Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)

1963-01-01 / 1. szám

1963 január 1. FOLYTATÓDIK A HADJÁRAT A MODERN MŰVÉSZETEK ELLEN A MODERN FESTÉSZETI IRÁNYZATOK ellen megindított támadás, amelyre Hruscsov adta meg a jelet december 1-én, egyre nagyobb méreteket ölt, s a hadjá­ratba bekapcsolódott a sajtó, a rá­dió és a televízió is. Egész sor moszkvai és vidéki szövegmagyará­zó és képzőművészeti kritikus, aki láthatóan csak erre a jelre várt, két hét óta felszabadult örömmel tapossa az antikonformizmus első, fiatal hajtásait. Ismét, mint már annyiszor a szovjet művészeti életben, pellen­gérre állítják az „absztrakt mázol­­mányokat”, elrettentő példaként em­lítik az „apolitizmust”, felháborod­nak a „polgári Nyugat pocsolyasza­­gú divatjain”, s pártosan tiltakoz­nak az „emberi értékek szörnyű megcsonkítása ellen”. A képzőmű­vészet kommisszárjainak a szókin­cse kifogyhatatlan, s választékossá­guk a boldogult Zsdanov legszebb napjait idézi, ha az „új hullám” művészeinek és pártfogóinak a vét­keit kell felsorolni. De túl ezeken a támadásokon, nem csekély azoknak a száma, akik ezt az alkalmat akarják megragad­ni, hogy végre adminisztratív úton rendet teremtsenek a szovjet mű­vészet házatáján. Ez világlik ki a Pravdában közölt „Levél Hruscsov elvtárshoz” c. írásműből is, amely már megtorló intézkedésekre szó­lítja fel a hivatalos szerveket. A levél szerzője szerint valóságos, az állam biztonsága ellen szőtt ösz­­szeesküvésről van szó: „A művésze­ti élet irányításának az elhanyagolá­sa olyan rést teremtett, amelyen keresztül akadálytalanul szivárog­hatnak be az idegen nézetek. A polgári világ képviselői arra töre­kednek, hogy fiatalságunk egy ré­szét ideológiai fogságba ejtsék”. Érthető, hogy a levél írója, ahogy maga mondja, „örömujjongással” vette Hruscsovnak a Lovardában megtartott kiállításon tett megjegy­zéseit. Egyébként ma már nyilván­való, hogy a levélíró és hasonszőrű társai nemcsak lelkes fejbólintással fogadták a szovjet kormány fő esz­tétikai nézeteit, hanem maguk is mindent elkövettek, hogy ezt ki­­kényszerítsék belőle. MEGLEHETŐSEN NAIV DO­LOG lenne azt állítani, hogy Hrus­­csovot valamilyen ravasz fortéllyal lépre csalták, mint ahogy ezt egyes derék művészek hangoztatják, akik egyben sajnálják, hogy a magasz­tos látogatónak a leggyengébb mes­terek műveit mutattak be. Az azon­ban vitathatatlan, hogy a művészeti élet egyes magas állású tisztviselői, akiknek tekintélye és pozíciója egyre jobban megingott az utóbbi időben, egyszeriben elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak ellenfeleikkel. Némelyikük esetében ez a harc életre-halálra megy. Vlagyimir Szerov például, akit nemrégiben választottak meg a Képzőművészeti Akadémia elnökévé, a 1920-as évek rettegésében él, ami­kor az új művészeti áramlatok őt, az akadémikus festészet bajnokát, háttérbe szorították. Szükséges-e megemlíteni, hogy hivatalos pálya­futása nem kerülte el a „személyi kultusz” állomásait? Legismertebb képein — Lenin kihirdeti a Szov­jetek hatalmát, Lenin megérkezése Pétervárra, Lenin és Sztálin láto­gatása egy katonai kerület vezér­karánál — mindenütt megtalálható a „zseniális hadvezér” képmása, aki hűséges árnyként kíséri a forrada­lom megvalósítóját. Az elmúlt évek folyamán Szerov, úgy is mint a Mű­vészek Szövetségének főtitkára és a Képzőművészeti Akadémia alel­­nöke, az első sorokban harcolt a Moszkvában „ál-újítónak” nevezett irányzat ellen. A tavalyi ideológiai konferencián szinte megszállott düh­vel támadta „azokat a túlságosan jólértesült fiatalokat, akik majom­hoz illő hisztériával vinnyognak a külföldi