Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1966-01-15 / 1. szám
XVII. évfolyam I. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA GYŐZELMI JELENTÉS ABBAN a külföldi ihletésű agresszióban, amelyet változó módszerekkel, de változatlan következetességet immár tizedik esztendeje folytat, a Kádár-rendszer újabb, jelentős győzelmet aratott javíthatatlan és megátalkodott ellensége, a magyar nép fölött. Ezúttal nem a nemzeti függetlenség, a vélemény- és szólásszabadság, vagy a kulturális fejlődés, hanem az életszínvonal nehezen kiépített sáncaiból sikerült több millió dolgozót kivennie és meghátrálásra kényszerítenie. Ilyen méretű diadalt utoljára csak az ötvenes évek végén arattak, akkor, amikor újjászervezték a muszáj-szövetkezeteket és a parasztok megnyomorításának útján tettek mérföldes lépést előre ; most a tűz a munkásosztály és a fizetéses alkalmazottak, az értelmiségiek, a kisiparosok, a kiskereskedők, a nyugdíjukból már eddig is sínylődő öregek ellen irányult és nyugodtan elmondhatjuk : telitalálat volt. Az új esztendőben milliók és milliók fognak rosszabbul élni mint eddig. GYŐZELMI JELENTÉSÉT a hazai közgazdaság vezérkara az 1966-os terv formájában hozta nyilvánosságra. Ebből a tervből a dolgozók megtudhatták, hogy : 1966. február 1-től átlagosan 30 százalékkal emelkedik a sertéshús és átlagosan 50 százalékkal a marhahús ára, ezzel összefüggésben a húskészítmények, továbbá 15-19 százalékkal a tejtermékek fogyasztói ára. Az ezekhez kapcsolódó vendéglői és üzemi konyhai árak is magasabbak lesznek. 1966. április 1-től átlagban 25 százalékkal felemelik a szilárd tüzelőanyagok, (szén, brikett, fa, koksz) fogyasztói árát. Emelkedik a központi és a távfűtés díja. 1966. június 1-től felemelik a villamos és az autóbuszjegyek árát. A havi 1.700 forintot meghaladó keresetek után 1966. február 1-től progresszíven növekvő nyugdíjjárulék kerül bevezetésre. Felemelik a kisiparosok, a kiskereskedők és a szabadfoglalkozásúak jövedelemadóját. A jövedelmeket csökkentő intézkedések együttes kihatását 3 milliárd forintra becsülik, azaz az Állam mindazoktól, akiket a fenti intézkedések érintenek, az 1966-os esztendőben összesen 3 milliárd forintot vesz el. Hogy a legyőzöttség érzését a népben kissé enyhítsék, bizonyos, ellenkező irányú intézkedéseket is bejelentettek, így 300.000 munkásnak, (a munkásosztály töredékének), egyes főművezetőknek és művezetőknek, az építkezéseken dolgozóknak, a pedagógusoknak, egyes egészségügyi és belkereskedelmi dolgozóknak béremelést ígérnek, (hogy milyen méretűt, az nem derül ki a tervből), a zsír árát 20, a szalonnafélékét 11 százalékkal, a textilárukét és a ruházati cikkekét 8-25 százalékkal leszállították, stb. Ezeknek az úgynevezett jövedelemnövelő intézkedéseknek az összhatása állítólag ugyancsak 3 milliárd forint. De a Tervhez fűzött hivatalos kommentárokból világosan kiderül, hogy a kedvező intézkedések csak arra jók, hogy a leggyengébben kereső rétegeknél úgy-ahogy semlegesítsék a kedvezőtlenek hatását ; a lakosság többségénél a változások öszszessége kétségtelenül életszínvonal-csökkenést von majd maga után.