Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1964-01-01 / 1. szám
1964 január 1. Irodalmi Újság Tizenötödik évfolyam olyan valószínűtlennek tűnt, hogy gyorsan utánaszámítottam. És valóban nincs tévedés : 1964. január 1-ével az Irodalmi Újság 15-ik évfolyamába lép. Tizenöt év : kamaszkor. De egy irodalmi lap életében csaknem másfél évtized nem csekélység. Különösen, ha a mögöttünk lévő másfél évtizedről s az Irodalmi Újságról beszélünk. Ezt a lapot formájánál, vagy ha úgy tetszik „jellegénél” fogva az irodalom istene is arra teremtette, hogy ne a békés írói műhelymunka, hanem a szellemi élet viharainak fóruma legyen. Az is volt születése percétől fogva mindmáig s, ha isten élteti, az marad félszáz esztendős koráig. Az újság formájában megjelenő kétheti vagy hetilap ugyanis nemcsak a kritikust és a publicistát, hanem a novellistát és a költőt is arra ösztönzi, hogy vitakedvéből a legmaróbbat, humorából a legcsattanóbbat, szellemi terméséből a legfrissebbet tegye le a szerkesztő asztalára. Korántsem azt kívánom ezzel mondani, hogy az Irodalmi Újság mindig érdekes, friss és csattanó. Színvonala időszakonkint, olykor számonkint változott, de korfordulókat meg belső irodalmi villongásokat tükröző szeszélyes változásaival együtt is mindig hű maradt önmagához : a magyar irodalom újságja volt a szó legjobb és legrosszabb értelmében.— Irodalomnak újság, újságnak irodalom... — mondta egyik nagy írónk valamikor tíz évvel ezelőtt e sorok írójának, a lap akkori szerkesztőjének. — Akkor miért írsz bele mégis szívesen ? — Mert olvassák — hangzott a válasz. — Tudod, hogy sok mindenben nem értek egyet veletek, de tény, ami tény : közönséget tudtatok teremteni. Tegyen szabad ezt az emléket néhány száraz adattal ■’^kiegészítenünk. Az Irodalmi Újságot az első években 17.000 példányban nyomták, ami már a harmadik évfolyamtól kezdve szűkösnek bizonyult. Igaz, hogy az újságosbódék előtt még nem álltak sorba a vásárlók, hogy egy-egy példányhoz jussanak, de „remittenda” alig-alig maradt. 1953-ban megkezdődött a közönség rohama. A 17.000 példány az utolsó szálig elfogyott s az újságárusok kétségbeesve, de hiába kértek utánpótlást. Csak egy évre rá, amikor az Irodalmi Újság egyébként már hetenkint jelent meg, sikerült áttörni a bürokrácia falát és kiharcolni előbb 24.000 majd 35.000 példány nyomására elegendő papírt. S még ez is kevésnek bizonyult : az Irodalmi Újság „hiánycikk” volt, mint a tojás, a disznóhús és a hagyma. 1956-ban, a lap forradalom előtti fénykorában pedig már 100.000 példány is kevés lett volna : az utcán a szó szoros értelmében verekedtek az emberek, egy-egy Irodalmi Újságért. A hazai sajtóban a forradalom leverése óta nem kevés becsmérlő szó hangzott el az Irodalmi Újság múltjáról és jelenéről. Lehordták mindennek : az ellenforradalom szálláscsinálójának, a reakció szócsövének, majd ma Londonban s később Párizsban megjelenő Irdalmi Újságról szólva — amerikaiak által pénzelt uszító orgánumnak. Nos, a lap mostani előfizetőinek névsorát nem ismerem, de ismerőseim körére gondolva azt látom, hogy az Irodalmi Újságot 1963-ban is ugyanazok olvassák és ugyanazok szeretik, akik 10 vagy már 15 évvel ezelőtt olvasóinak sorába léptek. Az Irodalmi Újság ebben a tekintetben is az maradt, ami volt : nem a „reakció”, nem az „ellenforradalom”, hanem az irodalombarát magyar olvasóközönség legműveltebb és leghaladóbb rétegének újságja. Ez az olvasóközönség, ez volt és ez maradt az Irodalmi Újság egyetlen „tőkéje”, ezért sikerült a lapot az emigráció mostoha körülményei között újjáéleszteni és fenntartani. Az Irodalmi Újságot szerkeszteni — ebben azt hiszem egy-kori és jelenlegi szerkesztők valamennyien egyetértünk — sohasem volt könnyű feladat. Magyarországon az Irodalmi Újság „jogilag” nem tartozott a párt