művészek ostoba vásznai előtt”, s már akkor attól tartott, hogy ezek az eltévelyedések „meg­értésre és rokonszenvre” találnak bi­zonyos szovjet kiállítások szerve­zőinek a körében. NOS, EZ A SZEROV kísérte el Hruscsovot a Lovardában megtar­tott kiállításra, s ő jelölte meg — elképzelhető, milyen kísérő szöveg­gel ! — az elítélendő műveket. Ugyancsak ő javasolta elsőnek a Pravdában, hogy a Képzőművészeti Akadémia fordítson nagyobb gon­dot a szovjet művészeti iskolákra, és „erősítse meg a tanári állo­mányt”. Ami más szavakkal azt jelenti, hogy mozdítsák el azokat a „gyenge és szakmailag nem kielégí­tő” személyeket, akik szerinte még mindig tanítanak ezekben az isko­lákban. A december 1-én tett hivatalos látogatás jó hírverésül szolgált a lovardas kiállításnak, s azóta, a be­járat előtt minden nap hosszú sor­ban áll a tömeg. Bármilyen megle­pőnek látszik is, a látogató a he­lyükön találhatja a megbírált ké­peket, s köztük Fáik híressé vált „Akt”-ját is, amely Hruscsov harag­ját kiváltotta. Természetesen e képek körül van­nak nap mint nap a legvérmesebb viták, s a megfigyelő meglepetéssel állapíthatja meg, hogy a látoga­tók korántsem adnak egyöntetűen igazat a hivatalos véleménynek. Ezt még Szerov is kénytelen volt elis­merni a Pravdában közölt cikkében: sajnálkozva szól azokról a „meg­jegyzésekről, melyeket oly gyakran lehet hallani a Lovarda kiállítási csarnokában Falk és Sterenberg mű­vei előtt, s amelyek a közízlés fej­letlen voltára céloznak”. AZ AKADÉMIZMUS legelszán­tabb bajnokai mellett néhány mér­sékeltebb véleményt is lehetett hal­lani, még magában a sajtóban is. Így például Jonanszon, a Képző­művészeti Akadémia volt elnöke tár­­gyilagosabban ítélte meg a helyze­tet, pedig senki sem gyanúsíthatja őt azzal, hogy különlegesebben ked­velné a modern irányzatokat. A „Lityeraturnája Gazétá”-nak tett nyilatkozata szerint „az első tanul­ság, amit az eseményekből le lehet vonni az, hogy a párt vezetői a sze­mélyi kultusz évei alatt elfojtott művészi szabadság jogát visszaad­ták és megerősítették, s hogy bizto­sították a művészeket, akadály nél­kül, széleskörűen követhetik egyéni ízlésüket, gondolataikat, képzeletü­ket” (?!) Johanszon ugyan határozottan elí­télte az absztrakt irányzatot, de mentve ami menthető, vitathatatlan értéknek nyilvánította Cézanne, sőt Picasso műveit is. Nyilatkozatát így fejezte be: „Végre eljött az a bol­dog nap, amikor nem érvényesek többé a tilalmak, s nem írják elő a művésznek, hogyan szabad, s hogyan nem szabad festenie (?). A művé­szet csak a felfedezés árán létez­het, másképp nem lenne művészet... Egyetlen tudós, egyetlen esztéta sem tudja előre megmondani, hogy a zse­niális vagy vitathatatlanul mara­dandó műalkotás milyen új formát fog ölteni, milyen hagyományokból sarjad ki, milyen igazságot mond el a világról”. HRUSCSOV és a párt legfelsőbb vezetőségének tizennégy más tagja december 17-én a Lenin-hegyi ünne­pélyes fogatóhelyiségben vendégül látta a szovjet értelmiség képvise­lőit. A találkozót a párt vezetősé­ge azért hívta össze, hogy az érde­kelteknek kifejtse, miért ítélte el bizonyos szovjet művészek tevékeny­ségét. A szovjet értelmiség legismer­tebb képviselői ugyanis nem ma­radtak közömbösek abban a vitá­ban, amely jelenleg a művészeti életben zajlik; ezekből a körökből, s néha meg a legfontosabb sze­mélyiségektől is számos, aggodal­mat kievező vélemény jutott el a párt vezetőségéhez. Nemrégiben például egy ismert filmrendező az egyik szakmai konferencián nem ha­bozott tiltakozni nem is annyira a vádak tartalma mint inkább azok stílusa s egyes buzgólkodók túlka­pásai ellen. Figyelemre méltó, hogy a találko­zón az értelmiség szót kérő nyolc képviselője közül legalább kettő, az ifjú költő, Jevtusenko és Ilja Eh­renburg a „haladó” szárnyhoz tar­tozik. (Szemtanúk elbeszélése sze­rint, ez utóbbit egy írónő, Szerebra­­kova asszony, aki szerencsésen túl­élte a sztálini koncentrációs tábo­rokat, szigorúan felelősségre von­ta, s szemére hányta a „személyi kultusz” évei alatt tanúsított ma­gatartását. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy az írónő legalább ugyanolyan jog­gal vonhatta volna még felelősségre a találkozó jónéhány más vendégét... A vendéglátókról nem is beszélve...) A PÁRT VEZETŐI KÖZÜL mind­össze ketten szólaltak fel: Iljicsov és Hruscsov. A szovjet kormányfő nyilatkozatáról mindössze annyit le­het tudni, hogy ismételten kifej­tette ellenszenvét a művészi „elhaj­lások”, a nem-figuratív festészet és a dzsessz-zene iránt. Mindenesetre, ha a liberális kö­rök reméltek valamit ettől a véle­ménycserétől, bizonyára csalódniuk kellett. A hírek szerint a párt első titkára különleges hévvel támadta Nyeszvesztnyij mestert, ezt az arány­lag fiatal, harminchat éves, a leg­utóbbi időkig kevéssé ismert szob­rászt, akinek művészi híte lassan kezd szárnyra kapni. Ez az indu­latos hang annál meglepőbb, mivel Furceva asszony szovjet kultuszmi­niszter egy újságírónak alig egy hó­napja adott nyilatkozatában Nyesz­vesztnyij műveit megkülönböztetően kezelte, s a művész nemcsak je­lentős állami rendeléseket kapott, hanem olyan öreg, hivatalos babé­roktól övezett szobrász, mint Ko­­nyenkov elismerését is elnyerte. Hogy a meghívottaknak legyen al­kalmuk a tények ismeretében véle­ményt formálni, több elítélt műal­kotást átszállítottak a fogadóterem­be, nevezetesen Fáik „Akt”-ját és Nyikonov „Geológusait”, amely a december 1-i szemle alkalmával szintén „formalistának” találtatott. Az asztalokra absztrakt képeket raktak ki, s nevelő példaként, a „he­lyes festészet” illusztrálására Gyernyeka és Szerev Vásznait. A hívek arról is szólnak, hogy a találkozón részt vett az „új hullám” több képviselője, valamint Alexan­der Szolzsenyicin, a sztálini kon­centrációs táborokról szóló elbeszé­lés neves szerzője. Noha az össze­jövetel több mint három órát tar­tott, nem tudtak valahány szólásra jelentkezőt meghallgatni, s a részt­vevők úgy határoztak, hogy január­ban folytatják a vitát. A MODERN MŰVÉSZET ELLEN indított hadjárat váratlan hívet ta­lált Muragyeli zeneszerző személyé­ben, akinek pedig több művét Sztá­lin határozottan elítélte. A Pravdá­ban közölt cikkében Muragyeli meg­támadta a szovjet dzsessz-zeneka­­rokat, dallamaikat „hisztérikus ü­­völtéshez” hasonlította, s azt ta­nácsolta, hogy együtteseikbe vegye­nek be kíséretnek „egy kanyarba hirtelen bevágtató villamost” is. Ez­zel szemben javasolta a „demokra­tikus” muzsikához való visszatérést, Strauss valcerjeit és Glinka örök­szép melódiáit, melyekkel atyáink sétakertekben andalgó nemzedékét gyönyörködtették a rezesbandák. Szóljunk végül egy nagy zenei és társadalmi eseményről: a napokban mutatták be a moszkvai Konzerva­tóriumban Sosztakovicsnak kórusra és basszusszólóra írt XIII. Szimfó­niáját, melynek szövegéül Jevtu­senko versei szolgáltak. A mű leg­szebb részét a költőnek az antisze­mitizmus ellen írt, Baby-Jar c. köl­teménye inspirálta, amely változat­lanul nem nagy népszerűségnek ör­vend a párt felsőbb köreiben. Ta­lán éppen ezért nem emlékezett meg mindeddig a sajtó erről az ősbemu­tatóról. Mindenesetre a hangverseny­­teremben soha nem hallott ováció köszöntötte a két szerzőt, az ifjú poétát és a beérkezett komponis­tát. L. M. BŐVÜL A