Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-15 / 1. szám
1970. január 15. OLVASTAM az ’’Irodalmi Újság” felhívását a karácsonyi számban. Az újság gondja mindannyiunk gondja kell legyen. Szétszórva élünk a világon — e lap a híd közöttünk. Híd közös kincsünkhöz is — a magyar irodalomhoz. Felégetni több volna, mint bűn, — hiba lenne. Ha az ’’Irodalmi Újság” minden egyes előfizetője semmi egyebet nem tenne, csak még két új előfizetőt szerezne barátai között — máris megoldódnék a probléma. S nagy fáradság ez nem volna ! Hadd mondjam el, mi történt most tíz éve Kolozsvárott! A KOLOZSVÁRI Magyar Színház ügye rosszul állt. Két éve sem volt, hogy megszüntették a magyar egyetemet, más magyar intézményekre is rájárt a rúd. Az 56-os forradalom jó ürügyet szolgáltatott az akkori sztálinista pártvezetőségnek, hogy ’’megoldja a nemzetiségi kérdést”. A szamosújvári börtönben és a többiekben is sokszázával ültek az ’’ellenforradalmárok.” 1959. augusztus 23-án a román nemzeti ünnepen csak kevesen részesültek amnesztiában. A magyar színház üres széksorok előtt játszott. A Művelődési Minisztérium olyan szocialistarealista műsort kényszerűen rá, hogy csoda volt az a néző is, aki betette a lábát. A BAJ tulajdonképpen a budapesti Fővárosi Operettszínház vendégjátékával kezdődött, még az ’’olvadás” idején. Honthy Hannával és Feleky Kamillal jött a ’Csárdáskirálynő”. A színház környéke ostromlott vár benyomását keltette. Lovasrendőrszázad tartotta fenn a rendet — a be nem jutott nézők ezrei próbáltak erőszakkal a színház közelébe kerülni. Előadás után tízezrek vonultak a ”New-York” szálloda elé, a Fő-térre, (szemben Mátyás király szobrával), s kiáltották ütemesen — hogy legalább az erkélyen láthassák kedvenceiket : ’’Honthy — Feleki ! Honthy — Feleki !” A rend felbomlott, riasztották a Városi Tanács és párt vezetőit, hogy a magyarok fellázadtak. Az idegeiket vesztett Securitate-tisztek ugyanis úgy értették, hogy a tömeg azt kiáltja : ’’Horthy — Teleki” ! Attól kezdve aztán (a legutóbbi időkig) magyarországi színházi együttes be nem tehette lábát Kolozsvárra , s a kolozsvári színház műsorát is nagyítóval böngészték szakértő pártemberek. Az 59/60-as évadot Visnyevszki szovjet szerző ’’Optimista tragédiájá”val kellett nyitni. A Leninről szóló színmű bemutatójára még eljöttek a bérletesek, a második előadásra már azok is alig. A harmadikat meg sem tartották: a kilenc vakmerő (vagy gyanútlan) nézőnek visszaguberálták a belépőjegy árát. Az ’’Optimista tragédiá”-n még az a botrány sem segített, amely a bemutató előtt a színfalak mögött játszódott le, s mely akkor nagy társadalmi csemege volt. A próbákon ugyanis kettős szereposztásban játszotta a ’’pozitív főhősnőt”, a komisszárnőt Kós Dodó és Bisztrai Mária. A ’’megtekintés” után a művészi bizottság úgy döntött, hogy Kós Dodó játssza a főszerepet a bemutatón. Azonban senki sem akadt, aki ezt a döntést Bisztrai Mária (Groza Péter leánya) tudomására merte volna hozni, így mindkét színésznő eljött a bemutató idejére és csak az öltözőben derült ki, hogy mindegyikük azt hitte , ő lép fel. Előbb csak hanggal akarták meggyőzni egymást, azután egymás hajának estek. A hírnökök rohantak a szobájában reszketve meghúzódó Huszár Sándor igazgatóhoz és követelték, hogy végre mondja ki a végleges döntő szót. És Huszár döntött : ’’Aki túléli — játszik !” Bisztrai élte túl — de, mint mondottam, már ez sem segített a darabon. Hamadnap levették a műsorról. KÖZELEDETT 1960.