Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)

1965-01-01 / 1. szám

1965. január 1. Belgrád, 1964. december MINTEGY HARMINC ”testvér­párt” küldöttei vettek részt december 7-től 13-ig Belgrádban a Jugoszláv Kommunisták Szö­vetségének kongresszusán. A Szakszerveze­tek Palotájában megtartott kongresszuson a külföldi küldöttek a legnagyobb elisme­réssel szóltak Titóról és pártjáról, s ez a tiszteletadás egyben azt is jelentette, hogy a ’’szocialista államok családja” végleg be­fogadta maga közé a jugoszláv kommunis­tákat. Azok a jugoszláv személyiségek, akiknek észrevételeimet előadtam, nem mulasztották el megjegyezni, hogy nem "megtérésről” van szó ebben az esetben. A kongresszus első napján elmondott tömör és világos beszámolójában Tito marsall maga is hangsúlyozta, hogy a Jugoszláv Kommu­nisták Szövetsége (1952 óta így nevezik a jugoszláv kommunista pártot) mindig is ”a nemzetközi munkásmozgalom szerves része volt, még akkor is, amikor elszigetelé­sére és kizárására erőszakos kísérletek tör­téntek.” A jugoszláv kommunisták határo­zottan vallják, hogy soha nem lettek hűtle­nek sem elveikhez, sem a nemzetköziség szelleméhez. Nem ők azok, akik ’’megtér­nek” most a ’’szocialista államok családjá­ba” , a ’’testvérpártok” fedezik fel újra a szocialista Jugoszláviát. S ez a kibékülés — a második, Hruscsov emlékezetes 1955-ös Canossa-járása óta — a jugoszláv elképzelé­sek alapján történt meg, fejtette ki nekem Jugoszlávia volt párizsi nagykövete. A szov­jet Központi Bizottság küldötte, P.N. Gye­­micsov ezt hallgatólagosan el is ismerte, amikor hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió a többi szocialista országgal (tehát Jugoszlá­viával is) kapcsolatait az egyenlőség alap­ján óhajtja fejleszteni. A szovjet küldött utalt arra is, hogy hazája elismeri minden ország jogát ahhoz, hogy politikáját maga válassza meg, történelmi és nemzeti hagyo­mányainak, gazdasági és társadalmi fejlett­ségének megfelelően. Ez a nyilatkozat, akárhogyan értelmezzük is, a nemzeti kom­munizmus gondolatát igazolja ! VAJON fenntartás nélkül megtért-e a Szovjeunió a pluralista elképzeléshez, amely­nek fővonalait maga Tito marsall vázolta fel könnyedén és határozottan az ezeröt­száz jugoszláv kongresszista, valamint a né­hány száz külföldi küldött és megfigyelő előtt ? Minden jel arra mutat, hogy nem erről van szó. Meglepő lenne, ha a Kreml urai egyik napról a másikra lemondanának a hegemóniáról, amelyet a szovjet párt oly hosszú időn keresztül gyakorolt a nemzet­közi munkásmozgalomban. Igaz, a szovjet párt 1960-ban lemondott vezető szerepéről. Ez azonban inkább csak taktikai fogás volt, amely bizonyos kínai törekvéseknek akarta útját állni. Togliatti policentrizmusa, a ju­­goszlávok önállósága továbbra is sok bosszú­ságot okozott, a szovjet vezetőknek, akik változatlanul reménykedtek, hogy előbb vagy utóbb újra kézbe veszik a rakoncát­­lankodó testvér­pártokat. A moszkvai vezetők ilyen irányú törek­vése azonban mindeddig kudarcot vallott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy nem tudták összehívni a decem­ber 15-re tervezett kommunista zsinat-elő­készítő konferenciát. Pekingnek és csatló­sainak leválása alaposan megtépázta a nem­zetközi kommunista mozgalom tekintélyét. S ha a Szovjetunió nem akarja minden be­folyását elveszíteni, kénytelen most kesztyűs kézzel bánni azokkal, akiket nemrég még revizionistáknak nevezett, s szocialista sze­mélyi igazolványt kiállítani azoknak, akiket annak idején a mozgalom árulójának bélyegzett. Ezen a téren Hruscsov távozása — akiről, mellesleg szólva, Tito óvatosan szívélyes szavakban emlékezett meg — sem változtat a helyzeten. JOGGAL MONDHATJUK, hogy a belg­rádi kongresszus a központosító törekvések­kel szemben az önállósító irányzat sikerét jelentette. A kongresszus két ’’sztárja”, a leglelkesebben megtapsolt két szónok Tito és az olasz Giancarlo Paretta volt. A plura­lizmus hívei soha nem beszéltek ilyen nyíl­tan és határozottan. A "centralisták” magyarok, franciák, csehek, bulgárok — felszólalásai mellettük zavartnak és hal­ványnak látszottak. Tito marsall világosan kifejtette, hogy a különböző kommunista pártok autonómiáján nem üres jelszót vagy taktikai fogást ért. Ez az autonómia, han­goztatta, ”általános érvényű alapelv, min­den egység és együttműködés előfeltétele”. Paretta a ”kommunista pártok önállóságá­nak teljes elismerését” követelte. "Amikor az új egység szükségességét hangoztatjuk, — mondotta az olasz küldött, — meg vagyunk győződve arról, hogy ezt csak a különbsé­gek elismerése útján érhetjük el." Beszédét lelkes tapsvihar köszöntötte. Gyemicsov és a francia párt képviselője, Plissonnier, a nemzetközi konferencia ösz­­szehívása mellett kardoskodott. Felhívásuk­ra sem Tito, sem Paretta nem válaszolt , mindössze néhány homályos célzást tettek a testvéri viták, az őszinte megbeszélések szükségességére. ”A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, — mondotta Tito, — támo­gatni fog minden véleménycserét és együtt­működést, amely a nemzetközi kommunis­ta mozgalom tevékenységét elősegíti." ”Nem ítéljük el teljesen a nemzetközi konferencia gondolatát” — magyarázta ne­kem az egyik jugoszláv közéleti személyi­ség. — ”De tiltakozunk minden olyan közös határozat ellen, amelynek célja az, hogy va­lakit fölvegyen a nemzetközi kommunista mozgalomba vagy éppen kizárjon onnan." A jugoszlávok, akárcsak az olaszok, szigo­rúan bírálják a "soviniszta” szellemet, s nem hajlandók engedményt tenni a mao­­izmusnak, de nem óhajtanak semmiféle hi­vatalos kiközösítésben sem részt venni. Ez­zel szemben, elfogadják a kommunista "zsinat” gondolatát, ha ezt az ’’antidogma­­tikus platform” kidolgozására, vagy — ahogy az olaszok mondják — ”a mozgalom általános stratégiájának” meghatározására hívják össze. A KONGRESSZUSON IS megnyilvánuló pluralista, központosításellenes áramlattal szemben a szovjet vezetők, akik most sen­kit sem akarnak magukra haragítani, egye­lőre a tartózkodó taktikát választják. Jelen­legi magatartásukat a jószándékú és ’’atyai” türelem jellemzi. Mintha csak ezt monda­nák : ”Csak beszéljetek, hangoztassátok a különbségeket, vitatkozzatok annyit, ameny­­nyit csak akartok, csupán egyről ne feled­kezzetek meg : az alapvető kérdésekben szo­lidárisaknak kell maradnunk !" S a Szovjet­unió hirdette érdekközösségbe most belefér mindenki : jugoszlávok és albánok, kínaiak, kubaiak és csehszlovákok. Gyemicsov beszé­dében tizennégy szocialista országról em­lékezett meg. A Kreml egyszeriben nagy­lelkű lett, s kitárt karokkal fogadja minden leszármazottját : eretnekeket, dogmatikuso­kat és revizionistákat. Szinte már várható, hogy ezt a liberális nagylelkűséget Peking a képmutatás és gyengeség félreérthetetlen jelének fogja értelmezni. Az új vonal ma­gyarázata egyszerű : a Szovjetunió külpoli­tikája támogatására meg akarja nyerni a jugoszláv és az olasz pártot, de a kommu­nista decentralizáció többi hívét is. Érdemes felfigyelni arra a mérsékelt hang­ra is, amely a kongresszus ülésszakát mind­végig jellemezte. Az ’’antiimperialista harc” jelszavát, amelyet a kínaiak nap mint nap