Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)

1963-01-01 / 1. szám

2 Az ENSZ és a magyar kérdés Az ENSZ közgyűlése 1962. de­cember 20.-i ülésén megszüntette magyar különmegbízottjának, Sir Leslie Munroe-nak funkcióját. A közgyűlés kifejezte elismerését munkájáért, s felkérte a Főtitkárt, hogy : „tegyen meg minden tőle telhetőt, amit szükségesnek ítél a magyar kérdés megoldásával kap­csolatosan.” A közgyűlés, az Egyesült Álla­mok javaslatára, határozatot foga­dott el, mely „aggodalommal szemléli azt a tényt, hogy a Szov­jetunió, valamint Magyarország mindmáig nem adta meg az ENSZ képviselőjének azt a lehe­tőséget, hogy felelősségteljes mun­káját teljességgel elvégezhesse.” A javaslat mellett szavazott 50 küldött, (főként európaiak és la­tin-amerikaiak), ellene 13, (a Szov­jetunió és a népi demokráciák), tartózkodott a szavazástól 43 kül­dött, (afrikai és ázsiai tagállamok megbízottjai). Támadás Nagy Imre ellen A Népszabadságban, — szokás szerint, — megindult a VIII. kong­resszus „elméleti tanulságainak” feldolgozása. A december 15.-i számban Sánta Ilona cikkezik az „osztályharcról és az osztályszö­­vetségről”, helyesebben annak mai felfogásáról, — „elhajlásoktól men­tesen.” De, hogy Sánta Ilona — és a mögötte állók — elhajlás­mentessége mennyit ér, az rög­tön kiderül cikkéből, mely a baloldali elhajlás egyik szép dísz­példánya. A cikkíró magáénak vallhatja azt a kétes dicsőséget, miszerint a magyar sajtóban hosszú idő óta először merészeli megtámadni Nagy Imrét és állító­lagos „revizionizmusát.” A cikk „dialektikájával” nem érdemes sokat vesződni : Nagy Imre és csoportja szerinte azzal járult hozzá „az osztályharc hal­latlan mértékű felizzításához”, hogy igyekezett csökkenteni a Rá­­kosiék által mesterségesen szított osztályharcot. „A nemzeti egység jelszava abban a helyzetben ellen­­forradalmi jelszó volt”, — miért ?, — most viszont „már nem utópia, nem nacionalista szemfényvesztés a nemzeti egység jelszava.” Ebből pedig világosan következik, hogy „Nagy Imre csoportjának osztálykoncepciója” — ha mást nem, azt eredményezte, hogy „végsőkig kiélezte az ellentmondá­sokat.” A revizionisták célja az volt, hogy : „igyekeztek leszerelni a nép öntudatos erőit, lefegyverez­ni a munkásosztályt, megbénítani osztályharcát.” Az csak természe­tes, hogy ilyképpen „végzetes tör­ténelmi helyzet állt elő” s a párt kénytelen volt „a fegyverrel táma­dó ellenforradalommal szemben... az osztályharc végső eszközéhez, a fegyveres harchoz folyamodni.” 4000 szovjet tankkal, nehéztüzér­séggel, páncélautókkal és Gre­­bennyik vezérőrnaggyal, persze. Sánta Ilona valószínűleg nem olvasta azt a dokumentumot, amelynek alapján cikkét megírta, vagyis Kádár János beszédét a VIII. kongresszuson. Mert ha ol­vasta volna, tudná, hogy Kádár Nagy Imre nevét egyetlen egyszer sem említette meg ; tudná, hogy a Rákosi-klikk politikája volt az, ami „az ellenforradalom szélére” sodorta az országot, nem pedig a „revizionisták mesterkedése”. De Sánta Hana nemcsak Kádárt nem olvas, hanem Hruscsovot sem, mert ha elolvasta volna a Legfel­ső Szovjet ülésén elmondott beszé­dét azt is tudná, hogy az a fajta „osztálypolitika”, amit oly hevesen elítél, igen hasonlít Tito politiká­jához, akit pedig Hruscsov a szo­cializmus építőinek sorába szá-V* ' * • t I 1 , y mir... V*. Hruscsov Titót választotta A KOMMUNISTA PÁRTOK szó­fiai, budapesti, római és prágai kongresszusa óta a szovjet-kínai ideológiai csatározások egyre élén­­kebbek. A vitában Hruscsov sze­mélyesen is színre lépett, s a Szov­jetunió Legfelsőbb Szovjetjében a Peking obstrukciós