Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)
1965-01-01 / 1. szám
1965. január 1. Belgrád, 1964. december MINTEGY HARMINC ”testvérpárt” küldöttei vettek részt december 7-től 13-ig Belgrádban a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének kongresszusán. A Szakszervezetek Palotájában megtartott kongresszuson a külföldi küldöttek a legnagyobb elismeréssel szóltak Titóról és pártjáról, s ez a tiszteletadás egyben azt is jelentette, hogy a ’’szocialista államok családja” végleg befogadta maga közé a jugoszláv kommunistákat. Azok a jugoszláv személyiségek, akiknek észrevételeimet előadtam, nem mulasztották el megjegyezni, hogy nem "megtérésről” van szó ebben az esetben. A kongresszus első napján elmondott tömör és világos beszámolójában Tito marsall maga is hangsúlyozta, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (1952 óta így nevezik a jugoszláv kommunista pártot) mindig is ”a nemzetközi munkásmozgalom szerves része volt, még akkor is, amikor elszigetelésére és kizárására erőszakos kísérletek történtek.” A jugoszláv kommunisták határozottan vallják, hogy soha nem lettek hűtlenek sem elveikhez, sem a nemzetköziség szelleméhez. Nem ők azok, akik ’’megtérnek” most a ’’szocialista államok családjába” , a ’’testvérpártok” fedezik fel újra a szocialista Jugoszláviát. S ez a kibékülés — a második, Hruscsov emlékezetes 1955-ös Canossa-járása óta — a jugoszláv elképzelések alapján történt meg, fejtette ki nekem Jugoszlávia volt párizsi nagykövete. A szovjet Központi Bizottság küldötte, P.N. Gyemicsov ezt hallgatólagosan el is ismerte, amikor hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió a többi szocialista országgal (tehát Jugoszláviával is) kapcsolatait az egyenlőség alapján óhajtja fejleszteni. A szovjet küldött utalt arra is, hogy hazája elismeri minden ország jogát ahhoz, hogy politikáját maga válassza meg, történelmi és nemzeti hagyományainak, gazdasági és társadalmi fejlettségének megfelelően. Ez a nyilatkozat, akárhogyan értelmezzük is, a nemzeti kommunizmus gondolatát igazolja ! VAJON fenntartás nélkül megtért-e a Szovjeunió a pluralista elképzeléshez, amelynek fővonalait maga Tito marsall vázolta fel könnyedén és határozottan az ezerötszáz jugoszláv kongresszista, valamint a néhány száz külföldi küldött és megfigyelő előtt ? Minden jel arra mutat, hogy nem erről van szó. Meglepő lenne, ha a Kreml urai egyik napról a másikra lemondanának a hegemóniáról, amelyet a szovjet párt oly hosszú időn keresztül gyakorolt a nemzetközi munkásmozgalomban. Igaz, a szovjet párt 1960-ban lemondott vezető szerepéről. Ez azonban inkább csak taktikai fogás volt, amely bizonyos kínai törekvéseknek akarta útját állni. Togliatti policentrizmusa, a jugoszlávok önállósága továbbra is sok bosszúságot okozott, a szovjet vezetőknek, akik változatlanul reménykedtek, hogy előbb vagy utóbb újra kézbe veszik a rakoncátlankodó testvérpártokat. A moszkvai vezetők ilyen irányú törekvése azonban mindeddig kudarcot vallott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy nem tudták összehívni a december 15-re tervezett kommunista zsinat-előkészítő konferenciát. Pekingnek és csatlósainak leválása alaposan megtépázta a nemzetközi kommunista mozgalom tekintélyét. S ha a Szovjetunió nem akarja minden befolyását elveszíteni, kénytelen most kesztyűs kézzel bánni azokkal, akiket nemrég még revizionistáknak nevezett, s szocialista személyi igazolványt kiállítani azoknak, akiket annak idején a mozgalom árulójának bélyegzett. Ezen a téren Hruscsov távozása — akiről, mellesleg szólva, Tito óvatosan szívélyes szavakban emlékezett meg — sem változtat a helyzeten. JOGGAL MONDHATJUK, hogy a belgrádi kongresszus a központosító törekvésekkel szemben az önállósító irányzat sikerét jelentette. A kongresszus két ’’sztárja”, a leglelkesebben megtapsolt két szónok Tito és az olasz Giancarlo Paretta volt. A pluralizmus hívei soha nem beszéltek ilyen nyíltan és határozottan. A "centralisták” magyarok, franciák, csehek, bulgárok — felszólalásai mellettük zavartnak és halványnak látszottak. Tito marsall világosan kifejtette, hogy a különböző kommunista pártok autonómiáján nem üres jelszót vagy taktikai fogást ért. Ez az autonómia, hangoztatta, ”általános érvényű alapelv, minden egység és együttműködés előfeltétele”. Paretta a ”kommunista pártok önállóságának teljes elismerését” követelte. "Amikor az új egység szükségességét hangoztatjuk, — mondotta az olasz küldött, — meg vagyunk győződve arról, hogy ezt csak a különbségek elismerése útján érhetjük el." Beszédét lelkes tapsvihar köszöntötte. Gyemicsov és a francia párt képviselője, Plissonnier, a nemzetközi konferencia öszszehívása mellett kardoskodott. Felhívásukra sem Tito, sem Paretta nem válaszolt , mindössze néhány homályos célzást tettek a testvéri viták, az őszinte megbeszélések szükségességére. ”A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, — mondotta Tito, — támogatni fog minden véleménycserét és együttműködést, amely a nemzetközi kommunista mozgalom tevékenységét elősegíti." ”Nem ítéljük el teljesen a nemzetközi konferencia gondolatát” — magyarázta nekem az egyik jugoszláv közéleti személyiség. — ”De tiltakozunk minden olyan közös határozat ellen, amelynek célja az, hogy valakit fölvegyen a nemzetközi kommunista mozgalomba vagy éppen kizárjon onnan." A jugoszlávok, akárcsak az olaszok, szigorúan bírálják a "soviniszta” szellemet, s nem hajlandók engedményt tenni a maoizmusnak, de nem óhajtanak semmiféle hivatalos kiközösítésben sem részt venni. Ezzel szemben, elfogadják a kommunista "zsinat” gondolatát, ha ezt az ’’antidogmatikus platform” kidolgozására, vagy — ahogy az olaszok mondják — ”a mozgalom általános stratégiájának” meghatározására hívják össze. A KONGRESSZUSON IS megnyilvánuló pluralista, központosításellenes áramlattal szemben a szovjet vezetők, akik most senkit sem akarnak magukra haragítani, egyelőre a tartózkodó taktikát választják. Jelenlegi magatartásukat a jószándékú és ’’atyai” türelem jellemzi. Mintha csak ezt mondanák : ”Csak beszéljetek, hangoztassátok a különbségeket, vitatkozzatok annyit, amenynyit csak akartok, csupán egyről ne feledkezzetek meg : az alapvető kérdésekben szolidárisaknak kell maradnunk !" S a Szovjetunió hirdette érdekközösségbe most belefér mindenki : jugoszlávok és albánok, kínaiak, kubaiak és csehszlovákok. Gyemicsov beszédében tizennégy szocialista országról emlékezett meg. A Kreml egyszeriben nagylelkű lett, s kitárt karokkal fogadja minden leszármazottját : eretnekeket, dogmatikusokat és revizionistákat. Szinte már várható, hogy ezt a liberális nagylelkűséget Peking a képmutatás és gyengeség félreérthetetlen jelének fogja értelmezni. Az új vonal magyarázata egyszerű : a Szovjetunió külpolitikája támogatására meg akarja nyerni a jugoszláv és az olasz pártot, de a kommunista decentralizáció többi hívét is. Érdemes felfigyelni arra a mérsékelt hangra is, amely a kongresszus ülésszakát mindvégig jellemezte. Az ’’antiimperialista harc” jelszavát, amelyet a kínaiak nap mint