Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)
1963-01-01 / 1. szám
1963 január 1. FOLYTATÓDIK A HADJÁRAT A MODERN MŰVÉSZETEK ELLEN A MODERN FESTÉSZETI IRÁNYZATOK ellen megindított támadás, amelyre Hruscsov adta meg a jelet december 1-én, egyre nagyobb méreteket ölt, s a hadjáratba bekapcsolódott a sajtó, a rádió és a televízió is. Egész sor moszkvai és vidéki szövegmagyarázó és képzőművészeti kritikus, aki láthatóan csak erre a jelre várt, két hét óta felszabadult örömmel tapossa az antikonformizmus első, fiatal hajtásait. Ismét, mint már annyiszor a szovjet művészeti életben, pellengérre állítják az „absztrakt mázolmányokat”, elrettentő példaként említik az „apolitizmust”, felháborodnak a „polgári Nyugat pocsolyaszagú divatjain”, s pártosan tiltakoznak az „emberi értékek szörnyű megcsonkítása ellen”. A képzőművészet kommisszárjainak a szókincse kifogyhatatlan, s választékosságuk a boldogult Zsdanov legszebb napjait idézi, ha az „új hullám” művészeinek és pártfogóinak a vétkeit kell felsorolni. De túl ezeken a támadásokon, nem csekély azoknak a száma, akik ezt az alkalmat akarják megragadni, hogy végre adminisztratív úton rendet teremtsenek a szovjet művészet házatáján. Ez világlik ki a Pravdában közölt „Levél Hruscsov elvtárshoz” c. írásműből is, amely már megtorló intézkedésekre szólítja fel a hivatalos szerveket. A levél szerzője szerint valóságos, az állam biztonsága ellen szőtt öszszeesküvésről van szó: „A művészeti élet irányításának az elhanyagolása olyan rést teremtett, amelyen keresztül akadálytalanul szivároghatnak be az idegen nézetek. A polgári világ képviselői arra törekednek, hogy fiatalságunk egy részét ideológiai fogságba ejtsék”. Érthető, hogy a levél írója, ahogy maga mondja, „örömujjongással” vette Hruscsovnak a Lovardában megtartott kiállításon tett megjegyzéseit. Egyébként ma már nyilvánvaló, hogy a levélíró és hasonszőrű társai nemcsak lelkes fejbólintással fogadták a szovjet kormány fő esztétikai nézeteit, hanem maguk is mindent elkövettek, hogy ezt kikényszerítsék belőle. MEGLEHETŐSEN NAIV DOLOG lenne azt állítani, hogy Hruscsovot valamilyen ravasz fortéllyal lépre csalták, mint ahogy ezt egyes derék művészek hangoztatják, akik egyben sajnálják, hogy a magasztos látogatónak a leggyengébb mesterek műveit mutattak be. Az azonban vitathatatlan, hogy a művészeti élet egyes magas állású tisztviselői, akiknek tekintélye és pozíciója egyre jobban megingott az utóbbi időben, egyszeriben elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak ellenfeleikkel. Némelyikük esetében ez a harc életre-halálra megy. Vlagyimir Szerov például, akit nemrégiben választottak meg a Képzőművészeti Akadémia elnökévé, a 1920-as évek rettegésében él, amikor az új művészeti áramlatok őt, az akadémikus festészet bajnokát, háttérbe szorították. Szükséges-e megemlíteni, hogy hivatalos pályafutása nem kerülte el a „személyi kultusz” állomásait? Legismertebb képein — Lenin kihirdeti a Szovjetek hatalmát, Lenin megérkezése Pétervárra, Lenin és Sztálin látogatása egy katonai kerület vezérkaránál — mindenütt megtalálható a „zseniális hadvezér” képmása, aki hűséges árnyként kíséri a forradalom megvalósítóját. Az elmúlt évek folyamán Szerov, úgy is mint a Művészek Szövetségének főtitkára és a Képzőművészeti Akadémia alelnöke, az első sorokban harcolt a Moszkvában „ál-újítónak” nevezett irányzat ellen. A tavalyi ideológiai konferencián szinte megszállott dühvel támadta „azokat a túlságosan jólértesült fiatalokat, akik majomhoz illő hisztériával vinnyognak a külföldi