Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Irodalmi Ujság XIV. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1963 január 1. Mauriac, Rossellini, Cocteau a kínai agresszió ellen Vezető angol, francia és olasz intellektuelek közös nyilat­kozatban tiltakoztak az indiai területre behatoló kínai agresszió ellen. Szolidaritásukat fejezték ki az indiai néppel s nyilatkoza­tukban rámutattak arra, hogy a kínai csapatok visszavonulásával a veszély még nem szűnt meg: a világ közvéleményének őrködnie kell azon, hogy India békében és háborítatlanul folytathassa építő munkáját. A francia nyilatkozatot a többi között a következők írták alá: Jean Cocteau, Francois Mauriac, André Maurois, a Francia Aka­démia tagjai, Raymond Aron, L. Renou, a Sorbonne professzorai, Armand Salacrou, Janine Bouissounouse, Pierre Emmanuel, Louis Martin-Chauffier, Jean Paulhan, David Rousset, René Tavernier, Louis de Villefosse, stb. Az olasz nyilatkozat aláírói: Roberto Rossellini, Ignazio Silone, Alfredo Todisco, Leo Valiani, Vincenzo Arangio Ruiz professzor, Domenica Bartoli, Lamberto Eorghi professzor, stb. Az angol aláírók: E.M. Forster, Barbara Ward, Jennie Lee, Lord Altrincham, Max Beloff professzor, Desmond Donnelly kép­viselő, Harold Wilson, stb. , _ . JANUÁR 1.-I SZÁMUNK­­ TARTALMÁBÓL IRODALOM, MŰVÉSZET Körmendi Ferenc: Téli délután (4-5. old.) Enczi Endre elbeszélése: Eső­csepp (7. old.) Robert Proct: Emlékezés Albert Camus-ra (4-5. old.) Friedrich Dürrenmatt nyilatko­zata (1. old.) Dénes Tibor Faludy György könyvéről (6. old.) Folytatódik a hadjárat Moszk­vában a modernek ellen (3. old.) Emlékezés ifj. Krúdy Gyulára (6. old.) Kibédi Varga Áron versei. POLITIKA Hruscsov Titót választotta (2. old.) Az Idő Sodrában, Glosszák, Hírek SZILVÁGYI JÓZSEF Az író az emberek és nem az állam lelkiismerete &Rieckich í Dürrenmatt nyilatkozatla érz Sxodamna Wpágnak A TAXISOFŐR háromszor is eltévedt, amíg odajutottunk a neucháteli házhoz. A magányt és a nyugalmat szerető drámaíró a városon kívül, az erdő szélén egy domboldalon lakik. Egy de­rék bennszülött mutatta meg vé­gül az odavezető keskeny hegyi utat, mondván : a ház előtt álló nagy amerikai kocsiról fogjuk meg­tudni, hogy helyben vagyunk. A hatalmas Chevrolet valóban ott állt a polgári jólétet sugárzó háromemeletes ház előtt, melyet úgy építettek a domboldalba, hogy az utcai bejárat egyenesen a második emeletre vezet. Viszont minden emeleten van kijárat a kertbe s bármennyi lépcsőt mászik az ember föl vagy lefelé, vala­miképpen mindig a földszinten ta­lálja magát. Csengetésemre sínadrágos szoba­lány nyitotta ki a kerti rácsajtót. Amikor megmondtam a nevemet, elindult a lépcsőn lefelé, mond­ván : „Az úr a dolgozószobájában várja”. A lépcsőház végig japán rajzokat utánzó mintás fehér tapé­tával van bevonva, az egyik szo­bában régi, masszív berni bútorzat látható, míg a benyíló berendezése vadul modern , Dürrenmatt ízlése meglehetősen eklektikus. Két emelettel lejjebb elérkeztünk az óriási dolgozószobához. Az aj­tóval szemben széles, majdnem földig érő, hatalmas ablakok fog­lalják el az egész falat, amelyeken át lelátni a Neuchâteli-tóra és azon túl a hóborította Alpesekre. Cso­dálatosan szép látványt nyújt a decemberi délután