április 22-e, Lenin születésnapja. A Tartományi Pártbizottságtól utasítás jött, a születésnap tiszteletére a magyar színház tartson ünnepi díszelőadást,a bemutatandó darab az ’’Optimista tragédia” legyen. Két páholyt tartsanak fenn a Tartományi Pártbizottság titkársága és magasrangú bukaresti vendégek számára. Abban az időben már gyakran keringtek olyan hírek, hogy az egyetem példájára a magyar színházat is beolvasztják a románba. Az ürügy adva volt : már nincsenek színház járó magyarok Kolozsvárt, az előadásoknak nincsenek nézői. A bevételt ’’tervet” még felerészben is alig tudják teljesíteni. Híre járta, hogy a ’’magasrangú bukaresti vendégek” és a Tartományi Pártbizottság titkárai azért jönnek el az áprilisi előadásra, hogy személyesen győződjenek meg afelől : üres a színház, megérett a bezárásra, az ’’átszervezésre”. Az ’’optimista tragédiá”nál jobb darabot e célra keresve sem találtak volna, ráadásul még keddre is esett a ’’díszelőadás” — köztudomásúan a leggyengébb színházi napra. VALAMIT tenni kellett: Abban az időben magam is holmi nézőfogó voltam a színháznál, hónom alá vettem a jegyeket és elindultam házalni — ki a Dermata gyárba, a ’’Varga Katalin”-ba s a többi nagyüzembe, ahol nagy többségben magyarok voltak a munkások. Azután a magyar középiskolákba, az egyesült protestáns-unitárius teológiára és néhány nagyobb áruházba. Minden üzemben, intézményben volt ’’színházi jegyfelelős”, akiknek még ”a szocializmus alapjainak lerakása” korszakában kellett a népet hajtaniok, szervezniök a szocialista-realista szovjet remekművek megtekintésére. Ekkor, 1960-ban, már rég lehanyatlott e jegyfelelősök kora, úgyszólván már csak papíron léteztek, de a színház szervezői még kötelességszerűen hordták nekik a plakátokat, műsorfüzeteket — és ha véletlenül jó darabot adtak, hát még rendeltek is jegyet a dolgozóknak. Derék emberek voltak ezek a jegyfelelősök, akik ezt a ’’szakszervezeti, kulturális feladatot” azért vállalták, mert kényelmes volt és így más, esetleg kényesebb feladattól megmenekültek. Ha már a szovjet darabok érdekében létrehozták ezt a rendszert — gondoltam —, miért ne lehetne egyetlenegyszer a magyar ügy érdekében kihasználni ? És őszintén elmondtam — négyszemközt — a magyar jegyfelelősöknek, miért kellene most valóban mozgósítaniuk a népet, hogy jöjjenek színházba, a díszelőadásra , április 22-én. A díszelőadás előtti két napon szüntelenül csörögni kezdtek a színházi pénztár telefonjai. A ’’Csárdáskirálynő” óta ilyen forgalom nem volt. A jegyfelelősök nemhogy a náluk hagyott jegyeket nem adták vissza, hanem —mintha egymással versenyeznének — egymásután adták fel az utánrendeléseket. Nemcsak mind az 1031 ülőhely kelt el, hanem még azon felül is kértek. Szemrebbenés nélkül adtam ki az utasítást: az iskoláknak adjanak számozatlan állóhelyeket, a gyerekeket majd elhelyezzük valahol. Még attól sem riadtam vissza, hogy duplán adjunk el ülőhelyeket. Lelkem mélyén ugyanis éltem a gyanúperrel, (a régi ’’köteles” színházjárás korából még éltek a hagyományok) , sokan megveszik a jegyet, de aztán fújnak rá, hogy el is jöjjenek. Ezen az estén viszont közönség kellett, nemcsak forma szerinti ’’táblás ház”. Az előadás napján feldúltan állított be a pénztárba Huszár Sándor igazgató, — ő persze mit sem tudott az akcióról. — hogy több üzem pártbizottságának titkára közvetítette a dolgozók felháborodott panaszát : nem jutott mindegyiknek jegy az esti díszelőadásra. ’’Ezek megbolondultak vagy késői áprilisi tréfát űznek ?” — kérdezte Huszár. Mikor megtudta, hogy mintegy másfélezer jegyet adtunk ki az előadásra, majdnem fel kelel mosni. Hiszen ő minden telefonálónak azt felelte, jöjjenek bátran az emberek, este kapnak jegyet, amilyet akarnak. FELEJTHETETLEN