• AZ ÉLETBELÉPŐ SZIGORÍTÁSOK legfőbb magyarázata, a párt és a kormány vezetői szerint az, hogy mostantól kezdve a mezőgazdaságot kell jobban támogatni, fel kell emelni az állatok, egyes állati termékek és növényféleségek felvásárlási árát, a termelőszövetkezeti tagok társadalombiztosítási ellátását és családi pótlékát közelíteni kell a munkásokéhoz. Ezzel kapcsolatosan azután Kádár és társai most hirtelen olyan sötét és megdöbbentő képet festenek a magyar falu eddigi helyzetéről, hogy ha ugyanezt egy hónappal korábban a hazai magyar írók vagy az emigráció tette volna meg, akkor a mai valóságfeltárók azonnal a szocializmusellenesség, a rágalmazás bélyegét sütötték volna rá. Megtudjuk például, hogya termelőszövetkezetek nem képesek arra, hogy a termelésből elért jövedelmükből pótolják az elhasználódott termelőeszközöket és saját erőforrásból jobban hozzájáruljanak a termelés bővítéséhez szükséges új beruházásokhoz” (’Népszabadság’, 1965. december 19.) . "Az országban évek óta húshiány van, a hizlalás nem fizetődön ki”, a szarvasmarhaállományunk 1965-ben ugyanannyi, mint 30 évvel ezelőtt, 1935-ben volt, (’Népszabadság’, 1965. december 21.) ; ’’Hosszét évek óta kínlódunk, a mezőgazdasági termelés növekedése mégsem kielégítő. Az oka : nem fizettük meg a termékek önköltségét sem... A szocialista mezőgazdasági üzemekben dolgozó parasztságnak a reáljövedelme jóval kisebb a bérből és fizetésből élőkénél ... Ez az oka annak, hogy a fiatalok otthagyják a mezőgazdagi munkát, és ennek következtében ma a termelőszövetkezeti tagok átlagos életkora 54 év.” (’Magyar Nemzet’, 1965. december 25.); ”A termelőszövetkezeti tagság elöregedésének folyamata évről évre súlyosabb helyzetet teremt, a parasztfiatalok túlzott ütemű városba özönlését mindeddig nem lehetett lényegesen feltartóztatni. Ha ennek a folyamatnak nem vetünk gátat, annak beláthatatlan következményei lennének.” (’Népszabadság’, 1965. december 25.) ; a most befejezésre került ötéves tervben az életszínvonal is, a mezőgazdasági termelés is a tervezettel kisebb mértékben növekedett. (’Népszabadság’, 1966. január 1.) A húst és a tejet a szövetkezeti gazdaságok többsége ráfizetéssel termeli. A szövetkezeti parasztságnak kereken a fele, a háztáji jövedelmet is beleszámítva, havi 1000 forintot vagy annál is kevesebbet keres. A szövetkezetekben a dolgozó parasztságnak a kisebbsége találta csak meg a számítását... (’Magyar Nemzet’, 1966. ja nuár 4.)• RÖVIDEN : a magyar mezőgazdaság csődbe jutott. Keveset és drágán termel, a parasztok rosszul élnek, a fiatalok menekülnek a faluról. Miért ? A válasz világos : az erőszakos kolhozosítás miatt. Sem 1945 és 48, sem 1957 és 59 között ilyen problémák nem voltak ; mindezek a bajok csak akkor jelentkeztek, (a legélesebben 1953- ban és mostan), amikor a parasztokat már évek óta behajszolták a szövetkezetekbe és azok a tartalékok, amelyek a szabadabb gazdálkodás időszakában felgyűltek, ismételten kiapadtak. A megoldás egyszerű volna : vissza kellene adni a parasztoknak a földet, a rosszul dolgozó szövetkezeteket fel kellene oszlatni, s új szövetkezeteket majd akkor alakítani, ha ennek az anyagi, gépesítési feltételei megvannak s ha ezt a parasztok maguk is akarják. Azaz : vissza kellene térni Nagy Imre 1953-as kormányprogramjához. A Szovjetunióban, mint tudjuk, évtizedek óta folyik a toldozgatás-foldozgatás, az egyik lyuknak a másikkal való betömése, a kolhozrendszer mégis permanens válságban van ; fél évszázaddal a szovjet állam megalapítása után az egész világ a tanúja annak, hogy ha egyikmásik évben sem vásárolnának Nyugaton gabonát a Kreml vezetői, akkor — saját bevallásuk szerint — milliók halnának éhen országukban. És éppen ezt a termelési módszert kellett a magyar falura rákényszeríteni! Tüneti kezelés itt alapos javulást nem hozhat. A rendszert kell, úgy, ahogy van, megváltoztatni. Erre azonban a mai