könnyű köd­­fátyolával bevont táj. A szoba be­rendezése modern, mindenfelé kényelmes karosszékekkel, jobb­oldalt sima vonalú, nagy íróasztal, rajta villanyos írógép, a gépben félig teleírt ív, több másolattal. Dürrenmatt maga gépeli darabjait, sőt valószínűleg mindjárt gépen rögzíti gondolatait, mert az asz­talon nyomát sem látom kézirat­nak, vagy jegyzetnek. Belépésemkor a ház ura feláll gépe mögül, amelyet kissé félretol, elém jön és felém nyújtja kövér, puha fogású kezét. Nagy darab, erősen elhízott ember, vastagkere­tű pápaszemet hord, kopasz fejét már csak oldalt koszorúzza bo­zontos, szürke haj. Ha nem tud­nám, hogy 1921-ben született, könnyen nézném 55 évesnek. Külseje után ítélve inkább lehetne meggazdagodott vidéki kereskedő­nek gondolni, mint híres dráma­írónak, akinek darabjait világszerte legalább 20 nyelven játsszák. SZÓTLANUL MUTAT HE­LYET az íróasztallal szemben álló karosszékben, majd egy szek­rényből előveszi korábban írásban beküldött kérdéseimet és elém rakja azokat. Nem is mondhat­nám, hogy rakja, inkább ráejti az íróasztalra, amelyen nincs tenyér­nyi üres hely : a szerteszét heverő pipák számát hozzávetőleg huszon­ötre becsülöm. Félreértés ne essék : Dürren­­mattról nem lehet azt állítani, hogy mogorva. Inkább csak szófu­kar. Később, a beszélgetés hevében bőbeszédűbbé válik. Mióta szárny­ra kapta a világhír, sokat kell utaznia, sok emberrel van dolga, de azé­rt­ ér­z­e­m, ho­gy igazán jól csak tóparti magányában érzi magát, az írógépe előtt. Lehet, hogy a berni paraszti környezet, amelyből származik, lehet, hogy karrierjének kezdeti nehézségei tet­ték ilyenné. — Színdarabjai mindenhol nagy sikerrel kerülnek színre, Nyugaton is, Keleten is — kezdem a beszél­getést. — Minek tulajdonítja, hogy művei az egymástól merőben elté­rő ideológiájú országokban egya­ránt kedvező fogadtatásban része­sülnek. — Na, ami a Keletet illeti, nem mindenütt, — mondja, — csak Lengyelországban, Jugoszláviában és, azt hiszem, Magyarországon, Kelet-Németországban és Csehszlo­vákiában még egyetlen darabomat sem adták. Lengyelországban egyébként is liberális kultúrpoliti­kát folytatnak. Nem hiszem, hogy Kelet-Németországban egyhamar színpadra kerülnek. — Az ember pedig azt gondol­ná, hogy az említett országok azo­nos magatartást kénytelenek kö­vetni. — Az államok igen, de az em­berek nem — feleli. — Lengyelor­szágban teljes kultúrszabadság van. — Magyarországon tudtommal „Az öreg hölgy látogatásá”-nak nagy sikere volt. Elő fogják adni más darabját is ? — Azt hiszem, „A fizikusok”-at hozzák színre. Még nem tudom biztosan.­­Fel akarom tenni a következő kérdést, de Dürrenmatt eltűnt. Körülnézek és látom, hogy a dol­gozószoba üvegajtaja nyitva van és az író, szivarját szíva, fel-alá sétál a tóra néző teraszon. Azt hinné az ember, hogy felkészül a következő kérdésekre. Majd szó nélkül visszajön.) — Párizsban legutóbb nagy sikert aratott a „Frank V.” cí­mű­ darabja, pedig a francia főváros közönsége tudvalevőleg óvatos kül­földi szerzők színdarabjaival szem­ben. Mivel magyarázza, hogy ez a tipikusan latin publikum ilyen jól fogadta ezt a bemutatót ? — Párizs nemzetközibbé vált. Egyébként is sok minden megvál­tozott. És aztán nagyon sokat szá­mít, hogyan játszanak