művészek ostoba vásznai előtt”, s már akkor attól tartott, hogy ezek az eltévelyedések „megértésre és rokonszenvre” találnak bizonyos szovjet kiállítások szervezőinek a körében. NOS, EZ A SZEROV kísérte el Hruscsovot a Lovardában megtartott kiállításra, s ő jelölte meg — elképzelhető, milyen kísérő szöveggel ! — az elítélendő műveket. Ugyancsak ő javasolta elsőnek a Pravdában, hogy a Képzőművészeti Akadémia fordítson nagyobb gondot a szovjet művészeti iskolákra, és „erősítse meg a tanári állományt”. Ami más szavakkal azt jelenti, hogy mozdítsák el azokat a „gyenge és szakmailag nem kielégítő” személyeket, akik szerinte még mindig tanítanak ezekben az iskolákban. A december 1-én tett hivatalos látogatás jó hírverésül szolgált a lovardas kiállításnak, s azóta, a bejárat előtt minden nap hosszú sorban áll a tömeg. Bármilyen meglepőnek látszik is, a látogató a helyükön találhatja a megbírált képeket, s köztük Fáik híressé vált „Akt”-ját is, amely Hruscsov haragját kiváltotta. Természetesen e képek körül vannak nap mint nap a legvérmesebb viták, s a megfigyelő meglepetéssel állapíthatja meg, hogy a látogatók korántsem adnak egyöntetűen igazat a hivatalos véleménynek. Ezt még Szerov is kénytelen volt elismerni a Pravdában közölt cikkében: sajnálkozva szól azokról a „megjegyzésekről, melyeket oly gyakran lehet hallani a Lovarda kiállítási csarnokában Falk és Sterenberg művei előtt, s amelyek a közízlés fejletlen voltára céloznak”. AZ AKADÉMIZMUS legelszántabb bajnokai mellett néhány mérsékeltebb véleményt is lehetett hallani, még magában a sajtóban is. Így például Jonanszon, a Képzőművészeti Akadémia volt elnöke tárgyilagosabban ítélte meg a helyzetet, pedig senki sem gyanúsíthatja őt azzal, hogy különlegesebben kedvelné a modern irányzatokat. A „Lityeraturnája Gazétá”-nak tett nyilatkozata szerint „az első tanulság, amit az eseményekből le lehet vonni az, hogy a párt vezetői a személyi kultusz évei alatt elfojtott művészi szabadság jogát visszaadták és megerősítették, s hogy biztosították a művészeket, akadály nélkül, széleskörűen követhetik egyéni ízlésüket, gondolataikat, képzeletüket” (?!) Johanszon ugyan határozottan elítélte az absztrakt irányzatot, de mentve ami menthető, vitathatatlan értéknek nyilvánította Cézanne, sőt Picasso műveit is. Nyilatkozatát így fejezte be: „Végre eljött az a boldog nap, amikor nem érvényesek többé a tilalmak, s nem írják elő a művésznek, hogyan szabad, s hogyan nem szabad festenie (?). A művészet csak a felfedezés árán létezhet, másképp nem lenne művészet... Egyetlen tudós, egyetlen esztéta sem tudja előre megmondani, hogy a zseniális vagy vitathatatlanul maradandó műalkotás milyen új formát fog ölteni, milyen hagyományokból sarjad ki, milyen igazságot mond el a világról”. HRUSCSOV és a párt legfelsőbb vezetőségének tizennégy más tagja december 17-én a Lenin-hegyi ünnepélyes fogatóhelyiségben vendégül látta a szovjet értelmiség képviselőit. A találkozót a párt vezetősége azért hívta össze, hogy az érdekelteknek kifejtse, miért ítélte el bizonyos szovjet művészek tevékenységét. A szovjet értelmiség legismertebb képviselői ugyanis nem maradtak közömbösek abban a vitában, amely jelenleg a művészeti életben zajlik; ezekből a körökből, s néha meg a legfontosabb személyiségektől is számos, aggodalmat kievező vélemény jutott el a párt vezetőségéhez. Nemrégiben például egy ismert filmrendező az egyik szakmai konferencián nem habozott tiltakozni nem is annyira a vádak tartalma mint inkább azok stílusa s egyes buzgólkodók túlkapásai ellen. Figyelemre méltó, hogy a találkozón az értelmiség szót kérő nyolc képviselője közül legalább kettő, az ifjú költő, Jevtusenko és Ilja Ehrenburg a „haladó” szárnyhoz tartozik. (Szemtanúk elbeszélése szerint, ez utóbbit egy írónő, Szerebrakova asszony, aki szerencsésen túlélte a sztálini koncentrációs táborokat, szigorúan felelősségre vonta, s szemére hányta a „személyi kultusz” évei alatt tanúsított magatartását. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy az írónő legalább ugyanolyan joggal vonhatta volna még felelősségre a találkozó jónéhány más vendégét... A vendéglátókról nem is beszélve...) A PÁRT VEZETŐI KÖZÜL mindössze ketten szólaltak fel: Iljicsov és Hruscsov. A szovjet kormányfő nyilatkozatáról mindössze annyit lehet tudni, hogy ismételten kifejtette ellenszenvét a művészi „elhajlások”, a nem-figuratív festészet és a dzsessz-zene iránt. Mindenesetre, ha a liberális körök reméltek valamit ettől a véleménycserétől, bizonyára csalódniuk kellett. A hírek szerint a párt első titkára különleges hévvel támadta Nyeszvesztnyij mestert, ezt az aránylag fiatal, harminchat éves, a legutóbbi időkig kevéssé ismert szobrászt, akinek művészi híte lassan kezd szárnyra kapni. Ez az indulatos hang annál meglepőbb, mivel Furceva asszony szovjet kultuszminiszter egy újságírónak alig egy hónapja adott nyilatkozatában Nyeszvesztnyij műveit megkülönböztetően kezelte, s a művész nemcsak jelentős állami rendeléseket kapott, hanem olyan öreg, hivatalos babéroktól övezett szobrász, mint Konyenkov elismerését is elnyerte. Hogy a meghívottaknak legyen alkalmuk a tények ismeretében véleményt formálni, több elítélt műalkotást átszállítottak a fogadóterembe, nevezetesen Fáik „Akt”-ját és Nyikonov „Geológusait”, amely a december 1-i szemle alkalmával szintén „formalistának” találtatott. Az asztalokra absztrakt képeket raktak ki, s nevelő példaként, a „helyes festészet” illusztrálására Gyernyeka és Szerev Vásznait. A hívek arról is szólnak, hogy a találkozón részt vett az „új hullám” több képviselője, valamint Alexander Szolzsenyicin, a sztálini koncentrációs táborokról szóló elbeszélés neves szerzője. Noha az összejövetel több mint három órát tartott, nem tudtak valahány szólásra jelentkezőt meghallgatni, s a résztvevők úgy határoztak, hogy januárban folytatják a vitát. A MODERN MŰVÉSZET ELLEN indított hadjárat váratlan hívet talált Muragyeli zeneszerző személyében, akinek pedig több művét Sztálin határozottan elítélte. A Pravdában közölt cikkében Muragyeli megtámadta a szovjet dzsessz-zenekarokat, dallamaikat „hisztérikus üvöltéshez” hasonlította, s azt tanácsolta, hogy együtteseikbe vegyenek be kíséretnek „egy kanyarba hirtelen bevágtató villamost” is. Ezzel szemben javasolta a „demokratikus” muzsikához való visszatérést, Strauss valcerjeit és Glinka örökszép melódiáit, melyekkel atyáink sétakertekben andalgó nemzedékét gyönyörködtették a rezesbandák. Szóljunk végül egy nagy zenei és társadalmi eseményről: a napokban mutatták be a moszkvai Konzervatóriumban Sosztakovicsnak kórusra és basszusszólóra írt XIII. Szimfóniáját, melynek szövegéül Jevtusenko versei szolgáltak. A mű legszebb részét a költőnek az antiszemitizmus ellen írt, Baby-Jar c. költeménye inspirálta, amely változatlanul nem nagy népszerűségnek örvend a párt felsőbb köreiben. Talán éppen ezért nem emlékezett meg mindeddig a sajtó erről az ősbemutatóról. Mindenesetre a hangversenyteremben soha nem hallott ováció köszöntötte a két szerzőt, az ifjú poétát és a beérkezett komponistát. L. M. BŐVÜL A JUGOSZLÁV-MAGYAR kulturális