vezetőgárda, konoksága, korlátoltsága és dogmatizmusa miatt, képtelen. Ehelyett a kényelmesebb, vagy legalábbis a számukra kényelmesebbnek tűnő, (mert eddigi kudarc-módszereik nyílt megtagadásával és megváltoztatásával nem járó) megoldást választották. Eddig a parasztságot tették tönkre, most — gyógyírként — a munkásosztályt és a fizetéses alkalmazottakat, a szabadfoglalkozásúakat nyomorítják meg. S ha legalább a parasztoknak ettől megjavulna a helyzetük! De erről szó sincsen. A ’’Népszabadság” december 19-i száma félreérthetetlenül tudomására adta a falu népének, hogy hibát követne el, ha vérmes reményeket táplálna . "Meg kell mondani, hogy a felvásárlási ár emelésének nagyobb része — mintegy háromnegyede — nem a parasztság életszínvonalának közvetlen emelését szolgálja, hanem a termelőszövetkezetek tulajdonában lévő gépi felszerelés saját erőből történő felújításához nyújt fedezetet. Az új felvásárlási árak valószínűleg csak a későbbi években növelik nagyobb mértékben a parasztság életszínvonalát.” Tehát : a városi lakosság életnívóját most, azonnal, haladék nélkül leszállítják, de a falusi lakosság életszínvonalának emelése csak ígéret, amelynek beváltására évek múlva kerül majd sor. Ha sor kerül. Mert a bökkenő éppen itt van, ígéret bőven volt a mostani ötéves tervben is az életszínvonal és a mezőgazdasági termelés nagyméretű emelésére , most aztán beismerik, hogy nem tudták őket beváltani. Mi a biztosíték arra, hogy a parasztságnak tett újabb ígéreteiket valóra váltják ? Mi a biztosíték arra, hogy azok a hozzá nem értő, vidéki iparoslegényekből és városi kereskedősegédekből nemzetvezetővé előlépett politikai és gazdasági dilettánsok, akik 7-8 évvel ezelőtt a most sárba rángatott intézkedésekre esküdöztek, hogy azok milyen szépek és milyen jók, milyen nagyszerű eredményeket hoznak majd 7-8 év múlva, ugyanezek a bot-, vagy még inkább : szovjet tank-csinálta szakértők néhány év múlva nem a mostani intézkedéseikről fogják-e megállapítani, hogy bizony, sajnos, ejnye, ezek is elhibázottak voltak. Ellenőrzésnek és beleszólásnak lehetősége nincsen, szabad választásokon a hibázó vezetőket megbuktatni nem lehet, az áremelések és bércsökkentések ellen a munkások sztrájkkal nem tiltakozhatnak, a népet újra és újra kész tények elé állítják , felelőtlen játékaikban tízmillió magyar megannyi kísérleti nyúlnak számít. JELLEMZŐ ERRE az a tapintat is, hogy a drákói rendszabályokat éppen Karácsony küszöbén hozták az ország tudomására. Hadd ünnepeljenek jól az emberek. A néplélek e kitűnő ismerői arra hivatkoztak, hogy — a magyar nép felnőtt! "Ezt a felnőttséget szem előtt tartva, — írja 1965 december 20-i számában az ’’Esti Hírlap”, — jelentették be az intézkedéseket az ünnep előtt...” Kell-e ennél hízelgőbb elismerés a magyar népnek ? Mert arra ugyan még nem felnőtt, hogy szovjet megszállás nélkül tudjon élni, arra sem, hogy maga válassza meg a vezetőit, arra sem, hogy szabadon, pártellenőrzés nélkül írhasson, beszélhessen, publikálhasson újságokat, könyveket, de arra már határozottan megérett, hogy a keserű pirulát ne csak lenyelje, de Karácsony előtt nyelje le. Még néhány ilyen bizonyíték a felnőttségünk mellett, s beleroskad az egész ország. A HAZAI SAJTÓBÓL azonban kiderül, hogy eléggé nem sajnálható módon akadnak még otthon gyermeteg lelkek is. Ezek ’’meglepetéssel”, ’’aggodalommal”, ’’megzavarodva”, sőt mi több : ’’meg nem értéssel” fogadták a szigorító intézkedéseket. Fejlődésükben elmaradva nem tudják megérteni, milyen jó is nekik az, hogy