fennhatósága alá, de születése percétől fogva abban a kétes kitüntetésben részesült, hogy a párt kulturális osztályának vezetői, sőt a Politikai Bizottság tagjai is nagyító alatt vizsgálták meg az újság minden sorát. Az Írószövetség, a lap tulajdonképpeni gazdája, csak 1953-tól kezdve — s eleinte még akkor is csak módjával — vett részt az Irodalmi Újság szellemi irányításában. A lap igazi főszerkesztője a telefonkészülék volt... az a telefon, Illés Béla szerkesztői szobájában, amely a lap megjelenése után néhány órával csaknem minden alkalommal megszólalt. — Illés pénteken kint idegesen fel-alá járkálva már várta a kellemetlen pillanatot, — hogy a drót másik végéről Andics Erzsébet, vagy nemegyszer maga Rákosi Mátyás közölte, miféle tűrhetetlen pártellenes verssort vagy mondatot fedeztek fel az újság legfrissebb számában. Ez volt a lap „pártirányításának” módszere azokban az években is, amikor az Irodalmi Újság szerkesztői a legjobb meggyőződéssel küzdöttek az igaznak hitt hamis ügy szolgálatában. Hiába ! A párt sólyomszeme a legőszintébb szektariánus írásban is fel tudott fedezni valamit, ami elég volt ahhoz, hogy szerző és szerkesztő egy hétig rosszul aludjék a telefonon kapott nyomatékos figyelmeztetés után és legközelebb jobban meggondolja... 1956 óta többen megírták, — a legérdekesebben Aczél Tamás és Méray Tibor, — hogyan alakult át a háború utáni „pártos” írónemzedék politikai és írói látásmódja a Sztálin halálát követő időkben, s hogyan váltak az egykori pártírók a Nagy Imre körül csoportosuló ellenzék nemegyszer legaktívabb szószólóivá. Ezt az utat járta végig az Irodalmi Újság csaknem teljes szerkesztői és munkatársi gárdája is. Ezzel a mély lelkiismereti válságból fakadó s ezért ellenállhatatlan erejű átalakulással szemben afelső pártirányítás” tehetetlennek bizonyult. Ettől kezdve hiába szólalt meg Illés Béla szobájában a félelmetes telefon, (Illés egyébként többnyire szanatóriumba vonult, hogy fel se kelljen vennie a kagylót), s hiába záporoztak a szankciók is. Ha egy szerkesztőt leváltottak, a másik ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Amikor Hámos Györgyöt a pártközpont kulturális osztályának vezetője, Andics Erzsébet előbb felkérte, majd — Hámos tiltakozására — utasította, hogy vegye át a lap szerkesztését, Hámos ártatlanul megkérdezte : — De tulajdonképpen miért... ? Én is csak azt fogom csinálni, amit az előző szerkesztő csinált. Amikor pedig Enczi Endre barátunk, az Irodalmi Újság mostani szerkesztője került a Gorkij fasori szerkesztői asztal mögé, első dolga az volt, hogy leváltott kollégáitól kért cikket már az első számba, ami az ő neve alatt jelent meg. Véletlenül épp azon a héten az MSZMP egyik mai vezetőjének egy ostoba cikke ismét felszította a hosszú hónapokon át dúló Madách vitát, amely — sokan biztos emlékeznek rá — odáig ment, hogy a Nemzeti Színház Rákosi egyenes utasítására levette a műsorról Az ember tragédiáját. Az Enczi kérésére írt cikkek közül az egyik ily módon véletlenül épp erről a témáról szólt. Enczi elolvasta, köhögött, aztán lassú, nyugodt hangján azt kérdezte a szerzőtől : Tudod-e, hogy ebből baj lesz ? Aztán küldte a nyomdába. Hogy miféle baj lett belőle, márnem is tudom, nem is fontos, hiszen tíz és százezrek szenvedtek el sokkal súlyosabb bajokat, mint az Irodalmi Újság szerkesztői és munkatársai. De az ilyen kis bajok, kellemetlenségek, viszontagságok vállalása : ez volt az Irodalmi Újság mindennapos élete. A tizenötödik év küszöbén megengedhető, hogy erre is emlékezzünk. Molnár Miklós 3 FEJTŐ FERENC KELETEN A TECHNIKAI TOLVAJNYELV és az unalmas szótenger közepette a világ közvéleménye talán nem is vette észre, milyen fontos határozatok születtek a szovjet Központi Bizottság december 9-én Moszkvában megnyitott ülésszakán. Pedig a szovjet