VOLT az a színházi este. Mindenki eljött. Munkások, munkásnők, kisdiákok és nagyok — ünnepélyes feketében. És ha voltak is bőven helyek, melyeket duplán adtunk el, senki sem méltatlankodott, — szépen meghúzódtak a sebtiben összehordott pótszékeken vagy álltak a falak tövében. De mintha a színészeknek is szárnya nőtt volna ... akármilyen banális is volt szövegük, lelkes lendülettel játszottak s a közönség minden mondat mögött mást értett, másra gondolt. Régen nem volt annyi nyíltszíni taps, annyi függöny a kolozsvári magyar színházban, mint azon az estén. És a kolozsvári magyar színház életben maradt ... MINDEN HASONLAT sántít, — hogyan ne sántítana hát a párhuzamvonás szempontjából az én történetem is? Más a világ, mások a viszonyok, mások a lehetőségek és mások a nehézségek, s ami talán a legnagyobb különbség : az ’’Irodalmi Újság” nem Visnyevszki szovjet ’’realizmusát” kínálja, hanem annak ad helyet és hangot, ami a határokon kívül élő magyar szellemi életben a legjobb és a legnemesebb. De a különbségeken kívül és túl, van mégis valami, ami a kolozsvári magyar színház és a párizsi magyar lap munkásságában azonos : a magyar szó szolgálata, a magyar szó életbentartása a gondok, a bajok, a nehézségek közepette. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mikor e magyar szó megmentéséről van szó idegenben, a diaszpórában élő magyar értelmiség és munkásság tehetetlenebbnek mutatkozzék a kolozsvári munkásoknál, munkásnőknél, tanároknál, diákoknál. Csak egy óra hosszat legyen mindenki, aki e sorokat olvassa, az ’’Irodalmi Újság” szervezője, terjesztője, előfizetésgyűjtője. S minden rendben lesz. Sok szerencsét, barátaim ! GYÖRGY ERVIN Irodalmi Újság A KODÁLY-MÓDSZER TÉRHÓDÍTÁSA ’’MIÉRT nem tud Jancsi olvasni?” magyar címmel a New Haven-i helyi lapok és a Yale Egyetem kiadványai első oldalon nagy képes cikkeket közöltek nemrégiben a magyarországi ének- és zenetanításról s hírül adták olvasóiknak, hogy a Bartók indította, Kodály tökéletesítette módszer megkezdte diadalútját az Egyesült Államokban. Az elmúlt két évben a magyar Zeneakadémia, Kodály Zoltánná, és különböző Kodály-iskolák ezrével kapták az érdeklődő leveleket az USA minden részéből ; anyagokat, tankönyveket, szolfézs kottákat, tanárokat kértek. Az igény olyan nagyarányú volt, hogy 1968. elején megalakult Wellesleyben a Kodály Központ első irodája, a Budapestről delegált Erdélyi Péter zenetanár vezetése alatt. Azóta tizenöt helyen folyik már oktatás Kodály-módszerrel s az eddigi sikerek alapján jövő évben még több helyen indul be majd a magyar szolfézs és ritmusgyakorlat az elemi iskolai zeneoktatásban. Jelenleg Kodály Zoltánné és a mester volt tanítványa, módszerének kiváló pedagógusa, Nemesszeghy Márta járja az országot, tárgyal a legkiválóbb zenei vezetőkkel, professzorokkal, segít a Kodály-központok helyi szervezésében. New Havenben idén már három iskolába vezették be az új módszert, három lelkes muzsikus vezeti a programot, aki egy évig tanulmányozta tavaly Magyarországon a zeneoktatást. NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT Dr. Alex Ringer, az Illinoisi Egyetem zeneigazgatója, aki egyúttal a Nemzetközi Népzene Szervezet elnöke is, Magyarországra látogatott és tanulmányozta a Kodály-módszert az elemi iskolában. Az eredményt olyan fantasztikusnak tartotta, hogy hazatérte után barátja, Isaac Stern segítségével nyomást gyakorolt az Amerikai Művésztanácsra s rövid időn belül összegyűlt a szükséges pénz, megalakult a Kodály ösztöndíj Alap. Érdeklődő zeneszakos diákok nagy számban jelentkeztek, de egyelőre csak tíz jelöltet választott