egy dara­bot. „Az öreg hölgy”-et két kü­lönböző előadásban láttam. Az első a Théátre Marigny-ban hatá­rozottan rossz volt. Ezzel szem­ben az Ambigue-ben a Théátre de l’Est nevű színtársulat kitűnően játszotta. Az első Párizsban szín­­rekerült darabom előkészítésénél nem voltam jelen, viszont a „Frank V.” próbáin ott voltam. A „Frank V.” különben is szatiri­kus komédia és ezt a műfajt min­denhol szeretik az emberek. — Franciaországban a külföldi darabokat nem fordítani, hanem „adaptálni” szokták. Rudiberti még Shakespeare-t is adaptálta. Hogyan történt ez az ön műveivel? — Az én darabjaimat évek óta egy és ugyanaz a fordító for­dítja és senki nem adaptálja őket franciára. A színházak vagy elfogadják úgy, ahogy én átnyúj­tom, vagy sehogy. Más a helyzet Amerikában, ahol még sokkal in­kább „adaptálják” a darabokat, mint bármely más országban. — Hogyan ellenőrzi darabjai fordítását ? Szoktak-e a fordítók változtatni a szövegen ? — Általában nem változtatnak darabjaimon. Igaz, hogy olyan országokban, amelynek nyelvéről fogalmam sincsen, nehéz az el­lenőrzés. Elővettem az Irodalmi Újság november 1.-i számát, amely be­számol arról, hogy „A fizikusok” magyarországi fordítója Dürren­matt darabjának egy fontos részét megváltoztatta : a fordítás kihagy egész mondatokat, amelyek a pár­tot bírálják. — Lengyelországban is kihagy­ják ezt a részt ? — Ki. — Az előbb megjegyezte, hogy Lengyelországban más a helyzet, — ott liberálisabb kultúrpolitikát folytatnak... — Ezt mégsem merik... Mit csi­náljak ? Nem provokálhatom ki a színház bezárását. — Tehát akkor ? Dürrenmatt most már majdnem mérgesen mondja : — Értse meg, nem szabadok. MÁS TÉMÁRA térek. — Milyen munkamódszerrel dol­gozik ? Van-e szüksége különleges feltételekre, életkörülményekre a munkához ? Van-e meghatározott munkabeosztása, készít-e előzetes feljegyzéseket ? Vannak-e mániái, mint Schillernek vagy Balzac-nak voltak ? Dürrenmatt első ízben mosolyo­­dik el : — Nincsenek mániáim. Dolgoz­ni rendszeresen szoktam. Reggel 10-től 12-ig, délután 2-től 6-ig írok. De csak itthon. A rendezés persze más, ott rendezek, ahol színre kerülnek darabjaim, ha je­len vagyok a próbáknál. Jegyzete­ket nem csinálok, vázlatokat sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy darabjaimat minden előzetes mun­ka nélkül vetem papírra. De ez a munka bennem folyik, ha megérik, leírom. — Az ön darabjai újszerűek mind felépítésükben, mind felve­tett témájukban. Feltehető, hogy bizonyos célokat, ideálokat követ? — A drámaíró nem követ fel­tétlenül bizonyos célokat művei­ben. Csak a történteket írja meg, időszerűen. Ábrázol, mint a szob­rász. Én drámaíró vagyok és nem filozófus, mint Sartre, ő valóban azzal a célzattal írja darabjait, hogy azokon keresztül igazolja fi­lozófiai tételeit. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy engem nem érdekelnek a kor jelenségei. Csak másként fogom fel és másként ábrázolom azokat. A dráma ugyan­olyan értékű lehet, mint egy filo­zófiai mű, csak éppen a kifejezési módja más. A drámaíró mondani­valóinak formáját és kereteit tet­szés szerint választja meg. Ugyan­azt elmondhatná más formában, más keretek közt is. Nézze, pl. a „Frank V.” lényegében egy embe­ri közösség, egy kollektíva képét tárja a közönség elé. Pontosabban: egy gengszter-demokráciáét. A da­rab politikai vígjáték, amely az emberek egymáshoz való viszonyát mutatja egy kollektív intézmény keretében. — Miért választotta ezt az énekkel tarkított, operettszerű mű­fajt ? VÁLLATVON : — Az ének csak ürügy arra, hogy a szereplők elmondják mon­danivalójukat. Mint ahogy csak forma kérdése, hogy a „Frank V.” cselekménye egy magánbank ke­reteiben játszódik. Választhattam volna egy minisztériumot, egy má­sik kollektív intézményt, vagy akár egy államot színhely gyanánt. A keret nem fontos egy darabnál, csak az, ami benne kifejezésre jut. — Darabjaiban, jogosan, éles bírálattal illeti korszakunk szociá­lis beállítottságát és a jelenlegi társadalmi rendet. Véleménye sze­rint min kellene elsősorban vál­toztatni ? — Sok mindenen kellene vál­toztatni. De nem vagyok pesszi­mista. Nehéz volna jóslásokba bocsátkozni. A magam részéről remélem, hogy az emberiség idő­vel meg fog okosodni. Az író mű­veiben rámutat a fenyegető ve­szélyekre. Ez nem jelenti azt, hogy azok be is fognak következ­ni. — Felfogása szerint az olyan írónak, akinek van mondanivalója is és nemcsak a közönséget kíván­ja szórakoztatni, melyek a szelle­mi és erkölcsi kötelességek ? — Az író úgyszólván az em­berek lelkiiszrtere­téne­k szerepét tölti be. Nem lehet az állam lelki­ismerete, mert az állam szervezet, tehát nincs lelkiismerete. Azért is anarchista egy kissé minden szó, mert nem fogadhatja el a fennál­ló államformát végleges gyanánt. Az államnak szüksége van ellen­irányban ható erőkre is (németül így mondja : Gegenkräfte) és ezek az erők — az írók. — Van-e készülőben új darab­ja, hol lesz legközelebb premierje? — Londonban elhalasztották ,„A fizikusok” bemutatóját , de­cember helyett január 8.-án kerül rá a sor. Szeptemberben a Broad­­way-n adják elő. De még előbb, márciusban bemutatják új darabo­mat : „Herkules és Augias istál­lója” címen, Zürichben. — Befejezésül még egy kérdés: ismer-e magyar írót ? — Egyet : Háy Gyulát, akivel 1951 -ben vagy 52-ben találkoztam Bernben. Mondja, kiszabadult vég­re ? Érdeklődése őszinte ; megnyug­tatom, hogy Háy már nincs bör­tönben. BÚCSÚZOM, de valahogy úgy érzem : a beszélgetés túlságosan „hivatalos” volt, az interjú túl­ságosan is interjú. Szeretnék eb­ből a hidegen okos, minden sza­vát meggondoló emberből valami közvetlenebb hangot is kicsalni. A szemem az íróasztalára esik. — Látom, azonos passziónk van, — jegyzem meg. — Ön is nagy pipás ? Elmosolyodik. Felvesz egy ma­rokra való mindenféle fajta pi­pát : — Maga is pipázik ? Hát akkor miért nem gyújtott rá ? Milyen dohányt szív ? Én legjobban ezt a „Szobranie”-t szeretem... Úgy látszik, a pipások szolida­ritása erősebb az írókénál és az újságírókénál : amikor taxiért akarok telefonálni, Dürrenmatt felajánlja, hogy kocsiján levisz a hegyről a távoli vasútállomásig. Magára kanyarít egy kopott ka­bátot, fejére zsíros micisapkát tesz és így ülünk ragyogó, alumínium­­karosszériájú, vörös bőrüléses lu­xus­kocsijába. Az író bámulatos biztonsággal vezet a kanyargó hegyi utakon, egy-kettőre az állomásnál vagyunk. Egy kézfogás és az autó elegáns­­kanyarulattal visszafelé indul...

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék