Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-01-01 / 1. szám

1964 január 1. Irodalmi Újság Tize­nötödik évf­o­lya­m o­­­lyan valószínűtlennek tűnt, hogy gyorsan utánaszámítottam. És valóban nincs tévedés : 1964. január 1-ével az Irodalmi Újság 15-ik évfolyamába lép. Tizenöt év : kamaszkor. De egy irodalmi lap életében csak­nem másfél évtized nem csekélység. Különösen, ha a mögöttünk lévő másfél év­tizedről s az Irodalmi Újságról beszélünk. Ezt a lapot formájánál, vagy ha úgy tetszik „jellegénél” fog­va az irodalom istene is arra teremtette, hogy ne a békés írói műhelymunka, hanem a szellemi élet viharainak fóruma legyen. Az is volt születése percétől fogva mindmáig s, ha isten élteti, az marad félszáz esztendős koráig. Az újság formájában meg­jelenő kétheti vagy hetilap ugyanis nemcsak a kritikust és a publicistát, hanem a novellistát és a költőt is arra ösztönzi, hogy vitakedvéből a legmaróbbat, humorából a legcsattanóbbat, szelle­mi terméséből a legfrissebbet tegye le a szerkesztő asztalára. Korántsem azt kívánom ezzel mondani, hogy az Irodalmi Újság mindig érdekes, friss és csattanó. Színvonala időszakonkint, olykor számonkint változott, de korfordulókat meg belső irodal­mi villongásokat tükröző szeszélyes változásaival együtt is mindig hű maradt önmagához : a magyar irodalom újságja volt a szó legjobb és legrosszabb értelmében.­­— Irodalomnak újság, újságnak irodalom... — mondta egyik nagy írónk valamikor tíz évvel ezelőtt e sorok írójának, a lap akkori szerkesztőjének. — Akkor miért írsz bele mégis szívesen ? — Mert olvassák — hangzott a válasz. — Tudod, hogy sok mindenben nem értek egyet veletek, de tény, ami tény : közön­­séget tudtatok teremteni. T­egyen szabad ezt az emléket néhány száraz adattal ■’^kiegészítenünk. Az Irodalmi Újságot az első években 17.000 példányban nyomták, ami már a harmadik évfolyamtól kezdve szűkösnek bizonyult. Igaz, hogy az újságosbódék előtt még nem álltak sorba a vásárlók, hogy egy-egy példányhoz jussanak, de „remittenda” alig-alig maradt. 1953-ban megkezdődött a közön­ség rohama. A 17.000 példány az utolsó szálig elfogyott s az újságárusok kétségbeesve, de hiába kértek utánpótlást. Csak egy évre rá, amikor az Irodalmi Újság egyébként már hetenkint jelent meg, sikerült áttörni a bürokrácia falát és kiharcolni előbb 24.000 majd 35.000 példány nyomására elegendő papírt. S még ez is kevésnek bizonyult : az Irodalmi Újság „hiánycikk” volt, mint a tojás, a disznóhús és a hagyma. 1956-ban, a lap forradalom előtti fénykorában pedig már 100.000 példány is kevés lett volna : az utcán a szó szoros értelmében verekedtek az emberek, egy-egy Irodalmi Újságért. A hazai sajtóban a forradalom leverése óta nem kevés becsmér­lő szó hangzott el az Irodalmi Újság múltjáról és jelenéről. Le­hordták mindennek : az ellenforradalom szálláscsinálójának, a reakció szócsövének, majd m­a Londonban s később Párizsban megjelenő Irdalmi Újságról szólva — amerikaiak által pénzelt uszító orgánumnak. Nos, a lap mostani előfizetőinek névsorát nem ismerem, de ismerőseim körére gondolva azt látom, hogy az Irodalmi Újságot 1963-ban is ugyanazok olvassák és ugyanazok­ szeretik, akik 10 vagy már 15 évvel ezelőtt olvasóinak sorába léptek. Az Irodalmi Újság ebben a tekintetben is az maradt, ami volt : nem a „reakció”, nem az „ellenforradalom”, hanem az irodalombarát magyar olvasóközönség legműveltebb és leghaladóbb rétegének újságja. Ez az olvasóközönség, ez volt és ez maradt az Irodalmi Újság egyetlen „tőkéje”, ezért sikerült a lapot az emigráció mos­toha körülményei között újjáéleszteni és fenntartani. A­z Irodalmi Újságot szerkeszteni — ebben azt hiszem egy-­­kori és jelenlegi szerkesztők valamennyien egyetértünk — sohasem volt könnyű feladat. Magyarországon az Irodalmi Újság „jogilag” nem tartozott a párt fennhatósága alá, de