politikáját szin­te minden kendőzés nélkül támadó megjegyzései, vitathatatlanul új sza­kaszt jelentenek. Ez az első alka­lom, hogy Hruscsov határozottan kijelentette: „A kommunista moz­galom számára a legfőbb veszély a dogmatizmus, nem pedig a revizio­­nizmus.” Minden jel arra mutat, hogy Hrus­csov a Legfelsőbb Szovjet ülésének előestéjéig kereste a lehetőséget a Pekinggel való megegyezésre. A Szovjet Kommunista Párt küldöttjei — Szuszlov, Kuusinen, Brezsnyev és Kozlov —■ a szófiai, budapesti, prá­gai és római kongresszuson mérsé­kelt hangnemben szólaltak fel, s hagyták, hogy a helyi párt vezetői és a testvérpártok küldöttjei vitázza­nak a kínaiakkal. Még december 9-én is a Pravda Novotny és Pajetta felszólalását a kínaiakat közvetlenül felelősségre vonó részletek nélkül hozta. A meg­figyelők viszont megállapíthatták, hogy már másnap, december 10-én, ugyanez az újság ugyanezeket a fel­szólalásokat teljes szövegükben kö­zölte. Vajon mi történt december 9-e és 10-e között? Moszkvában ál­talában úgy vélik, hogy december 9-én a szovjet vezetők értesültek, — talán éppen az új kínai nagykövet révén. — Peking elutasító válaszá­ról, amelyet arra a felszólításukra kaptak, hogy a kínai párt szüntesse meg frakciós tevékenységét a szov­jet párt ellen. ANNYI BIZONYOS, hogy decem­ber 12-én Hruscsov különleges ékes­­szólással védelmezte meg a meg­egyezéseket kereső és a békés együtt­élést célzó politikáját. Ügyesen em­lékeztette a pekingi vezetőket, hogy­ maguk is türelemről tanúskodnak, valahányszor államuk érdeke forog kockán. Belátva a reális erőviszo­nyokat, nem tűrik-e meg Hongkong­ban, Makaóban és Formozán, tehát „kínai területeken” az ellenséges erők jelenlétét? „Vádoljuk-e őket ezért azzal, hogy hűtlenek lettek a marxizmus-leninizmushoz?” — kiál­tott fel Hruscsov, félreérthetetlenül utalva az ellene emelt vádra, amely szerint engedményeivel elárulta volna a kubai ügyet. A továbbiakban kijelentette, hogy „színtiszta provokáció” lenne azt ál­lítani: a kínaiak azért tettek vissza­vonuló mozdulatokat az indiai hatá­ron, mivel az „imperialisták megin­dították Indiának fegyverszállítmá­nyaikat. De valójában, fűzte hozzá Hruscsov, kínai barátainknak szá­­molniuk kellett ezzel a ténnyel. Ép­pen úgy, mint ahogy számoltak az­zal is, hogy a konfliktus elmérgese­dése bizonyára maga után vonta volna a reakciós erők megerősödé­sét Indiában. De azért mégiscsak azt mondhatjuk, hogy elhatározá­suk heles cselekedet volt.” A szov­jet vezető megtámadta Mao Ce­­tung híres tézisét is, amely szerint az imperializmus ma már nem erő­sebb, mint a „papírsárkány”. Ám ennek a „papírsárkánynak” atom­fogai vannak, jegyezte meg, s erről nem szabad elfeledkezni. HA A SZOVJET KORMÁNYFŐ példátlan szigorral ítélte el a dog­matikusokat, eleddig szokatlan bé­­külékeny szellemről tanúskodott a jugoszláv vezetőkkel szemben, akik szerinte a kubai krízisben muta­tott magatartásukkal bebizonyítot­ták, hogy egyáltalában nem érdem­lik meg a „revizionista” elnevezést. A Legfelsőbb Szovjet előtt elmon­dott beszéde számos engedményt tett a jugoszláv álláspontnak, s Tito tetszését bizonyára elnyerte: a) Ostobának minősítette Peking­­nek és Tiranának azt a véleményét, amely kétségbe vonja a mai Jugo­szlávia szocialista jellegét. „Vannak-e földesurak vagy kapitalisták Ju­goszláviában?”, kérdezte Hruscsov, s nem vonakodott kijelenteni, hogy a szektáns és szakadár albánok „jó­val távolabb állnak a marxizmustól, mint a mai jugoszlávok”. b) Újból megerősítette a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszu­sán meghirdetett alapelvet, amely­nek értelmében