hangoztatnak, a tekintélyesebb felszólalók közül egy sem ejtette ki. Tito marsall, az el nem kötelezett országok problémáiról és a pillanatnyi nemzetközi feszülts­­égről szólva, az ENSZ szerepét hangsúlyozta. Beszédének jó harmadát a gazdaságilag elmaradott or­szágok helyzetének szentelte. De ami leg­inkább figyelemre méltó : a nemzetközi po­litika horizontját meglepően derűsnek fes­tette : "A világ a nemzetközi kapcsolatok demokratizálódásának kezdő szakaszába lé­pett, s egyre inkább elismeri a kis és nagy nemzetek jogegyenlőségét... Kelet és Nyugat kapcsolatában is javulás mutatkozik : a szenvedélyek lassan csillapodnak, a hideg­háború légköre fokozatosan oldódik, a békés megbeszélés és az egyetértés politikájának körvonalai kezdenek kibontakozni..." HA TITÓT, vagy a többi jugoszláv szó­nokot hallgatja az ember, szinte az az ér­zése, hogy a vietnami válság vagy a kongói vérengzés a világ sorsa szempontjából el­hanyagolható események. De a jugoszláv kommunisták derűlátó nyilatkozataikkal nemcsak kívánságukat fejezték ki : válasz­tottak is, s ebben a választásban, úgy lát­szik, a Szovjetunió is követi őket. Gyemi­csov bizonyára nagyon is tudatosan hangoz­tatta a kongresszuson, hogy a szovjet kül­politika minden erejével küzd­­a békéért, a nemzetközi helyzet enyhüléséért”. Az­ oro­szok, akárcsak a jugoszlávok, ma már nem kérlelhetetlen ellenségként állnak a kapita­lizmussal szemben, s nem hisznek többé az összebékíthetetlen ellentétekben. A Szovjet­unió tanult Jugoszlávia példájából : ahe­lyett, hogy támadná a Nyugatot, inkább együttműködni szeretne vele. ”Nem hiszünk már a Mikulásban” — vallotta be nekem a kongresszus folyosóján az egyik kijózanult küldött. Az anyagi érdekeltség legyőzte az ideológiát. Jugoszlávia átmeneti korszakban van, ahol — noha előrébb jár az úton — hason­ló nehézségekkel találkozik, mint a Szov­jetunió. Igaz, ennek az egyszerre szocialista és el nem kötelezett országnak a tekintélye még mindig elég nagy a semleges országok körében. Az algériai FLN, Egyiptom, Gui­nea és Mali küldötteinek felszólalása a kongresszuson szintén erről tanúskodott. De ezek az elismerő szavak nem tudták telje­sen feledtetni Tito félkudarcát, amelyet a legutóbbi kairói konferencián szenvedett el. Az imperialistaellenes demagógia, amely­nek legszenvedélyesebb képviselője a kairói értekezleten Szukarno volt, egyre több megértésre talál Tito és Shastri mérsékelt politikájával szemben. ”A jugoszlávok és az oroszok állandóan csak a békét és a békés együtt­élést emlegetik” — mondotta egy afrikai megfigyelő, akit kongresszusi benyomásairól faggattam. — "Nos, ha tud­ni akarja, — folytatta, —­ egyedül a kínaiak voltak azok, kik fegyvert is szállítottak a kongói hazafiaknak.” A folyosói beszélgetésekben gyakran le­hetett hallani ezt az érvet. Tito marsall de­cember 11-i sajtókonferenciáján egy ghanai újságíró az alábbi jellemző kérdést tette fel : mit gondol, élhetnek-e együtt békében Stanleyville lakói Csömbe Mózes zsoldosai­val ? Tito a dühtől elvörösödött, és kép­telennek minősítette a kérdést. De ne feled­jük : a kínaiak nap mint nap ezt a kérdést teszik fel, s forradalmi felhívásuk egyre na­gyobb visszhangra talál. A JUGOSZLÁV VEZETŐK, akárcsak a moszkvaiak, két dolgot szeretnének össze­­békíteni : ideológiai elveiket és a forradal­mi színes népek körében szerzett tekintélyü­ket az Egyesült Államokkal való jó vi­szonnyal . Amerika segítségére még inkább szükségük van, mint bármikor. Ez az össze­­békítés azonban korántsem könnyű feladat. A kongresszus beszédeivel és határozataival