születése per­cétől fogva abban a kétes kitüntetésben részesült, hogy a párt kulturális osztályának vezetői, sőt a Politikai Bizottság tagjai is nagyító alatt vizsgálták meg az újság minden sorát. Az Írószövet­ség, a lap tulajdonképpeni gazdája, csak 1953-tól kezdve — s eleinte még akkor is csak módjával — vett részt az Irodalmi Újság szellemi irányításában. A lap igazi főszerkesztője a telefonkészü­lék volt... az a telefon, Illés Béla szerkesztői szobájában, amely a lap megjelenése után néhány órával csaknem minden alkalommal megszólalt. — Illés pénteken kint idegesen fel-alá járkálva már várta a kellemetlen pillanatot, — hogy a drót másik végéről Andics Erzsébet, vagy nemegyszer maga Rákosi Mátyás közölte, miféle tűrhetetlen pártellenes verssort vagy mondatot fedeztek fel az újság legfrissebb számában. Ez volt a lap „pártirányításának” módszere azokban az években is, amikor az Irodalmi Újság szer­kesztői a legjobb meggyőződéssel küzdöttek az igaznak hitt hamis ügy szolgálatában. Hiába ! A párt sólyomszeme a legőszintébb szektariánus írásban is fel tudott fedezni valamit, ami elég volt ahhoz, hogy szerző és szerkesztő egy hétig rosszul aludjék a tele­fonon kapott nyomatékos figyelmeztetés után és legközelebb job­ban meggondolja... 1956 óta többen megírták, — a legérdekesebben Aczél Tamás és Méray Tibor, — hogyan alakult át a háború utáni „pártos” írónemzedék politikai és írói látásmódja a Sztálin halálát követő időkben, s hogyan váltak az egykori pártírók a Nagy Imre körül csoportosuló ellenzék nemegyszer legaktívabb szószólóivá. Ezt az utat járta végig az Irodalmi Újság csaknem teljes szerkesztői és munkatársi gárdája is. Ezzel a mély lelkiismereti válságból fakadó s ezért ellenállhatatlan erejű átalakulással szemben a­­felső párt­irányítás” tehetetlennek bizonyult. Ettől kezdve hiába szólalt meg Illés Béla szobájában a félelmetes telefon, (Illés egyébként többnyire szanatóriumba vonult, hogy fel se kelljen vennie a kagylót), s hiába záporoztak a szankciók is. Ha egy szerkesztőt leváltottak, a másik ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Amikor Hám­os Györgyöt a pártközpont kulturális osztályának vezetője, Andics Erzsébet előbb felkérte, majd — Hámos tiltakozására — utasította, hogy vegye át a lap szerkesztését, Hámos ártatlanul megkérdezte : — De tulajdonképpen miért... ? Én is csak azt fogom csinálni, amit az előző szerkesztő csinált. Amikor pedig Enczi Endre barátunk, az Irodalmi Újság mostani szerkesztője került a Gorkij fasori szerkesztői asztal mögé, első dolga az volt, hogy leváltott kollégáitól kért cikket már az első számba, ami az ő neve alatt jelent meg. Véletlenül épp azon a héten az MSZMP egyik mai vezetőjének egy ostoba cikke ismét felszította a hosszú hónapokon át dúló Madách vitát, amely — sokan biztos emlékez­nek rá — odáig ment, hogy a Nemzeti Színház Rákosi egyenes utasítására levette a műsorról Az ember tragédiájá­t. Az Enczi kérésére írt cikkek közül az egyik ily módon véletlenül épp erről a témáról szólt. Enczi elolvasta, köhögött, aztán lassú, nyugodt hangján azt kérdezte a szerzőtől : Tudod-e, hogy ebből baj lesz ? A­ztán küldte a nyomdába. Hogy miféle baj lett belőle, már­­nem is tudom, nem is fontos, hiszen tíz és százezrek szen­vedtek el sokkal súlyosabb bajokat, mint az Irodalmi Újság szer­kesztői és munkatársai. De az ilyen kis bajok, kellemetlenségek, viszontagságok vállalása : ez volt az Irodalmi Újság mindennapos élete. A tizenötödik év küszöbén megengedhető, hogy erre is em­lékezzünk. Molnár Miklós 3 FEJTŐ FERENC KELETEN A TECHNIKAI TOLVAJ­NYELV és az unalmas szótenger közepette a világ közvéleménye talán nem is vette észre, milyen fontos határozatok születtek a szovjet Központi Bizottság decem­ber 9-én Moszkvában megnyitott ülésszakán. Pedig a szovjet vegy­ipar fejlesztésére