj, amely talán még ma is meghatja a nézőt, így a Kabale und Liebe-ben is. Mindez merőben hiányzik a rideg, történelmi tárgyú Fiescoból és a Stuart Maria vénkoráról írott színműből. A Don Carlos bonyolult intrikái hervatagok, Posa márki tirádái pedig — Schiller saját szabadságeszméit, a felvilágosodás korának minden lázadozását Posa márki szájába adta — kétségbeejtenek mindenkit, aki tudja, hogy a drámaíró első és legfőbb erénye, hogy alakjait úgy beszélteti, mint ahogy azok beszélnek, nem pedig ő maga beszél belőlük. Egyetlen vigasznak II. Fülöp figurája emelkedik ki a darabból; talán az egyetlen húsból-vérből való figura Schiller fantáziájának szülöttei közül. És végül, a Teli, Schiller alighanem legjobb darabja, mely mindmáig friss maradt és üde — alighanem azért, mert fantáziájának zörgő gépezete helyett egy nép szabadságharcának legendáját választotta története alapjául. Ha csak ennyit mondanék Schüierről, a kép, kétszáz évvel születése után, körülbelül olyan lenne, mint egy romos antik templomé, melynek teteje beszakadt, szobrai eltűntek és csak a lépcsősor meg két-három oszlopa jelzi egykori nagyságát. Képszerűen és kegyetlenül szólva, így vagyunk, de ha ennyivel megelégednék, elhallgatnám a kérdés lényegét. Igaz, torzó lett belőle, de ez a torzó olyan, mint a kyrénei Vénus torzója, a szamothrákei Nikéé: egykori nagyságát még most is érezni és nagysága — nem művészi, hanem emberi nagysága — túl mutatott porba omlott művein. Egyszer, nem is olyan régen, Schiller nekrológjait kutatgatva, kezembe került Pest- Buda 1805-ben egyetlen politikai újságja, a kis árkus formában nyomatott Pest-Ofener Zeitung. Schiller halálával kapcsolatban így kezdi cikkét: „Der grösste deutsche Dichter, den es je gab und geben wird, ist gestern in Weimar ... in Folge eines heftigen Seitenstechens, gestorben.” Első olvasásra szinte blaszfémiának éreztem, nemcsak Goethével, de Hölderlinnel szemben is, hogy még életükben SchiUert merészelik a legnagyobb német költőnek nevezni... De rögtön átéreztem a névtelen sváb újdondász Kazinczyéval oly rokon fájdalmát, hiszen, ha a költő értékelésében nem is, de az ember iránti rajongásban Schiller e romantikus, tizenkilencedik századbeli istenítésében én is osztozom. És nemcsak osztozom; kötelességemnek érzem, hogy a magam kortársaival, akik már nem értik, ha kell, ölre menjek érte, mint ahogy az ember halott barátaiért is kiáll, ha jogtalanul támadják azokat. Itt nemcsak arra célzok, hogy Schüler igaz ember volt, olyan becsületes, tiszta és nemeslelkű, amilyen kevés járt e földön. Ez még egymagában nem befolyásolná esztétikai ítéletemet. Vajon útonállóként élt, és ugyan mit kezdett volna a Nagy Szomszéd Schiller tisztességével, meg-nem-alkuvásával? Alighanem éppen ettől ment volna tönkre és padlásszobában hal meg, anélkül, hogy versei javát megírja és a Faustot befejezi. Ugyanígy járt valahogy Schiller is: ha szabad kimondanom, éppen példátlan becsületessége és kötelességérzete fosztotta meg a lehetőségtől, hogy kibontsa tehetségét, írt ő fiatalon jó verseket is, mint például a Das Fremde Mädchen-t, a Laura-versek némelyikét, a Resignations — mindezek egy nagy lírai tehetség szerényen csörgedező, de félreismerhetetlen forrásvizei voltak. Ő maga azonban, mint ahogyan fentebb idézett prózaművében ki is fejtette, gátat épített a forrás elé, elfojtotta saját líraiságát. Fontosabbnak tekintette, kötelességének tartotta, hogy oly népszerű verseibe nemes eszméket szőjjön és ezáltal a lehető leghatásosabb módon hirdethesse a kanti filozófia alaptételeit, a hellén szépségeszményt, Rousseau tanait, a polgárosodás és az európai szabadság gondolatát, a jó, a szép és az igaz iránt érzett idealista rajongását. Hangulatai, érzelmei, szerelmei, magánügyei megírásáról, önmaga iránti példátlan kegyetlenséggel, megható önfeláldozással mondott le. Helyébe megkísérelte a lehetetlent, az egek ostromát, mint ahogy az előbb mondtam, hogy azt írja meg a versben, ami nem odavaló. Meg is szenvedett érte: tüdővészesen,vért köpve, csigalassúsággal, kínlódva, de türelmes, szent alázattal vetette papírra költeményeit. És, habár kisebb mértékben, ezt tette néhány drámájában is, mint a Don Carlos-ban. E félelmetes birkózással legyűrte önmagában a költőt, hogy egy szerinte magasztosabb célt érjen el. Ily gondok a Nagy Szomszédot nem gyötörték, „greif nur ins volle Menschenleben“. (Folytatás az utolsó oldalon.) FALUDY GYÖRGY: Tévelygés a Parnasszus és a csillagok között Berlin, Paris, Genf, Peking A Szovjetunió november végi jegyzékében egyoldalúan megtagadta a Berlin ügyében kötött négyhatalmi egyezményeket, s Nyugat-Berlint ideiglenesen , ,szabad városnak” óhajtotta nyilvánítani. Nyugat-Berlin szabadsága a szovjet és keletnémet hatóságok jogérzékétől függött volna. A szovjet jegyzékre az elutasító választ előbb az angol, az amerikai, a francia és a nyugatnémet kormány, majd Nyugat-Berlin kétmillió polgára adta meg. Ezt az egyhangú állásfoglalást erősítette meg s tette hatékonyabbá az Atlanti Tanács határozata. A tizenöt NATO-hatalom leszögezte: „Egyetlen államnak sem áll jogában egyoldalúan felmondani nemzetközi kötelezettségeit. Az a tény, hogy a Szovjetunió most megtagadja a Berlinnel kapcsolatos szövetségesek közötti egyezményeket, nem foszthatja meg a többi aláíró hatalmat jogaitól, s nem mentheti fel a Szovjetuniót kötelezettségei alól. Az ilyen módszereik megsemmisítik a nemzetek közötti kölcsönös bizalmat, vagyis a béke alapját.” A Kremlin által kirobbantott berlini válság pillanatnyilag a Kremlin kudarcával végződött. A világközvélemény előtt újra felvetődött a kérdés: mi értelme van tárgyalni a Szovjetunióval, ha a tárgyalások eredményeképpen megkötött egyezményeket a Szovjetunió önhatalmúlag és egyoldalúan bármikor felmondhatja? A nyugati hatalmak ennek ellenére hajlandók a berlini kérdésről tárgyalni, ha azzal, mint az össznémet kérdés egyik integráns részletével foglalkoznak. A szovjet sajtót fölötte meglepte a tizenöt atlanti hatalom állásfoglalásának keménysége és teljes egyhangúsága. A Pravda hírmagyarázói abban reménykedtek, hogy az európai szabad piaccal kapcsolatos nyugati ellentétek a főbenjáró kérdéseikre is átterjednek. Ennek ellenkezője viszont csak az egyhangúság jelentőségét fokozza. Az Atlanti Tanács egyetért az amerikai katonai szakértőkkel, akik szerint a Szovjetunió nem kockáztatja meg a világháborút Berlin megszerzéséért. Genfben hosszú ideje tárgyal a nemzetközi nukleáris konferencia. A nagyhatalmakat vegyes diplomata - tudós - műszaki bizottságok képviselik. A konferencia