a szocializmushoz tétele, üd fe­l­i ... c) A Jugoszláv Kommunisták Szö­vetségét „testvérpárt”-nak nevezte. Mindebből világosan megállapít­ható, milyen jelentős fejlődésen mentek keresztül Hruscsov elkép­zelései 1958 júliusa óta, amikor a Titóval való nézeteltéréseiről szól­va azzal vádolta a belgrádi vezető­ket, hogy „a marxista-leninista címre igényt tartanak, de ugyanakkor az imperialistákat támogatják”. Beszédében azonban találhatók olyan részek is, amelyek jóval ke­vésbé tetszhettek Titónak, így pél­dául egyáltalában nem rejtegette, hogy a két párt között még fennálló véleménykülönbség ellenére is végső célja az, hogy a jugoszlávok térje­nek meg a „szocialista család” ke­belébe. Más részről kiemelte a szov­jet párt szerepét, amely abban áll, hogy a „tévelygő” pártokat vissza­vezesse a helyes útra. Nem arra a vezető szerepre utalt-e, ame­lyet a Szovjet Kommunista Párt mindig is magának követelt, de amelyet a jugoszlávok, minden sürgetés és ígéret ellenére mindig vonakodtak elismerni? TITO MARSALLNAK a Legfel­sőbb Szovjetben december 13-án el­mondott beszéde megmutatta, hogy ebben a kérdésben nem hajlandó ál­láspontját megváltoztatni. A jugo­szláv kommunisták változatlanul úgy vélik, hogy jobb, ha megőrzik sem­leges politikájukat, mint ha belép­nek a szocialista táborba. Emlékez­­tetnük kell azonban arra is, hogy a jugoszláv vezetők hajlandók voltak részt venni 1957 novemberében a kommunista pártok nemzetközi kon­ferenciáján, s hogy a „szocialista családból” csak azért vonultak visz­­sza, mivel a kínaiak már akkor rá akarták venni őket arra: ítéljék el a revizionizmust s ismerjék el a Szov­jet Kommunista Párt vezető szere­pét. Lehetséges tehát, hogy a ju­goszláv vezetők a cselekvési sza­badságuk és politikai semlegessé­gük tiszteletben tartását biztosító újabb határozott ígéretek esetén is­mét hajlandók lesznek részt venni a moszkvai konferenciához hasonló, az „egyenjogúság” elve jegyében megtartott közös megnyilvánuláso­kon. Ami pedig a szovjet politikát il­leti: Gaitskell meghívása Moszkvá­ba, a Hruscsov és Kennedy között létesítendő közvetlen telefonvonal­ról szóló hírek. Gromiko december 13-i beszéde, Zorin leváltása meg­annyi jel, amely a „békés együtt­élés” jelszavát már-már a valódi „együttműködés” fogalma felé kö­zelíti. S ha figyelembe vesszük Ulb­richt váratlanul mérsékelt nyilatko­zatát a berlini kérdésben, talán nem minden optimizmus nélkül kezdhetjük el az 1963-as évet. MAO CE-T­­N­G nem sokáig vá­ratott magára, hogy Hruscsovnak és barátainak válaszol­jon: a kínai párt­lap, a Zsenmin Zsibao december 15-i számának villámoktól terhes ve­zércikke valóságos vádirat volt, amely Hruscsovot tette egyedül fe­lelőssé azért a veszélyért, amely a kommunista világot szakadással fenyegeti. A kínai újság szemmel láthatóan Mao-tól sugalmazott vezércikke for­dulópontot jelent a szovjet-kínai válságban. Ez az első eset, amikor a kínaiak a marxista-leninista hagyo­mány egyedüli és igaz letéteménye­sének a szerepében jelentkeznek. Ezek szerint a kínai vezetőség so­hasem tévedett, s nincs is miért szemrehányást tennie magának. Té­vedésben Hruscsov leledzik: ő szeg­te meg az 1960-as közös nyilatkoza­tot azzal, hogy megtámadta az al­bán pártot, kiegyezett a „renegát” Titóval, barátkozik az indiai reakció­sokkal, s épp olyan békülékenynek mutatkozik az imperialistákkal szemben, mint amilyen hajthatatlan Albánia, Kína és­ Észak-Korea test­vérpártjaival. A lap pontról pontra megvédi Kínát Hruscsov, Togliatti, Paretta, Novotny, Kádár és a többiek „vád­jai” ellen. Kalandorpolitika? Ugyan, egy pillanatig sem! Nem