nap hangoztatnak, a tekintélyesebb felszólalók közül egy sem ejtette ki. Tito marsall, az el nem kötelezett országok problémáiról és a pillanatnyi nemzetközi feszültségről szólva, az ENSZ szerepét hangsúlyozta. Beszédének jó harmadát a gazdaságilag elmaradott országok helyzetének szentelte. De ami leginkább figyelemre méltó : a nemzetközi politika horizontját meglepően derűsnek festette : "A világ a nemzetközi kapcsolatok demokratizálódásának kezdő szakaszába lépett, s egyre inkább elismeri a kis és nagy nemzetek jogegyenlőségét... Kelet és Nyugat kapcsolatában is javulás mutatkozik : a szenvedélyek lassan csillapodnak, a hidegháború légköre fokozatosan oldódik, a békés megbeszélés és az egyetértés politikájának körvonalai kezdenek kibontakozni..." HA TITÓT, vagy a többi jugoszláv szónokot hallgatja az ember, szinte az az érzése, hogy a vietnami válság vagy a kongói vérengzés a világ sorsa szempontjából elhanyagolható események. De a jugoszláv kommunisták derűlátó nyilatkozataikkal nemcsak kívánságukat fejezték ki : választottak is, s ebben a választásban, úgy látszik, a Szovjetunió is követi őket. Gyemicsov bizonyára nagyon is tudatosan hangoztatta a kongresszuson, hogy a szovjet külpolitika minden erejével küzda békéért, a nemzetközi helyzet enyhüléséért”. Az oroszok, akárcsak a jugoszlávok, ma már nem kérlelhetetlen ellenségként állnak a kapitalizmussal szemben, s nem hisznek többé az összebékíthetetlen ellentétekben. A Szovjetunió tanult Jugoszlávia példájából : ahelyett, hogy támadná a Nyugatot, inkább együttműködni szeretne vele. ”Nem hiszünk már a Mikulásban” — vallotta be nekem a kongresszus folyosóján az egyik kijózanult küldött. Az anyagi érdekeltség legyőzte az ideológiát. Jugoszlávia átmeneti korszakban van, ahol — noha előrébb jár az úton — hasonló nehézségekkel találkozik, mint a Szovjetunió. Igaz, ennek az egyszerre szocialista és el nem kötelezett országnak a tekintélye még mindig elég nagy a semleges országok körében. Az algériai FLN, Egyiptom, Guinea és Mali küldötteinek felszólalása a kongresszuson szintén erről tanúskodott. De ezek az elismerő szavak nem tudták teljesen feledtetni Tito félkudarcát, amelyet a legutóbbi kairói konferencián szenvedett el. Az imperialistaellenes demagógia, amelynek legszenvedélyesebb képviselője a kairói értekezleten Szukarno volt, egyre több megértésre talál Tito és Shastri mérsékelt politikájával szemben. ”A jugoszlávok és az oroszok állandóan csak a békét és a békés együttélést emlegetik” — mondotta egy afrikai megfigyelő, akit kongresszusi benyomásairól faggattam. — "Nos, ha tudni akarja, — folytatta, — egyedül a kínaiak voltak azok, kik fegyvert is szállítottak a kongói hazafiaknak.” A folyosói beszélgetésekben gyakran lehetett hallani ezt az érvet. Tito marsall december 11-i sajtókonferenciáján egy ghanai újságíró az alábbi jellemző kérdést tette fel : mit gondol, élhetnek-e együtt békében Stanleyville lakói Csömbe Mózes zsoldosaival ? Tito a dühtől elvörösödött, és képtelennek minősítette a kérdést. De ne feledjük : a kínaiak nap mint nap ezt a kérdést teszik fel, s forradalmi felhívásuk egyre nagyobb visszhangra talál. A JUGOSZLÁV VEZETŐK, akárcsak a moszkvaiak, két dolgot szeretnének összebékíteni : ideológiai elveiket és a forradalmi színes népek körében szerzett tekintélyüket az Egyesült Államokkal való jó viszonnyal . Amerika segítségére még inkább szükségük van, mint bármikor. Ez az összebékítés azonban korántsem könnyű feladat. A kongresszus beszédeivel és határozataival