ezentúl rosszabbul élhetnek. Ezek az ’’éretlenek” felvetik azt a nyilván teljesen nevetséges kérdést, hogy nem lehetne-e a falut úgy segíteni, hogy közben a városnak se ártsanak? Felvetik azt is, hogy nem lehetne-e például a mezőgazdaság fejlesztéséhez szükséges összegeket úgy előteremteni, hogy nem a munkásosztály életszínvonalán, hanem a hadseregre költött milliárdokon takarékoskodnék az állam? Megkérdezik : hogyan függ össze a munkás-paraszt szövetség sokat hangoztatott elvével, hogy hol a munkásosztályt játsszák ki a parasztok ellen, hol megfordítva ? Megkérdezik azt is, miként van az, hogy a marxileuiai ideológia egyik alaptanítása a dolgozók életszínvonalának folyamatos emelése és most mégis lenyomják az életszínvonalat? • EZEK, s az ehhez hasonló kérdések nem maradnak válaszolatla i-------------------------------------------- nál. A kommunista párt egész agytrösztje munkába állt, hogy az éretlen és értetlen kérdezősködőket felvilágosítsa. Kádár János, a haza legnagyobbja, Fock Jenő, a legfőbb gazdasági vezető, Szirmai István, a fő ideológus, Komócsin Zoltán, a fő propagandista, Gáspár Sándor, a szakszervezetek főnöke — mert ha jólétben van is, főnökökben nincs hiány, — egymásután jelentettek meg cikkeket, adtak nyilatkozatokat, nemes versenyre kelve, ki tudja a legjobban megmagyarázni a megmagyarázhatatlan bizonyítványt. Érvelésük színvonala pontos tükre a magyarországi kommunista párt jelenlegi szellemi színvonalának. Komócsin Zoltán azokat okította ki, akik a hadseregen szeretnének spórolni : ”A honvédelmi költségekből elvonni a nemzetközi helyzet jelenlegi kiéleződött időszakában, az imperialista fegyveres agresszió növekedése idején nem lehet”. Hogy Magyarországot semmiféle fegyveres agresszió nem fenyegeti, de ha fenyegetné is : az atomfegyverek korában úgyis egyremegy, hány katonánk és hány géppuskánk vagy tankunk van, — ez az érvelésben nem kap helyet. ”A honvédelmi költségekből elvonni nem lehet”. Kész. Punktum. Gáspár Sándor arról nyugtat meg mindenkit, hogy ”a szakszervezetek magukévá tették és teljes erejükkel támogatják a hozott intézkedéseket”. Ami természetes is. Mert van-e magától értetődőbb feladata igazán szabad szakszervezeteknek, mint az, hogy ne a munkások béremeléséért, hanem a bércsökkentésért lelkesedjenek ? Nem vagyunk-e Nyugaton is tanúi annak, amint a szakszervezetek ilyen jelszavakkal vonultatják fel tagjaikat : ’’Kevesebb bért!”, ’’Magasabb árakat!” ? "Egyesek azt gondolják, — ideologizál Szirmai István, — hogy intézkedéseinkkel megsértettük politikánknak azt az elvét, amely szerint a szocializmus építésével együtt kell járnia az életszínvonal rendszeres emelésének”. A válasz frappáns és meggyőző: ’’Nem sértettük meg.” A legszebb érvet azonban valamennyi vezető közül Fock Jenő találta ki. Ő azoknak felel, akiknek a villamos- és autóbuszjegyek (Folytatás a 2. oldalon) • 1966. január 15. 1966. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Ingrid Bergman és Szigeti József nyilatkozata az Irodalmi Újságnak (4. old.) Gara László az argó birodalmában (5. old.) Fenyő Miksa az Új Magyar Irodalomtörténetről (6-7. old.) Halász Péter : Vissza az iskolába (6-7. old.) Landy Dezső egy nagy brazil regényről (8. old.) Tűz Tamás : Csanád Béla versei (9. old.) Makkai Ádám Lukács János új könyvéről (10. old.) Aczél Tamás : Karinthy Ferenc novellái (10. old.) Tardos Tibor : Nagy üzlet (11. old.) Forrai Eszter és Vitéz György versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz, Glosszák, Hírek