a bizottság, akik egy évet töltenek majd Magyarországon. Az ösztöndíj fedezte az amerikai nyolchetes intenzív nyelvtanfolyamot, majd az egész évi magyarországi tartózkodást és utazásokat. Mialatt a tíz tanár Pesten tanult, az érdeklődés egyre nőtt. Bekapcsolódott a Ford Alapítvány is, magyar tanárokat és szakembereket hívott, hogy a nagy számú érdeklődőknek szakvéleményt adjanak és segítsenek a centrumok létrehozásában. Ennek a kampánynak a keretén belül utazik most az említett delegáció. New Havenbe érkezésük után a Yale Egyetem zenei tanszéke fogadást adott tiszteletükre, melyen számos magyar és amerikai zenei nagyság vett részt. A három ’’gyakorló” Kodály-tanárnő beszámolója és Kodály Sári magnetikus egyénisége látszólag megtette hatását. Számítani lehet arra, hogy New Haven lesz a végleges Kodály Központ, az egyetem keretein belül. A TÍZ Magyarországot járt tanár visszatérte után az Illinoisi Egyetemre ment, írásban, tanulmányokban számoltak be a tapasztalataikról, mindegyik egy-egy más témakörben, például : ritmusgyakorlatok, tantervek, a szolfézs és hangszeres zene kapcsolata, hogyan segíti a zeneoktatás a diákot a többi tárgyak jobb elsajátításában, a népdalok fontossága, stb. Ezek a füzetek ma sokszorosítva minden érdeklődő rendelkezésére állnak a Kodály Központban. Múlt szeptemberben mind a tíz tanár tanítani kezdett az ország különböző részében Kodálymódszerrel. A New Haveni pedagógiai vezetők és résztvevő szülők elragadtatással beszéltek a gyerekek gyors fejlődéséről, mert a Kodály-módszer egyik legfontosabb eredménye az is, hogy a gyerek, aki részt vesz a programban, minden más tárgyban is lényegesen jobban tanul szeptember óta. Magyar statisztikák is mutatják, hogy azokban az iskolákban, ahol a Kodálymódszert alkalmazzák, az átlagos tanulmányi eredmény jóval magasabb. Szoros kapcsolat van tehát az írástudatlanság és a zenei analfabétizmus között. Mint az újságcikk címe jelezte: Jancsi nem tud olvasni. Rengeteg ilyen Jancsi van az Egyesült Államokban és mindenütt. Talán az új módszer valóban nagy lépés lesz előre s a ritmizáló, szolfézsoló kis Jancsik jobban olvasnak majd a jövőben. Gy. K. 3 MONOSZLÓY DEZSŐ VERSEI 3xg.aram Pergett a homokóra a vízilóbőr korbács monoton suhogott s akkor a pergő-suhogó nyöszörgést kavaró hangok egyhangúságába lánykacaj csendült a hárem felől intett a szultán leállt a suhogás megfordították a homokórát s a rabot kicipelte két marcona testőr Tötaénis Pekingből hozták az anyját az apja szír kutya volt nászukból születik majd a csoda eb-poronty s amikor megszületett három füllel s hat ujjal valamennyi mancsán szólt a padisah a meghunyászkodott alattvalók rémületét leintve — ilyennek kellett lennie ezentúl a minta CL k&tzö-’Liió A mekkorát tudom milyen de a milyen mekkora ? bámult a szikrák közé a török köszörűs miközben fogyott a vas és nőtt az él 3)Áaráguó A szultánnal beszélgettünk Mondtam : Negyvenen túl saját arcáért nem akart felelős maradni Camus Rilke rettenetes angyalai elöl inkább a tükörbe robogott — Miről fecseg ? ■—• méltatlankodott a szultán — a nándorfehérvári csatavesztésről most fejezte be olajképét udvari festőm eírvégzés A tökén varjú tollászkodott A kegyvesztett janicsár azt számolgatta közelgő léptük mikor hessenti fel két oldalt a tömeg színes zászlóként lobogott Fel kell szállnia a fejét körülbelül oda hajtja le lehet hogy fájni fog sok minden fájt talán az öröm is és Allah mennyországa hátha nincs ha nincs akkor már kevesebbet kell lépnie Fénylett a nap Valami csillant még a szavaknál is erősebb fénye volt A varjú lassú szárnycsapásokkal emelkedett