Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)
1963-01-01 / 1. szám
. A napokban új szomszéd költözött mellénk s alig hogy behurcolkodott, megszólalt a miénkkel határos nappali szobájában a gramofon. A fal vékony, a hang kissé tompítottan, de tisztán átcsengett hozzánk. A szomszéd egy Chopin-darabot játszott, valamikor tudtam a címét, hangnemét és opus-számát, most már csak a muzsikára emlékszem, de arra pontosan. Ez a darab egyike a soknak, melyeket elejüktől végükig megtanultam, anélkül, hogy egyetlen billentyűt leütöttem volna, és azok közé tartozik, amelyek miatt nem tanultam meg zongorázni — • úgy értem: zongorázni és nem csak pötyögtetni a bllentyűket, klimperolni, ahogyan anyám nevezte a műveletet annak idején. Hogy sohasem jutottam túl a klimperoláson, annak Manci zongorajátéka az oka. Manci fölöttünk lakott édesanyjával Budapesten, a Jókai tér egyik öreg házának egy igen roszszagú kétszobás lakásában. Egyetlen egyszer jártunk odafönt, amikor a mama hirtelen meghalt és mi felmentünk megtudakolni, segíthetünk-e Mancinak valamiben. Megköszönte részvétünket és jóindulatunkat, de semmit sem kívánt, szeme piros volt, csúnya kis madárarca duzzadt, keskeny háta meggörnyedt, amint nekihűlt az utcai szoba ablaka előtt álló ócska Bösendorfernek és elszipogta, hogy szegény mama helyére holnap odaköltözik hozzá az Ilka néni. Egyébként nem érintkeztünk egymással, ismeretségünk lépcsőházi ismeretség volt s még annak is röpke: Manci jött lefelé, én mentem felfelé, vagy fordítva; én azt mondtam: „Kezét csókolom, Mancika” — hiszen nagylány volt s én illemtudó ifjú — és ő azt mondta: „Jónapot, Ferkó.” Soha többet, soha mást. Amikor az első világháború első tavaszán odaköltöztünk a Jókai téri házba, tizenötéves voltam; Manci tizennyolc - vagy tizenkilenc. Ők már régóta laktak , ott. Manci a Zeneakadémiára járt, pár- , száz lépésre tőlünk, a térnek Liszt Ferenc nevét viselő felében, és én végigkísísértem Mancit, úgy emlékszem, az első vagy második akadémiai osztálytól fele egészen a művészképzőig. A nehéz Cramer- etűdöktől a Chopin-etűdökig. Bach angol és francia suite-jeitől a g-moll Orgona- , fantázia-és-fugáig, Liszt zongoraátiratá-ban. Haydn zongoraszonátáitól a „Hammerklavier”-ig. Schubert zongoradarab- jaitól Bartók zongoradarabjaiig. A „Träu- i merei’’-től a „Kreisleriann”-ig. És Mozart és Brahms, Debussy, Ravel, Prokofieff és Schönberg és Hindemith és Stravinsky. A nagy zongoraversenyek. Dohnányi új kon- certetüd-sorozata sem maradt ki. Végigkísértem Mancit úgyszólván az egész zon- gora-literatúrán. ő odafent játszott, én odalent figyeltem, ö gyakorolt és én meg- tanultam, amit játszott. Isten bocsássa meg nekem, de még három jeles akadé- I miai professzor, Koessler János, Siklósi Albert és Szendy Árpád nevezetesebb zon- goraműveit is megtanultam — elvégre , azok is a „tananyaghoz tartoztak.” De , mert józan ésszel nem remélhettem, hogy J valaha is úgy tudok majd zongorázni, mint Manci, megelégedtem azzal, hogy tudtam mindent, amit ő tudott, betéve, fejből, állítom, hogy hangról hangra, el- játszani azonban soha semmit sem pró báltam. E z rendben is volt, milyen lehetett . Az volna az én játékom, amikor azu- I tán mindjárt az első önálló hangversenyén ! Manciről is kiderült, hogy nem lett be-lőle valami nagy pianista. Persze ott vol tam a bemutatkozásán és másnap szíjvesen megfojtottam volna a pesti zene- , kritikusokat Lányi Viktortól Merkler Andorig, olyan rideg lekicsinyléssel fogad- tták szegénykét, majdnem ellenségesen. Ta- talán mert olyan csúnya volt, amint valami fehér lepelben ott ült a Zeneakadémia I. nagytermében, az óriási zongora s a félig, üres, félig barátokkal és rokonokkal vattázott nézőtér előtt. De talán igazuk volt ; lehet, sőt valószínű, hogy Manci a hangversenyén nem játszott olyan szépen, mint egyedül énnekem, a plafonon át, felülről is lefelé. Többet nem is koncertezett, zongoraleckékből tartotta el egy ideig Ilka !; nénit és önmagát; azután Ilka néni is; meghalt, Manci pedig később férjhez ment egy zenetanárhoz, elköltözött a ház ;!ból — mint egy idő múltán én magam is! — és alakja kiesett az életemből, emlékel az emlékezetemből. Egészen addig a téli !• délutánig, amikor az új szomszéd gramo- fionjából elkezdett áthangzani a zongoraszó. Hirtelen sötétedett, nem gyújtottam ; lámpát. Ugyanúgy, mint azokon a végte-en, régi téli délutánokon, Pesten." Egyig iskolában voltam; a háborús hiányok miatt nem túlságosan bő és kevéssé változatos ebéd után visszarohantam az Andrássy úton és a Bajza utcán át a fasori gimnáziumba, vívóórára, pingpongra, füleslabdára, footballra, a kemény téli hónapokban jéghokkira, s a rengeteg sportoláson felül, hetedikben és nyolcadikban, az Arany János Kör üléseire. Rendszerint öt óra tájt kerültem haza. A zongora szólt odafent; a zongora mindig szólt odafent, amikor Manci nem a Zeneakadémián volt — meggyőződésem szerint máshova, színházba, moziba, sétálni sohasem járt. A háború alatt egy jelöltre és egy gépírólányra csökkent személyzet néhány perccel öt után ment el apám ügyvédi irodájából. Az egyik udvari szoba volt az ő munkahelyük, a belőle nyíló utcai szoba — az a bizonyos úriszoba — az apámé, de csak fontosabb klienseit fogadta ott, voltaképpen az én birodalmam volt. A jelölt és a kisasszony távozása után apám is elment hazulról, át a közeli társaskörbe s ott barátaival vacsoraidőig vitatkozott vagy alsóst játszott. Anyám a hálószobában szekrényt rendezett vagy kedvenc altdeutsch karosszékében ülve olvasott vagy varrogatott, néha az ebédlői pohárszékekben rendezgetett vagy a lánynak segített a konyhán. Húgom a szobájában ült és magolt, olyan rengeteget tanult, hogy a szeme egy kissé mindig homályosnak látszott. z ily módon biztosnak tetsző tereiben az irodaszobában lévő fali telefonhoz mentem, kényelmesen a falnak támaszkodtam és a nagysádtól egy számot kértem, mindig ugyanazt a számot, úgy hogy a nagysád körülbelül egy év múltán, amikor öt után tíz perccel felkaptam a kagylót a horogról, már a szokásos „Központ"-mondás és számkérés nélkül KÖRMENDI FERENC kapcsolta azt a számot. A szám azonnal jelentkezett, az első csengőpettyenésre. Anyám, ha nagyritkán mégis átment az irodán, néha ezt kérdezte: „Kivel beszélsz?” Holott jól tudta. „Valakivel,” feleltem, kelletlenül feléj csattogva a kagyló fölött. A telefonálás rendszerint egy teljes óráig tartott és holmi latin vagy matematikai véleménycsere után általában arról volt szó, akár csak nem telefonon is, hogy amint lesz két krajcár keresetem, megesküszünk és esküvő után azonnal kivándorolunk Ausztráliába, azt hiszem, azért, mert azt találtuk Magyarország ellenpólusán, a glóbuszon. Hogy miért akartunk elmenni Magyarországról? Talán főleg hogy teljesen egyedül legyünk egymással és senki se zavarjon, szülő, testvér, rokon, barát és más ellenség. Mind a ketten utáltuk a háborút és úgy képzeltük, hogy Ausztráliában örök a béke és a napsütés. Néha vitatkoztunk, hogy Sydney lesz-e vagy Melbourne. Már nem tudom, két vagy három krajcár volt-e a keresetem néhány évvel később, az esküvőnk idején. Sydneyből vagy Melbourne-ből viszont — via Rapallo, Lausanne, London, és valami harminc évvel később — New York és Washington lett, de úgy érezzük, hogy ez így rendjén van. A hoszszú telefonálás után apám dolgozószobájába húzódtam, végigfeküdtem az öreg zöld bőrdíványon és vacsoráig Manci zongorajátékát hallgattam. A „Fälle des Wohllauts” tökéletesen beborított, mint Hans Castorpot a Zauberbergben. Manci kitűnően haladt, amint mentek az években is. Közös repertoárunk rohamosan bővült. Egy-egy nehezebb passzázst tízszer, húszszor megismételt, vannak nagy technikát igénylő nehéz darabok, melyek emlékezetemben néha ma is ilyen sokszoros ismétlésekkel hangzanak fel. Apám vacsora után nagyritkán megkérdezte, mikor tanulok. Már mindennel készen vagyok, feleltem ilyenkor, mellékesen. „Kétlem," mondotta apám, de sohasem firtatta tovább a dolgot. Valahogyan végigsvindliztem magam a gimnáziumon, átvágtam magam az érettségin. Azután vége lett az első világháborúnak, másfajta élet kezdődött. Manci zongorázását is kevesebbet hallgattam, amíg még egyáltalán hallhattam, téli alkonyat rám húzódik, de most nem a Jókai tér, hanem a Washingtoni Capitol Plaza felől. A színe ugyanaz, olyan, mintha mindjárt megindulna a havazás. Hallgatom a Chopin-darabot, de most nem felülről, zongorából, hanem oldalfelől egy gramofonból. Lehet, hogy csak érzékcsalódás, de pontosan úgy hangzik, mint akkor, majdnem ötven évvel ezelőtt, öt óra felé jár az idő, akárcsak akkor régen. Egy Scarlatti-szonáta, azután skálázás, a végtelenségig párhuzamos és ellenmozgásban, tercben, oktávban. bp- Robert Probe, a francia szakszervezeti mozgalom régi harcosa, az Irodalmi Újság felelős kiadója. Magasabbra építik a Gallimard kiadó épületét. Eltűnt az a kis tető alatti iroda, ahol nem is olyan régen Albert Camus szokott fogadni kérdő pillantással, szája szögletében szelíden gúnyos mosollyal... Tömérdek munka terhelte, ezernyi fontos feladat várta, s annyi felől kérték, hogy jelenlétével vagy legalábbis írott nyyatkozatával emelje nyivános gyűlések vagy olyan mozgalmak tekintélyét, melyek az emberi szabadság fejlődését tűzték ki célul, s jóllehet az ő gondolatait is ez kötötte le elsősorban, Albert Camus mégis szakított időt, hogy fogadja és meghallgassa mindazokat, akiket kéréseikkel hírneve vonzott tömegesen a rue Sébastien Bottin-ba. Élete utolsó tíz éve során így jutottam én is ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy találkozhattam vele, megbeszélhettem vele emberi problémákat, hallhattam — nagy megindultsággal — véleményét napi eseményekről, államférfiak cselekedeteiről, politikai