sem az amerikai megfigyelők, sem a szélsőségesebb irányt képviselő afrikai és ázsiai küldöttek nem voltak megelégedve. A hírek szerint az Egyesült Államok nagykövete meglehetősen túlzottnak tartotta a jugoszlávok valójában eléggé óvatos tiltakozását a kongói és vietnami beavatkozás ügyében. A Kína-barát megfigyelők viszont ugyanezt a tiltakozást egyszerű alibinek minősítették. Titónak azonban, akiről mellesleg hadd jegyezzük meg, hogy hetvenhárom éve ellenére igen frissnek és energikusnak látszott, nagy gyakorlata van a kötéltáncos mutatványokban. Joggal hihetjük, hogy sikerül majd leszerelnie az Egyesült Államok elégedetlenségét. Ez annál is inkább várható, mivel a jugoszláv-amerikai együttműködés új támogatóra talált Fullbright szenátor személyében, akivel Tito nemrégiben, ahogy a hírek mondják, "szívélyes és eredményes tárgyalásokat” folytatott. Mindent összevéve, a hivatalos viták és a számos magánbeszélgetés alapján az az érzésem, hogy a megállíthatatlan gazdasági és társadalmi folyamat Jugoszláviát, de a többi európai kommunista államot, sőt magát a Szovjetuniót is a Nyugathoz való közeledésre készteti. Ezen az elkerülhetetlen, de nehéz úton a jugoszlávok bizonyára még sokáig a felderítő és közvetítő szerepét játsszák majd úgy, ahogy ezt már tették, s nem is kis sikerrel, Sztálin halála óta. FEJTŐ FERENC A JUGOSZLÁV KOMMUNISTÁK KONGRESSZUSA * * * * * Irodalmi Újság FORRAI ESZTER VERSEIIpám apám szerette nézni a lovakat sörényük lobogásába kapaszkodott mikor kergetőzött a lányokkal nyerített, kacagott a kanca ficánkoltak lengő övei hajókázó nagyapám átkot kötött árbocára ősök öleléséből szültek világra vérviasszá halványodott anyám hálátlan gyermekének.......... Vevő csillagszikrás nyelved vetekszik nézésünk sugarával, gyűlik poharunkban a jégfényű tej szembogaraink útrakeltek.......... NYÉKI LAJOS Sszonetteá I. Egyedül vagy, de sohasem egészen, szárnyadra ólomfalú álom ül, nagy figyelmébe beleszenderül az éberség... Minden vagy, de csak részben ,gyilkos, ki szenved, sír egy semmiségen, szent, aki titkon más baján derül ; bújócskát játszik a kívül s belül szemed íriszén, agyad szövetében, félig halotton és csak félig ébren ezernyi lehetőség tengerében egyhelyben rúgdalsz eszméletlenül, se fönt, se lent, se bévül, se kívül, se megkapaszkodnod nem sikerül, se megfulladnod végleg és egészen. II. A padló vakkan, lóbálja a kép magát a pókfejű kampósszögön, a falióra nagyokat köszön magának ; könnyű, színes buborék vonul át a szobán s a függönyön megül : a szappan álma, óh be és tiszta ! és költői ! — még a szék nyútt fafeje is izgalomba jön. De pár perc, s újra elönt a közöny langyos hulláma mindent : szék fejét, kép karját, szappan lelki életét... A csoda eltört a konyhakövön és folyik ikrás vére szerteszét. S minden rendes kerékvágásba jön, szép ! | KRISTÓF ÁGOTA fokéiók I : Emlékezzetek rám fehér fák sötét komoly szemek emlékezzetek rám csak a falak maradtak körülöttem de ők se szeretnek és az árnyékok belépnek hiába zárom az ajtót nincs arcuk csak állnak és néznek és szólnak miért sírsz nem emlékezel te vagy én ki ez és az árnyékok nevetnek színtelen szomorú kezeikkel Nézzetek kifordítom a testem üssetek hol vannak a sötét komoly szemek üssetek nem tudom nem emlékezem és az árnyak felemelik színtelen szomorú kezeiket Kié volt a két sötét szem nem emlékezem nincs arcod csak fehér fehér fák és fehér falak Színtelen szomorú kezek emelkednek és hullnak valaki sír a fehér falak mögött két sötét szem sír és a fák üssetek nem emlékezem.