Kína volt az, aki a világot majdnem egy atom­háború borzalmaiba taszította. Gon­dosan elkerülve Hruscsov nevének említését, de ugyanakkor napnál világosabban célozva rá. Mao Ce­­tung szóvivője a szovjet kormány­főt ugyancsak gyarló stratégaként mutatja be, aki „az egyik végletből a másikba esik”, hol kalandos ter­veket sző, hol meg kész kapitulálni. Nejm, Kína varft­ai­, írja a párt­lap, aki bárkit is arra kért volna, hogy küldjenek atomfegyvereket Havaná­­ba. Hruscsov kettős hibát követett el: provokálta az ellenséget, majd sietve letette a fegyvert előtte, miután „az amerikai atombombák hírére teljesen megbénult a féle­lemtől”. PEKING SZERINT az oroszokra vár, hogy a megsértett pártok felé az első békülékeny lépéseket meg­tegyék. Valószínű, hogy Moszkva határozottan visszautasítja ezt a felhívást. Annál is inkább, mivel a vita, s különösen a kínaiak vála­sza óta, már túlnőtt a nézeteltéré­seket megoldani szándékozó javas­latok megtárgyalásán. Peking vá­lasza az ellentétek velejét, a kommu­nista világ további stratégiájának a sorsát érinti. Mao Ce-tung világo­san kifejtette, hogy nem bízik a szovjet vezetők hozzáértésében, visz­­szautasítja Hruscsov gyámkodását, s alig leplezetten magának követeli a marxizmus-leninizmus legjobb, sőt talán egyetlen igaz letéteménye­sének a címét. Mivel pedig a kommunista pár­tok nagy többsége kész arra, hogy több-kevesebb fenntartással kövesse a Hruscsov kijelölte utat, a kínaiak­nak, hacsak nem hajlandók magu­kat Moszkvának alávetni, nem ma­rad más, mint a de facto, ha­nem de jure szakadárság. Mao Ce-tung még megragadhatja a Togliatti ál­tal felkínált alkalmat, aki azt java­solta a kínaiaknak: küldjék el Ró­mába képviselőiket, hogy a vitás kérdéseket megtárgyalhassák velük. Ebben az esetben az olaszok a köz­vetítő szerepet játszhatnak, bár — tekintve mindkét fél makacsságát —­ nem nagy jövőt jósolunk ennek a kísérletnek. F. F. Irodalmi Újság Gromiko és a rakéták A Legfelső Szovjet legutóbbi ülésén felszólalt Gromiko is, — jelenti a Népszabadság, — és erőteljesen megvédte (a kubai ügyben) a hruscsovi taktikát a maci taktikával szemben. Mind­eddig rendben is volna. „A ku­bai válság leküzdése, — mon­dotta, — a józan ész győzelme volt a meggondolatlanság fölött.” Nyilván az oroszok „józan eszé­ről” van szó s az imperialis­ták „meggondolatlanságáról”. De hogy ez a józan ész meddig ter­jed, az harminc sorral alább de­rül ki. „Az Egyesült Államok kormánya — folytatja Gromi­ko — nem kérdezte meg a szov­jet kormánytól, vannak-e közép­hatósugarú rakéták Kubában vagy nincsenek, így tehát szovjet részről nem hangozhatott el vá­lasz arra vonatkozóan, hogy van­nak-e vagy nincsenek szovjet ra­kéták Kubában.” S mindjárt fel­háborodva hozzá is teszi: „Mi­lyen alapon jelenti ki az Egyesült Államok, hogy félrevezették, mert nem tájékoztatták arról, hogy szovjet rakétafegyvereket helyeztek el Kubában.” A kérdésre a választ Gromi­ko jobban tudja, mint mi. Hiszen Kennedy elnök személyesen kér­dezte meg tőle, — egy héttel a kubai válság kirobbanása előtt, Washingtonban,­­­ hogy vannak­­- avagy nincsenek szovjet raké­ták Kubában, aztán az ENSZ ülésén megkérdezte ugyanezt Ste­venson, az Egyesült Államok képviselője, Zorintól a Szovjet­unió képviselőjétől, amint erről lapunkban annak idején hírt ad­tunk. Gromiko tagadta, hogy Kubában szovjet rakéták lenné­nek (négyszemközt az elnökkel) s Zorin még ennél is felháboro­­dottabban tagadta (szemben az ENSZ közgyűlésével), hogy ilyes­mi megtörténhet. Ha Gromiko és Zorin tagadá­sának — két hónappal ezelőtt — nem volt sok értelme, az eről­tetett felháborodásnak — két hónapal később — még sokkal kevesebb van. De úgy látszik, hogy az efajta gyermeteg hami­sítás (még akkor is ha csupán „házi használatra” szól) olyan szervi betegség, amelyből nem könnyű kigyógyulni. 