vegyipar fejlesztésére megszavazott hatalmas összeg — 42 milliárd rubel az elkövetkező hét esztendőre, az októberben előirányzott 20 milliárddal szemben — bizonyára fordulópontot jelent a Szovjetunió népgazdaságának történetében. A vegyiparnak — és ezzel együtt a könnyűipar fontosabb ágainak — tulajdonított vezető szerep viszont azt is jelenti, hogy a szovjet vezetőség lemond a nehézipar elsőbbségéről, a népgazdaság fejlesztésének mindmáig szent és sérthetetlen dogmájáról. Malenkovot 1955-ben még azért vádolták „buharinizmussal” és távolították el a hatalomból, mert változtatni kívánt ezen a dogmán. Hruscsov akkor még a nehézipar védelmezőinek a sorába tartozott, s egy véleményen volt a kohászat, a hadiipar és a vezérkar főnökeivel. Most viszont ugyanez a Hruscsov a reformtörekvések híveinek az élére állt. S hogy az új gazdasági program jelentőségét csak még jobban hangsúlyozza, attól sem riadt vissza, hogy módosítsa Lenin emlékezetes jelszavát : „A szocializmus = szovjethatalom + villamosítás !” A jelszó ezentúl így hangzik : „Szocializmus = szovjethatalom = villamosítás + vegyipar”. A Szovjetunió fejlődésében új fejezet kezdődik. A gyakorlati szellem nagy nehezen talán győzedelmeskedik a hagyományos dogmákon. KORAI LENNE, hogy a Szovjetunió gazdasági szerkezetét alapjaiban megbolygató fordulat valamennyi következményét megjósoljuk. Annyi azonban már most is bizonyosnak látszik, hogy a Központi Bizottság nagy horderejű programjának megvalósításához nemcsak a „hidegbéke" légkörére van szükség, hanem a „nemzetközi együttműködésre" is. Ha a Szovjetunió a vegyipart részesíti előnyben, ez az elhatározás szükségszerűen magával hozza az enyhülést is. Ez az enyhülés két területen mutatkozhat meg. Elsősorban kevéssé valószínű, hogy a Szovjetunió iparának óriási méretű átállítását végre tudja hajtani anélkül, hogy ne csökkentené a hadiipar költségeit valamint a nemzetközi tekintély (űrhajózás !) megőrzésére szánt kiadásokat. A moszkvai szerződés, amely az atomkísérletek részleges leállítását írta elő, már eddig is jelentős összegeket szabadított fel a szovjet gazdaság más ágai számára. Ahhoz persze, hogy az új program gyakorlati következményeit, a beruházások megoszlását világosan ítélhessük meg, látnunk kell előbb a következő két évre szóló tervet és költségvetést is. MÁSODSORBAN: Hruscsov egyáltalában nem titkolta, hogy a Szovjetuniónak a vegyipar most előírt fejlesztéséhez szüksége van a Nyugat fokozott együttműködésére is. Ezek szerint tehát a Szovjetunió valutájának jó részét nemcsak külföldi gabona vásárlására fordítja majd, hanem hosszabb fizetési határidős vegyipari felszerelés behozatalára is. A szakemberek számítása szerint a Szovjetunió vegyipari felszerelése kétszer annyira függ majd a Nyugat előrehaladott országaitól, mint iparának összes többi ága. A háború óta Moszkva még egyszer sem intézett a nyugati világhoz ilyen nagyméretű és sokat ígérő „ajánlati felhívást”. Igaz, ez a felhívás nem éri teljesen váratlanul a nyugati megfigyelőket. Már a múlt év tavaszán az oroszok tárgyalásokat kezdtek Angliában, Franciaországban, Japánban, az Egyesült Államokban és a Német Szövetségi Köztársaságban vegyi- és műanyag-üzemek építésére. Az új program megvalósításához azonban ennél jóval nagyobb arányú nyugati kölcsönökre lesz szüksége. Hruscsov december 9-i beszédében hangoztatta, hogy a mai világban ezek a kölcsönök a „gazdasági kapcsolatok alapvető normái” . Ugyanakkor azonban figyelmeztette a nyugatiakat : ne akarjanak a Szovjetunió helyzetéből „politikai hasznot” húzni. Hruscsovtól ez persze egyáltalában nem meglepő. De nem meglepő az sem, ha a nyugati világ ezt kérdi : vajon érdekében áll-e, hogy a Szovjetuniónak eredményes segítséget nyújtón idült nehézségeinek legyőzésére, ha ellenszolgáltatásul