JUGOSZLÁV-MA­­GYAR kulturális együttműködés. Drago Vucsinics, a jugoszláv Külföl­di Kulturális Kapcsolatok Bizott­ságának főtitkára, aki két hetes lengyelországi és magyarországi lá­togatás után visszatért Belgrádba, a sajtó képviselőinek elmondotta, hogy Magyarországon sikeres tárgya­lások után pótjegyzőkönyvet írt alá az 1963-as magyar-jugoszláv kultu­rális együttműködésről. A jegyző­könyvben megállapodás történt, hogy a felek külön egyezményt köt­nek a két ország tudományos és kia­dói tevékenységéről és rádió-televí­zió együttműködéséről. A pótjegy­­zőkönyv előirányozza továbbá az együttműködés kibővítését más kul­turális és művészeti területeken is. ♦ *♦ A MOSZKVAI Vahtangov Szín­ház bemutatja Nyikolaj Pagogyin Fekete madarak című darabját, amely a „személyi kultusz” áldoza­tainak állít emléket. Irodalmi Újság Színnél, a A szavak furcsán festenek a színek furcsán néznek ki jól fest a néző mert kinéznek belőle a színek kinézik őt a szürke szemüvegből szemtől szembe szemről tárgyba néz a festő fest a néző kinéz befest kifest benéz jobbra-balra széna-szalma szín és alma minden rendjén volna is így boldog csók pecsételhetné a szent alkotást de sajnos baj van még a szavakkal a szavak még mindig furcsán festenek furcsán fest az igazság bújócskát játszik a színek között és rosszul néznek ki a szónokok és a költők is kinéznek korlátaik közül de csak színeket látnak nem látnak sem egeket sem tengereket nagyon rosszul néznek ki „Az oktalan állat az, melyben okos lélek nincsen, hanem csak csupa lelkes állat, mely minden ő cse­lekedem csak szinte az ő részeinek elalkalmaztatása szerént viszi végbe.” Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, 7, XXXIX. Beáll a sárga állatok közé a rekedt mozdony Istent dicsőit minden gépezet a törvény tilt mindennemű faji megkülönböztetést állat és moz­dony és űrhajó között felfújjuk emberbaráti érzelmeinket duzzad az emberiség szerelme és lám átszármazik a világmindenségre halálos űrszerelem himnuszokat szerez a rekedt mozdony ódákat kattognak a sínreszabott állatok a jégtörő távoli bolygóknak ajánlja lelkét és befutott pályája végén meghajol a műcsillag a mértani kéjjel felszeletelt emberek előtt ! Istent dicsőít minden gépezet az Ő kezében jól működnek a titkok ■ s az ő szemében minden rejtély pontos rejtvény lesz. 3 KIBÉDI VARGA ÁRON VERSEI igazság. Hiába mondom hogy nem igaz hiába mondom hogy kék az ég hiába hanyatlók hátra a délutánba mondom az eget és hallgat a föld hiába iszom a türelmes betűket rágom a puha hazugságokat hajlok ábránd és ürügy felé — mert szétfröccsent a szépen szőtt álom megcsuklik az éjszaka és nem rímel a nappal : engem rágnak engem isznak szönyü igazságok hiába mondom hogy nem igaz locsognak a betűk és elhervadt az ég szomjas vagyok nagyon szomjas vagyok és szeretlek Csah­ola Marnak a partok simogat a láng : csak róla szólok a fehér arcról a bennem úszó szemről olyan a teste mint egy folyó olyan az ujja mint egy kés lángba boruló álom lobogó szoma egymást egymásba ágyazó egymást egymásnak alkotó csalók és szeretők Alap, ’rendő­z’i Lesöpörték ezt a napot is a földiekéről — lesöpörték ? vagy besöpörték ? — lehullt (mondjuk) a nap és továbbgurul a földteke mélyebben márt bele minket az elmúlásba Megnyugtatásul szolgál a csillagrendszer itt-ott fehér fényeket iktattak a sárgák közé a tekintet elfedi a láthatatlan dolgokat neki csak nézőtér marad a látóknak tere nincsen Szédülünk tér nélkül mert felgöngyölítették a végtelent tekintet fény csillag mind ürügy kurta vigasz a vakságra — kilógunk a lesöpört napból és fojtogatnak a csillagtalan rendszerek

Next