december közepén megegyezett a megkötendő egyezmény első három pontjában. Ez a három pont az atombombakísérletek megtiltásával és a nukleáris háború esetleges előkészítésének nemzetközi ellenőrzésével foglalkozott. Amint nyilvánvaló lett, hogy a nyugati hatalmak keményen elutasítják a Berlin megszerzésére tett kísérletet, a szovjet bizottság nyilatkozatával kétségessé tette azt a kezdeti eredményt, amit a konferencia eddig elért. A szovjet álláspont szerint minden országban az ellenőrzést az illető ország polgárai végzik, s az ellenőrző szervben csupán egyetlen külföldi ellenőr foglalhat helyet. Ennek a külföldi ellenőrnek nincs joga nyomban vizsgálatot elrendelnie, ha figyelő műszerek gyanús jelenségeket jeleznek az ellenőrzendő területen. A külföldi ellenőr légi ellenőrző utakra csak bizonyos előre meghatározott sávokon mehet, tehát nem repülhet szabadon az egész megfigyelendő terület felett. Magyarul: a Szovjetuniót maga a Szovjetunió ellenőrzi, ha kedve tartja. Ez az ellenőrzési mód senkit sem nyugtathat meg. December közepén ezek a genfi fejlemények azt a feltevést látszanak erősíteni, hogy a Kremlin mindenfajta nemzetközi tárgyalást pusztán propaganda eszköznek tekint. Mindamellett van még remény a hidrogénbe filbás kísérletek megszüntetésére: egy, lapzártakor elfogadott 4. pontban a három nukleáris nagyhatalom megegyezett a létesítendő nemzetközi ellenőrző szerv összetételében. Eszerint Angliát, az Egyesült Államokat és Oroszországot a nemzetközi ellenőrző bizottságban 1—1 állandó tag képviselné, a többi, az egyezményben majd résztvevő országot pedig 4 választott tag, akiket turnusonként választanak. December közepén bajos eldönteni, mi a jelentősége a pekingi hírnek, hogy Mao Ce-tung leköszön a Kínai Népköztársaság elnöki tisztjéről és „csak” a Kínai Kommunista Párt és a kínai nép vezetője marad. Nincs okunk kételkedni a pekingi nyilatkozatban, amely szerint Mao csupán a köztársasági elnökséggel járó sok formális és szertartásos funkciótól óhajt szabadulni, hogy nagy elméleti munkájával foglalkozzék. Mao az új kommunista alapkönyvet akarja megírni. Az elmélet továbbfejlesztésére — mint Pekingben hangsúlyozzák — azért van szükség, mert a huszadik század második felének új fejleményei számos olyan főbenjáró konkrét kérdést vetnek fel, amelyekkel Marx és Lenin nem foglalkozhattak. A rohamosan gyarapodó népességű, hatalmas területű ázsiai parasztbirodalmakban más módszerekkel kell előrehaladni a kommunista millennium felé. A Szovjetunióban is kísérleteztek kommunákkal évtizedekkel ezelőtt, de ezeket a kísérleteket baloldali elhajlásnak minősítették, s a kommunákat feloszlatták. A kínai fejlődés jelenlegi szakaszának dinamói azonban éppen ezek a kommunák. Nem tudni, a Kremlin hogyan fog reagálni Mao új tevékenységére. Eddig a marxista-leninista elmélet egyedüli magyarázója, alkalmazója és továbbfejlesztője a mindenkori szovjet diktátor lehetett. Minden más kísérlet a „továbbfejlesztésre” — revizionizmusnak minősült. Kevés értesülésünk alapján csak két lehetőséget tudunk feltételezni: Mao vagy a kommunista világ elméleti és gyakorlati vezérévé, vagy revizionistává válik. Ez utóbbira vall, hogy, mint a Washington Post jelenti, Hruscsov már reakciósnak minősítette a kínai kommuna-rendszert.