megszavazott ha­talmas összeg — 42 milliárd rubel az elkövetkező hét esztendőre, az októberben előirányzott 20 milli­­árddal szemben — bizonyára for­dulópontot jelent a Szovjetunió népgazdaságának történetében. A vegyiparnak — és ezzel együtt a könnyűipar fontosabb ágainak — tulajdonított vezető szerep vi­szont azt is jelenti, hogy a szov­jet vezetőség lemond a nehézipar elsőbbségéről, a népgazdaság fej­lesztésének mindmáig szent és sérthetetlen dogmájáról. Malenkovot 1955-ben még azért vádolták „buharinizmussal” és tá­volították el a hatalomból, mert változtatni kívánt ezen a dogmán. Hruscsov akkor még a nehézipar védelmezőinek a sorába tartozott, s egy véleményen volt a kohászat, a hadiipar és a vezérkar főnökei­vel. Most viszont ugyanez a Hrus­csov a reformtörekvések híveinek az élére állt. S hogy az új gazda­sági program jelentőségét csak még jobban hangsúlyozza, attól sem riadt vissza, hogy módosítsa Lenin emlékezetes jelszavát : „A szocializmus = szovjethatalom + villamosítás !” A jelszó ezentúl így hangzik : „Szocializmus = szovjet­hatalom = villamosítás + vegy­ipar”. A Szovjetunió fejlődésében új fejezet kezdődik. A gyakorlati szellem nagy nehezen talán győze­delmeskedik a hagyományos dog­mákon. KORAI LENNE, hogy a Szov­jetunió gazdasági szerkezetét alap­jaiban megbolygató fordulat vala­mennyi következményét megjósol­juk. Annyi azonban már most is bizonyosnak látszik, hogy a Köz­ponti Bizottság nagy horderejű programjának megvalósításához nemcsak a „hidegbéke" légkörére van szükség, hanem a „nemzetkö­zi együttműködésre" is. Ha a Szovjetunió a vegyipart részesíti előnyben, ez az elhatározás szük­ségszerűen magával hozza az eny­hülést is. Ez az enyhülés két területen mutatkozhat meg. Elsősorban ke­véssé valószínű, hogy a Szovjet­unió iparának óriási méretű átállí­tását végre tudja hajtani anélkül, hogy ne csökkentené a hadiipar költségeit valamint a nemzetközi tekintély (űrhajózás !) megőrzésére szánt kiadásokat. A moszkvai szer­ződés, amely az atomkísérletek részleges leállítását írta elő, már eddig is jelentős összegeket szaba­dított fel a szovjet gazdaság más ágai számára. Ahhoz persze, hogy az új program gyakorlati következ­ményeit, a beruházások megoszlá­sát világosan ítélhessük meg, lát­nunk kell előbb a következő két évre szóló tervet és költségvetést is. MÁSODSORBAN: Hruscsov egyáltalában nem titkolta, hogy a Szovjetuniónak a vegyipar most előírt fejlesztéséhez szüksége van a Nyugat fokozott együttműködé­sére is. Ezek szerint tehát a Szov­jetunió valutájának jó részét nem­csak külföldi gabona vásárlására fordítja majd, hanem hosszabb fizetési határidős vegyipari felsze­relés behozatalára is. A szakemberek számítása sze­rint a Szovjetunió vegyipari fel­szerelése kétszer annyira függ majd a Nyugat előrehaladott országaitól, mint iparának összes többi ága. A háború óta Moszkva még egyszer sem intézett a nyugati világhoz ilyen nagyméretű és sokat ígérő „ajánlati felhívást”. Igaz, ez a fel­hívás nem éri teljesen váratlanul a nyugati megfigyelőket. Már a múlt év tavaszán az oroszok tár­gyalásokat kezdtek Angliában, Franciaországban, Japánban, az Egyesült Államokban és a Német Szövetségi Köztársaságban vegyi- és műanyag-üzemek építésére. Az új program megvalósításához azonban ennél jóval nagyobb arányú nyuga­ti kölcsönökre lesz szüksége. Hruscsov december 9-i beszédé­ben hangoztatta, hogy a mai vi­lágban ezek a kölcsönök a „gaz­dasági kapcsolatok alapvető nor­mái” . Ugyanakkor azonban figyel­meztette a nyugatiakat : ne akar­janak a Szovjetunió helyzetéből „politikai hasznot” húzni. Hrus­­csovtól ez persze egyáltalában nem meglepő. De nem meglepő az sem, ha a nyugati világ ezt kérdi : va­jon érdekében áll-e, hogy a Szov­jetuniónak eredményes segítséget nyújtón idült nehézségeinek legyő­zésére, ha ellenszolgáltatásul Hrus­csov csak