együttműködés. Drago Vucsinics, a jugoszláv Külföldi Kulturális Kapcsolatok Bizottságának főtitkára, aki két hetes lengyelországi és magyarországi látogatás után visszatért Belgrádba, a sajtó képviselőinek elmondotta, hogy Magyarországon sikeres tárgyalások után pótjegyzőkönyvet írt alá az 1963-as magyar-jugoszláv kulturális együttműködésről. A jegyzőkönyvben megállapodás történt, hogy a felek külön egyezményt kötnek a két ország tudományos és kiadói tevékenységéről és rádió-televízió együttműködéséről. A pótjegyzőkönyv előirányozza továbbá az együttműködés kibővítését más kulturális és művészeti területeken is. ♦ *♦ A MOSZKVAI Vahtangov Színház bemutatja Nyikolaj Pagogyin Fekete madarak című darabját, amely a „személyi kultusz” áldozatainak állít emléket. Irodalmi Újság Színnél, a A szavak furcsán festenek a színek furcsán néznek ki jól fest a néző mert kinéznek belőle a színek kinézik őt a szürke szemüvegből szemtől szembe szemről tárgyba néz a festő fest a néző kinéz befest kifest benéz jobbra-balra széna-szalma szín és alma minden rendjén volna is így boldog csók pecsételhetné a szent alkotást de sajnos baj van még a szavakkal a szavak még mindig furcsán festenek furcsán fest az igazság bújócskát játszik a színek között és rosszul néznek ki a szónokok és a költők is kinéznek korlátaik közül de csak színeket látnak nem látnak sem egeket sem tengereket nagyon rosszul néznek ki „Az oktalan állat az, melyben okos lélek nincsen, hanem csak csupa lelkes állat, mely minden ő cselekedem csak szinte az ő részeinek elalkalmaztatása szerént viszi végbe.” Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, 7, XXXIX. Beáll a sárga állatok közé a rekedt mozdony Istent dicsőit minden gépezet a törvény tilt mindennemű faji megkülönböztetést állat és mozdony és űrhajó között felfújjuk emberbaráti érzelmeinket duzzad az emberiség szerelme és lám átszármazik a világmindenségre halálos űrszerelem himnuszokat szerez a rekedt mozdony ódákat kattognak a sínreszabott állatok a jégtörő távoli bolygóknak ajánlja lelkét és befutott pályája végén meghajol a műcsillag a mértani kéjjel felszeletelt emberek előtt ! Istent dicsőít minden gépezet az Ő kezében jól működnek a titkok ■ s az ő szemében minden rejtély pontos rejtvény lesz. 3 KIBÉDI VARGA ÁRON VERSEI igazság. Hiába mondom hogy nem igaz hiába mondom hogy kék az ég hiába hanyatlók hátra a délutánba mondom az eget és hallgat a föld hiába iszom a türelmes betűket rágom a puha hazugságokat hajlok ábránd és ürügy felé — mert szétfröccsent a szépen szőtt álom megcsuklik az éjszaka és nem rímel a nappal : engem rágnak engem isznak szönyü igazságok hiába mondom hogy nem igaz locsognak a betűk és elhervadt az ég szomjas vagyok nagyon szomjas vagyok és szeretlek Csahola Marnak a partok simogat a láng : csak róla szólok a fehér arcról a bennem úszó szemről olyan a teste mint egy folyó olyan az ujja mint egy kés lángba boruló álom lobogó szoma egymást egymásba ágyazó egymást egymásnak alkotó csalók és szeretők Alap, ’rendőz’i Lesöpörték ezt a napot is a földiekéről — lesöpörték ? vagy besöpörték ? — lehullt (mondjuk) a nap és továbbgurul a földteke mélyebben márt bele minket az elmúlásba Megnyugtatásul szolgál a csillagrendszer itt-ott fehér fényeket iktattak a sárgák közé a tekintet elfedi a láthatatlan dolgokat neki csak nézőtér marad a látóknak tere nincsen Szédülünk tér nélkül mert felgöngyölítették a végtelent tekintet fény csillag mind ürügy kurta vigasz a vakságra — kilógunk a lesöpört napból és fojtogatnak a csillagtalan rendszerek