vagy pénzügyi csoportok törekvéseiről, szellemi vagy társadalmi mozgalmak esetleges érdemeiről. Tréfásan komoly beszédmodora, szándékosan egyszerűre fogott szavai olyan meleg baráti hangulatot teremtettek körötte, amelynek senki sem tudott ellenállni. Mondanom sem kell, hogy képe és rámmaradt emlékei örökre belém rögződtek. Az elmúlt harminc esztendő történelmének kimagasló eseményei — fájdalom, túl sok van — mind olyanok, hogy a Camus-fajta emberben a legégetőbb gondokat támasztották : a spanyol polgárháború, a sztálini bűnök, az 1939-1945-ös háború és az Ellenállás, a berlini s a budapesti mészárlások, az algériai háború, stb., ez az egész katasztrófa-láncolat serdülőkora óta nyomot hagyott benne s szüntelenül gyötörte élete végéig. Mélyen áthatja ez egész írott művét akárcsak mindazokat a kötelességtudatból vállalt cselekedeteket, melyekkel jogos meggyőződése szerint az embernek, felebarátjának a boldogulását kívánta szolgálni. Mikor Jean-Paul Samson 1953- ROBERT PROI ban Zürichben megindította a független, dogmaellenes irodalmi folyóiratot, a Témoins-t, az első számok egyikének olvasása után Camus is hamarosan bekapcsolódott a születő munkaközösségbe. E sorok írójával, a folyóirat felelős kiadójával közölte csatlakozását. Termékeny megbeszélésekben és vitákban gazdag együttműködés jött létre, melyet Albert Camus élénk, világos és a tényekbe mintegy áttétel nélkül fogazó gondolataival támogatott. Egy alkalommal abban az örömben volt részünk, hogy egy behívott rue Madame-i dolgozó könyvtárszobájába ki akarta dolgozni a Témoins programját, egyúttal pedig kapcsolatra kívánt lépni főbb irányítóival. Jean-Paul Sámsonon kívül jelen volt egy sor neves koponya : Pierre Monatte, Gaston Lévai, André Prudhommeaux, Rainer Biemel (azaz Jean Rounault) és Monatte egyik fiatal követője , Gilbert Walusinski. Noha mindannyian elismertük benne azt, amit lángésznek szokás nevezni, Camus magatartása semmiben sem különbözött a társaság többi tagjaiétól s nagyképűségtől mentes viselkedése arról győzött meg valamennyiünket, hogy az igazi nagy ember, bár tudatában van nyilvánvaló szellemi felsőbbségének, minden körülmények között, még a jelentéktelenebb emberekkel is, sőt kiváltképpen velük, megmarad szerénynek, egyszerűnek és szívélyesnek. Témoins folyóirattal való együttműködése korából több találkozó emlékét őrizzük. Ezeken, a már említett barátainkon kívül Georges Navel, az író, Jeanne Hersch, a filozófusnő, J.J. Morvan, a fiatal költő és Daniel Martinet orvos vett részt. Camus kezdeményezésére egy ízben Rirette Maitrejean-nál gyűltünk össze. Ezzel a fegyvertársnőjével, aki a „hősi korban” a VAnarchie-t szerkesztette Victor Serge Kibaltchiche-sel a Bonnot-ügy idején, mindig különlegesen kedves előzékenységgel bánt. Együtt dolgoztak a Paris-Loir-nál 1939-ben Párizsban, majd 1940-ben Lyonban, ahova az újság a német előretörés elől húzódott vissza. Elmondták, hogyan jutottak el autón Párizsból Clermont-Ferrand-ig, ahol egy időre megállapodtak, közös konyhán élve az újság néhány más szerkesztőjével, megmászva a Puyde-Dôme csúcsát, olyan auvergne-i fogadókra lelve, ahol még „békebeli” kosztot kaptak. Ezután Lyonba mentek, ahol Albert Camus néhány hónapra rá másodszor