sem az amerikai megfigyelők, sem a szél­sőségesebb irányt képviselő afrikai és ázsiai küldöttek nem voltak megelégedve. A hírek szerint az Egyesült Államok nagykövete meglehetősen túlzottnak tartotta a jugoszlá­vok valójában eléggé óvatos tiltakozását a kongói és vietnami beavatkozás ügyében. A Kína-barát megfigyelők viszont ugyanezt a tiltakozást egyszerű alibinek minősítették. Titónak azonban, akiről mellesleg hadd jegyezzük meg, hogy hetvenhárom éve el­lenére igen frissnek és energikusnak lát­szott, nagy gyakorlata van a kötéltáncos mutatványokban. Joggal hihetjük, hogy si­kerül majd leszerelnie az Egyesült Államok elégedetlenségét. Ez annál is inkább várha­tó, mivel a jugoszláv-amerikai együttműkö­dés új támogatóra talált Fullbright szená­tor személyében, akivel Tito nemrégiben, ahogy a hírek mondják, "szívélyes és ered­ményes tárgyalásokat” folytatott. Mindent összevéve, a hivatalos viták és a számos magánbeszélgetés alapján az az ér­zésem, hogy a megállíthatatlan gazdasági és társadalmi folyamat Jugoszláviát, de a töb­bi európai kommunista államot, sőt magát a Szovjetuniót is a Nyugathoz való közele­désre készteti. Ezen az elkerülhetetlen, de nehéz úton a jugoszlávok bizonyára még sokáig a felderítő és közvetítő szerepét játsszák majd úgy, ahogy ezt már tették, s nem is kis sikerrel, Sztálin halála óta. FEJTŐ FERENC A JUGOSZLÁV KOMMUNISTÁK KONGRESSZUSA * * * * * Irodalmi Újság FORRAI ESZTER VERSEI­­Ipám apám szerette nézni a lovakat sörényük lobogásába kapaszkodott mikor kergetőzött a lányokkal nyerített, kacagott a kanca ficánkoltak lengő övei hajókázó nagyapám átkot kötött árbocára ősök öleléséből szültek világra vérviasszá halványodott anyám hálátlan gyermekének.......... Vevő csillagszikrás nyelved vetekszik nézésünk sugarával, gyűlik poharunkban a jégfényű tej szembogaraink útrakeltek.......... NYÉKI LAJOS Sszonetteá I. Egyedül vagy, de sohasem egészen, szárnyadra ólomfalú álom ül, nagy figyelmébe beleszenderül az éberség... Minden vagy, de csak részben ,­gyilkos, ki szenved, sír egy semmiségen, szent, aki titkon más baján derül ; bújócskát játszik a kívül s belül szemed íriszén, agyad szövetében, félig halotton és csak félig ébren ezernyi lehetőség tengerében egyhelyben rúgdalsz eszméletlenül, se fönt, se lent, se bévül, se kívül, se megkapaszkodnod nem sikerül, se megfulladnod végleg és egészen. II. A padló vakkan, lóbálja a kép magát a pókfejű kampósszögön, a falióra nagyokat köszön magának ; könnyű, színes buborék vonul át a szobán s a függönyön megül : a szappan álma, óh be és tiszta ! és költői ! — még a szék nyútt fafeje is izgalomba jön. De pár perc, s újra elönt a közöny langyos hulláma mindent : szék fejét, kép karját, szappan lelki életét... A csoda eltört a konyha­kövön és folyik ikrás vére szerteszét. S minden rendes kerékvágásba jön, szép ! | KRISTÓF ÁGOTA fokéi­­ók­ ­ I­­ :­­ Emlékezzetek rám fehér fák sötét komoly szemek emlékezzetek rám csak a falak maradtak körülöttem de ők se szeretnek és az árnyékok belépnek hiába zárom az ajtót nincs arcuk csak állnak és néznek és szólnak miért sírsz nem emlékezel te vagy én ki ez és az árnyékok nevetnek színtelen szomorú kezeikkel Nézzetek kifordítom a testem üssetek hol vannak a sötét komoly szemek üssetek nem tudom nem emlékezem és az árnyak felemelik színtelen szomorú kezeiket Kié volt a két sötét szem nem emlékezem nincs arcod csak fehér fehér fák és fehér falak Színtelen szomorú kezek emelkednek és hullnak valaki sír a fehér falak mögött két sötét szem sír és a fák üssetek nem emlékezem.

Next