1963 január 1. Glezosz és Bibó Manolisz Glezosz, az ismert görög kommunista vezető kisza­badult a börtönből. Jóval öt éves büntetésének letelte előtt királyi amnesztiát kapott. A budapesti sajtó kitörő öröm­mel fogadta Glezosz szabadulását. Első oldalon, nagy betűkkel közöl­ték a hírt, a görög pártember mo­solygó fényképét, beszámoltak első nyilatkozatairól, sajtóértekezleté­ről. Megtudtuk, hogy Glezosz ki­­szabadulását „a nemzetközi tilta­kozó mozgalom vívta ki” és „a királyi amnesztia a reakció meg­hátrálását jelenti”. Megtudtuk, hogy Glezosz első útja a kom­munista vezetés alatt álló Egyesült Demokratikus Baloldal párthelyisé­gébe vezetett, sajtóértekezletén pedig „élesen elítélte a kormány­nak a politikai ellenzékkel szem­ben alkalmazott módszereit, hatá­rozottan követelte, hogy bocsássák szabadon mindazokat a politikai jogdokat, akik még börtönökben és koncentrációs táborokban síny­lődnek és hozzáfűzte : a politikai foglyok problémája Görögország nemzeti problémája s ideje, hogy végezzenek ezzel a tragédiával.” Bocsássanak meg nekünk a ha­zai pártkörök,­­ valószínűleg a bűnös nacionalista csökevények az oka,­­ de valahányszor ők Gle­­zoszról írtak, mi mindannyiszor Bibó Istvánra gondoltunk , vala­hányszor a görög politikai fog­lyokat emlegették, nekünk mind­annyiszor a magyar politikai fog­lyok jutottak az eszünkbe. Tud­juk, hogy Glezosz és Bibó között rengeteg a különbség. Volt némi különbség nemcsak abban is, amiért, hanem abban is, ahogyan elítélték őket : Glezoszt nyilvános tárgyaláson, az egész világsajtó jelenlétében, Bibét zárt tárgyaláson, a védelem komoly lehetősége nélkül, a leg­­teljesebb titokban. Semmi kifogásunk az ellen, hogy a besti Pártsajtó örül az athé­ni pártember kiszabadulásának. Csak azt akartuk megkérdezni : mi lesz Bibó Istvánnal, mi lesz a ma­gyar -politikai foglyokkal ? Nem kívántuk, hogy első oldalon, öles hetükkel, szélesmosolyú fényképek­­kel adjanak hírt az amnesztiáról. De követeltük : engedték szaba­don őket ! Most, amikor már a „görög reakció” is meghátrált, ép­pen ideje volna, hogy a „magyar haladás” is mert hátráltan a nem­zetközi közvélemény előtt. A Tanganyika!­­­4 Köztársaságot! !. december elején kiáltották ki az­t. e ország fővárosában Dar esz Sza­­­­­lamban, hatalmas tömegünnep- il­­­­ségek közepette. Az egykori­­ angol gyarmat, melynek főid­ején találkozott Stanley Livings-i. 1• tonnál, s Hemingway a Kili- i, 'emandzsáróval, független állam, ‚| !; q és fél milliós, szabad nemzet;; ;; lett. Uhum — szabadság —;; kiáltozták az ünneplők a fő- ii ;; város utcáin és terein, nyilván­ „ ;! való örömükben. A világ ősz­­é l’­tozhat velük ebben; nemcsak!; !■ azért, mert felszabadultak a ‚; !' gyarmati uralom alól, hanem !; azért is, mert a Köztársaságnak;; olyan elnöke van, aki méltó;; ■; arra, hogy népét — az örömün­­j! ;; népek után elkövetkező ne-;! ;! kezebb órákban is helyes !‚ „ irányba vezesse. Julius Nyerere,!;­­ a negyven esztendős egykori ‹; !■ tanító azok közé az új, afrikai ‚; !; államférfiak közé tartozik, akik f­­ nem részegülnek meg a szabad- J­ság puszta tényétől s el akar- 5 rák kerülni az afrikai naciona-J lizmus gyakran oly komoly­­ következményekkel járó felelőt-t lenségi veszélyeit. A jelszava : $ ;; uhum na kaze : szabadság és 5 ;! munka. Taneanvika fejlődésé-f nek egyik legjobb biztosítéka $ !■ ez. 5 MVWVWV www^vwr

Next