a „tisztességes hasznot” kínálja föl, s a nagy politikai kér­dések, a berlini, a kelet-német és a kelet-európai helyzet rendezésé­ben változatlanul hajthatatlan ma­rad ? MINT MÁR ANNYISZOR, a Nyugatnak most is leleményesnek és rugalmasnak kell lennie, hogy elkerülje a pacifista illúziók és a szemellenzős gyanakvás zátonyát. A Szovjetuniót valóságában kell látni, téveszmék nélkül , mint át­meneti helyzetben lévő országot, ahol a régi és az új, az öreg és a fiatal nemzedék váltakozó frontér és kimenetelében egyelőre bizony­talan harca folyik. Annyi azonban bizonyos, hogy Hruscsov a megúju­lást követelő erők mellé állt. EGYRE NYILVÁNVALÓBB az is, hogy a Nyugathoz való közele­dés és a sztálintalanítás folyama­ta, amelynek a „vegyi plénum” fontos állomása, egymástól elvá­laszthatatlanok. Az úgynevezett „moszkvai szellem” és az anyagi jólét után vágyakozó lakosság igényeinek a megértése szorosan összetartozó és egymásra ható je­lenségek. Amikor egyesek Hrus­­csovnak a szemére hányták, hogy külföldön vásárol gabonát, a szov­jet kormányfő — utalva arra, mennyiben különböznek kormány­zási módszerei elődjeiétől — az 1947-es sötét esztendőt idézte. „Ha Sztálin és Molotov módszerét kö­vettük volna, mondotta Hruscsov, naoyban is tudtunk volna gabo­nát exportálni... Ők viszont akkor is exportáltak búzát, amikor az or­szág egyes vidékeinek a lakossága ebben hiányt szenvedett és éhen elpusztult...” A fejlődés olyan tényével állunk szemben, amelyet csak bátorítani lehet. Hruscsov számára ez a helyzet természetesen nem kocká­zat nélkül való, hiszen a szovjet népnek tett ígéreteiből mindeddig csak nagyon keveset tudott valóra váltani. Noha nem egyszer bizony­gatta a szűzföldek meghódításának szükségességét, a­ nagy tervek el­hallgatása valójában csúfos kudar­cot rejt. A szibériai földek idén mintegy ötmillió tonna termést hoztak , alig egyharmadát a leg­jobb év termésének, s még felét sem annak a búzamennyiségnek, amelyet az elmúlt hónapokban a Szovjetunió Nyugaton volt kényte­len beszerezni. Nem igen valószí­nű, hogy Hruscsov még egy ilyen nagyméretű kudarcot túléljen. VÉGÜL hadd hívjuk föl a fi­gyelmet arra is, hogy a vegyipar előtérbe helyezése a Szovjetuniót csak még jobban eltávolítja Kíná­tól. A szovjet népgazdaság átszer­vezése gyakorlatilag kizárja annak lehetőségét, hogy a Kínának nyúj­tott segély újra komolyan szóba kerüljön. A szovjet ipar átállítása, ahogy az imént már említettük, a Szovjetunió fokozott nyugati orien­tációjával jár, s egyben újabb előrelépést jelent a revizionizmus útján is. Igaz persze az is, hogy Hrus­csov­ a kínaiakkal folytatott egyre élesebb vitájában hivatkozhat Le­nin példájára, aki az 1921-es új gazdasági politikáját, az ún. NEP- korszakot éppen a nyugati tőkéhez intézett fölhívásával avatta fel. Le­nint erre a megoldásra a körül­mények kényszerítették. Hruscsov tervétől a taktikai megfontolások szintén nem idegenek ; a­­ célja neki is az, hogy megtartsa és megerősítse a Párt diktatúráját. De 1921 és 1963 között a szovjet nép felnőtt, érettebb lett, és megol­dásra váró problémái is mások ma már. És mindenekelőtt : Hruscsov nem Lenin. A PEKINGI SAJTÓ meg sem várta a Központi Bizottság ülésé­nek a végét, hogy a Hruscsov ellen megfogalmazott vádirat újabb fe­jezetét tegye közzé. A legfőbb vádpont az, hogy a szovjet kor­mányfő ,,1959 óta megszállottan keresi az Egyesült Államokkal a közeledést és a szovjet-amerikai kondominium megvalósítását a föl­dön”. A kínai dokumentum egyes be­kezdései szinte féltékenységi per­patvarra emlékeztetnek. „A szovjet vezetők másra már nem is néznek, csak az Egyesült Államokra” — mondják szó szerint a megcsalt kí­naiak. Az elhagyott hitves duzzog­hatna így. S az elhagyott Kína egyre erősebben hirdeti meggyő­ződését, hogy a Szovjetunió előbb­­utóbb átáll a Nyugathoz. A HELYZET VÁLTOZÓ

Next