Hruscsov csak a „tisztességes hasznot” kínálja föl, s a nagy politikai kérdések, a berlini, a kelet-német és a kelet-európai helyzet rendezésében változatlanul hajthatatlan marad ? MINT MÁR ANNYISZOR, a Nyugatnak most is leleményesnek és rugalmasnak kell lennie, hogy elkerülje a pacifista illúziók és a szemellenzős gyanakvás zátonyát. A Szovjetuniót valóságában kell látni, téveszmék nélkül , mint átmeneti helyzetben lévő országot, ahol a régi és az új, az öreg és a fiatal nemzedék váltakozó frontér és kimenetelében egyelőre bizonytalan harca folyik. Annyi azonban bizonyos, hogy Hruscsov a megújulást követelő erők mellé állt. EGYRE NYILVÁNVALÓBB az is, hogy a Nyugathoz való közeledés és a sztálintalanítás folyamata, amelynek a „vegyi plénum” fontos állomása, egymástól elválaszthatatlanok. Az úgynevezett „moszkvai szellem” és az anyagi jólét után vágyakozó lakosság igényeinek a megértése szorosan összetartozó és egymásra ható jelenségek. Amikor egyesek Hruscsovnak a szemére hányták, hogy külföldön vásárol gabonát, a szovjet kormányfő — utalva arra, mennyiben különböznek kormányzási módszerei elődjeiétől — az 1947-es sötét esztendőt idézte. „Ha Sztálin és Molotov módszerét követtük volna, mondotta Hruscsov, naoyban is tudtunk volna gabonát exportálni... Ők viszont akkor is exportáltak búzát, amikor az ország egyes vidékeinek a lakossága ebben hiányt szenvedett és éhen elpusztult...” A fejlődés olyan tényével állunk szemben, amelyet csak bátorítani lehet. Hruscsov számára ez a helyzet természetesen nem kockázat nélkül való, hiszen a szovjet népnek tett ígéreteiből mindeddig csak nagyon keveset tudott valóra váltani. Noha nem egyszer bizonygatta a szűzföldek meghódításának szükségességét, a nagy tervek elhallgatása valójában csúfos kudarcot rejt. A szibériai földek idén mintegy ötmillió tonna termést hoztak , alig egyharmadát a legjobb év termésének, s még felét sem annak a búzamennyiségnek, amelyet az elmúlt hónapokban a Szovjetunió Nyugaton volt kénytelen beszerezni. Nem igen valószínű, hogy Hruscsov még egy ilyen nagyméretű kudarcot túléljen. VÉGÜL hadd hívjuk föl a figyelmet arra is, hogy a vegyipar előtérbe helyezése a Szovjetuniót csak még jobban eltávolítja Kínától. A szovjet népgazdaság átszervezése gyakorlatilag kizárja annak lehetőségét, hogy a Kínának nyújtott segély újra komolyan szóba kerüljön. A szovjet ipar átállítása, ahogy az imént már említettük, a Szovjetunió fokozott nyugati orientációjával jár, s egyben újabb előrelépést jelent a revizionizmus útján is. Igaz persze az is, hogy Hruscsov a kínaiakkal folytatott egyre élesebb vitájában hivatkozhat Lenin példájára, aki az 1921-es új gazdasági politikáját, az ún. NEP- korszakot éppen a nyugati tőkéhez intézett fölhívásával avatta fel. Lenint erre a megoldásra a körülmények kényszerítették. Hruscsov tervétől a taktikai megfontolások szintén nem idegenek ; a célja neki is az, hogy megtartsa és megerősítse a Párt diktatúráját. De 1921 és 1963 között a szovjet nép felnőtt, érettebb lett, és megoldásra váró problémái is mások ma már. És mindenekelőtt : Hruscsov nem Lenin. A PEKINGI SAJTÓ meg sem várta a Központi Bizottság ülésének a végét, hogy a Hruscsov ellen megfogalmazott vádirat újabb fejezetét tegye közzé. A legfőbb vádpont az, hogy a szovjet kormányfő ,,1959 óta megszállottan keresi az Egyesült Államokkal a közeledést és a szovjet-amerikai kondominium megvalósítását a földön”. A kínai dokumentum egyes bekezdései szinte féltékenységi perpatvarra emlékeztetnek. „A szovjet vezetők másra már nem is néznek, csak az Egyesült Államokra” — mondják szó szerint a megcsalt kínaiak. Az elhagyott hitves duzzoghatna így. S az elhagyott Kína egyre erősebben hirdeti meggyőződését, hogy a Szovjetunió előbbutóbb átáll a Nyugathoz. A HELYZET VÁLTOZÓ