megházasodott. Camus nemigen beszélt a földalatti ellenállás éveiről. Messze volt már a Combat kora, mind jobban elmerültünk ilyennek Irodalmi Újság A NYUGAT-EURÓPAI televíziós hálózat, az EUROVISION szerint 80 millió nézője volt az ismert angol színműíró, Terence Rattigan új darabjának, amit december elején mutattak be Európa legnagyobb színpadán, azaz az európai televíziós stúdiókban. A darabnak legalábbis két, egymással összefüggő, — érdekessége van; ez egyik, hogy magáról a televízióról, illetve az ezzel kapcsolatos emberi, drámai összeütközésről szól; a másik, hogy első volt abban a sorozatban, mely — mintegy „kísérleti színpadként,” — az elkövetkezendő években egymáshoz kapcsolja, a televízió képernyőjén keresztül, az európai szímű írás és színjátszás legjobb és legmodernebb eredményeit egy szinte elképzelhetetlenül hatalmas „nézőtérrel”, a zsöllyék és támlásszékek helyett az európai néző, papucsban és kávéját kavargatva, szembetalálja magát a technikai forradalommal egybekötött kulturális kísérlettel. Hogy az eredmény milyen lesz, az majd talán évek múltán derül ki, hogy a kísérlet figyelemreméltó, az már az első adásból kiderült. Nem mintha Terence Rattigan 80 millió darabja remekmű lett volna. A , Iheart to heart” (leginkább „Négyszemközt”-nek fordíthatnánk) a BBC egy ismert s híres műsorából, a ,Iace to face” című interjúsorozatból meríti témáját és ötletét egyaránt. Ebben a műsorban ismert írók, művészek, színészek, költők, közéleti emberek vallanak (egy rendkívül ügyes „kérdező” kérdéseire válaszolván), életük, sikereik, kudarcaik, flozófiájuk, világnézetük, művészetszemléletük, társadalomképük színesen változatos anyagáról. Rattigan darabja ott veszi fel a szálat, ahol az eredeti műsor elhagyja, a színfalak mögött. Hőse, egy ismert és híres, középkorú „interjúvoló”, akinek nemcsak intellektuális ereje, hanem kegyetlen „rámenőssége” is közismert, konfliktusa pedig a lelkiismereti kérdés, vajon jogaés kötelessége-e — az időközben birtokába jutott adatok alapján — leleplezni azt a népszerű minisztert, akivel aznap este fog leülni „négyszemközt” a felvevőgépek elé. A probléma abszurditása ott van, hogy a hős tudja : ha leleplezi a rér nező minisztert, otthagyja a felesége akinek főként a gazdag és gondtalan élet kell, de még ezzel az áldozattal sem ér el semmit: az első hibás kérdésnél kikapcsolják az adást, önmagát megsemmisítette, s a „közerkölcsökön” nem segített. A dilemma megoldása, hogy a miniszter a korrupció nyilvánosságra hozatalától való félelmében maga leplezi le önmagát a felvevőgépek előtt; az interjúvoló „televíziós történelmet” csinál, a vállalat igazgatója, aki néhány órával ezelőtt felmondással fenyegette, új szerződést kínál fel neki; a felesége nem hagyja ott, a miniszter pedig nem bukik meg : a hős a bátorságával együtt ott van, ahonnan elindult. Érdemes volt ? Rattigan szerint, érdemes. Azért a néhány emberért, akik az önleleplezés után a miniszter bukását követelték. A többiről döntsön 80 millió néző. VALÓSZÍNŰLEG dönt is; megállapítja, hogy a darab konfliktusa érdekes, hogy a játék, a rendezés, a felvétel egyaránt kitűnő. De azt is meg kell állapítania, hogy a csiszolt mondatok, gondosan felépítette- 1963 január 1.