Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-15 / 1. szám

1970. január 15. OLVASTAM az ’’Irodalmi Újság” felhívását a karácsonyi számban. Az újság gondja mindannyiunk gondja kell le­gyen. Szétszórva élünk a vilá­gon — e lap a híd közöttünk. Híd közös kincsünkhöz is — a magyar irodalomhoz. Feléget­ni több volna, mint bűn, — hi­ba lenne. Ha az ’’Irodalmi Újság” min­den egyes előfizetője semmi egyebet nem tenne, csak még két új előfizetőt szerezne ba­rátai között — máris megol­dódnék a probléma. S nagy fá­radság ez nem volna ! Hadd mondjam el, mi tör­tént most tíz éve Kolozsvárott! A KOLOZSVÁRI Magyar Szín­ház ügye rosszul állt. Két éve sem volt, hogy megszüntették a ma­gyar egyetemet, más magyar in­tézményekre is rájárt a rúd. Az 56-os forradalom jó ürügyet szol­gáltatott az akkori sztálinista párt­­vezetőségnek, hogy ’’megoldja a nemzetiségi kérdést”. A szamosúj­­vári börtönben és a többiekben is sokszázával ültek az ’’ellenforra­dalmárok.” 1959. augusztus 23-án a román nemzeti ünnepen csak kevesen részesültek amnesztiában. A magyar színház üres székso­rok előtt játszott. A Művelődési Minisztérium olyan szocialista­realista műsort kényszerűen rá, hogy csoda volt az a néző is, aki betette a lábát. A BAJ tulajdonképpen a buda­pesti Fővárosi Operettszínház ven­dégjátékával kezdődött, még az ’’olvadás” idején. Honthy Hanná­val és Feleky Kamillal jött a ’­Csárdáskirálynő”. A színház kör­nyéke ostromlott vár benyomá­sát keltette. Lovasrendőrszázad tartotta fenn a rendet — a be nem jutott nézők ezrei próbáltak erőszakkal a színház közelébe ke­rülni. Előadás után tízezrek vo­nultak a ”New-York” szálloda elé, a Fő-térre, (szemben Mátyás ki­rály szobrával), s kiáltották üte­mesen — hogy legalább az er­kélyen láthassák kedvenceiket : ’’Honthy — Feleki ! Honthy — Feleki !” A rend felbomlott, riasz­tották a Városi Tanács és párt ve­zetőit, hogy a magyarok fellázad­tak. Az idegeiket vesztett Se­­curitate-tisztek ugyanis úgy ér­tették, hogy a tömeg azt kiáltja : ’’Horthy — Teleki” ! Attól kezdve aztán (a legutóbbi időkig) magyarországi színházi együttes be nem tehette lábát Kolozsvárra , s a kolozsvári színház műsorát is nagyítóval böngészték szakértő pártemberek. Az 59/60-as évadot Visnyevszki szovjet szerző ’’Optimista tragé­­diájá”val kellett nyitni. A Lenin­ről szóló színmű bemutatójára még eljöttek a bérletesek, a má­sodik előadásra már azok is alig. A harmadikat meg sem tartották: a kilenc vakmerő (vagy gyanútlan) nézőnek visszaguberálták a belé­pőjegy árát. Az ’’Optimista tragé­­diá”-n még az a botrány sem segített, amely a bemutató előtt a színfalak mögött játszódott le, s mely akkor nagy társadalmi cse­mege volt. A próbákon ugyanis kettős szereposztásban játszotta a ’’pozitív főhősnőt”, a komisszár­nőt Kós Dodó és Bisztrai Mária. A ’’megtekintés” után a művészi bizottság úgy döntött, hogy Kós Dodó játssza a főszerepet a be­mutatón. Azonban senki sem akadt, aki ezt a döntést Bisztrai Mária (Groza Péter leánya) tudo­mására merte volna hozni, így mindkét színésznő eljött a bemu­tató idejére és csak az öltözőben derült ki, hogy mindegyikük azt hitte , ő lép fel. Előbb csak hang­gal akarták meggyőzni egymást, azután egymás hajának estek. A hírnökök rohantak a szobájában reszketve meghúzódó Huszár Sán­dor igazgatóhoz és követelték, hogy végre mondja ki a végleges döntő szót. És Huszár döntött : ’’Aki túléli — játszik !” Bisztrai élte túl — de, mint mondottam, már ez sem segített a darabon. Hamadnap levették a műsorról. KÖZELEDETT 1960.április 22-e, Lenin születésnapja. A Tartomá­nyi Pártbizottságtól utasítás jött, a születésnap tiszteletére a magyar színház tartson ünnepi díszelő­adást,a bemutatandó darab az ’’Op­timista tragédia” legyen. Két pá­holyt tartsanak fenn a Tartomá­nyi Pártbizottság titkársága és ma­gasrangú bukaresti vendégek szá­mára. Abban az időben már gyakran keringtek olyan hírek, hogy az egyetem példájára a magyar szín­házat is beolvasztják a románba. Az ürügy adva volt : már nincse­nek színház járó magyarok Kolozs­várt, az előadásoknak nincsenek nézői. A bevételt ’’tervet” még felerészben is alig tudják teljesí­teni. Híre járta, hogy a ’’magas­rangú bukaresti vendégek” és a Tartományi Pártbizottság titkárai azért jönnek el az áprilisi előadás­ra, hogy személyesen győződje­nek meg afelől : üres a színház, megérett a bezárásra, az ’’átszerve­zésre”. Az ’’optimista tragédiá”­­nál jobb darabot e célra keresve sem találtak volna, ráadásul még keddre is esett a ’’díszelőadás” — köztudomásúan a leggyengébb színházi napra. VALAMIT tenni kellett: Abban az időben magam is holmi néző­fogó voltam a színháznál, hónom alá vettem a jegyeket és elindul­tam házalni — ki a Dermata gyárba, a ’’Varga Katalin”-ba s a többi nagyüzembe, ahol nagy többségben magyarok voltak a munkások. Azután a magyar kö­zépiskolákba, az egyesült protes­táns-unitárius teológiára és né­hány nagyobb áruházba. Minden üzemben, intézményben volt ’’színházi jegyfelelős”, akiknek még ”a szocializmus alapjainak lerakása” korszakában kellett a népet hajtaniok, szervezniök a szocialista-realista szovjet remek­művek megtekintésére. Ekkor, 1960-ban, már rég lehanyatlott e jegyfelelősök kora, úgyszólván már csak papíron léteztek, de a színház szervezői még kötelességszerűen hordták nekik a plakátokat, mű­sorfüzeteket — és ha véletlenül jó darabot adtak, hát még rendeltek is jegyet a dolgozóknak. Derék emberek voltak ezek a jegyfelelő­sök, akik ezt a ’’szakszervezeti, kulturális feladatot” azért vállal­ták, mert kényelmes volt és így más, esetleg kényesebb feladattól megmenekültek. Ha már a szovjet darabok érdekében létrehozták ezt a rendszert — gondoltam —, mi­ért ne lehetne egyetlenegyszer a magyar ügy érdekében kihasznál­ni ? És őszintén elmondtam — négyszemközt — a magyar jegy­felelősöknek, miért kellene most valóban mozgósítaniuk a népet, hogy jöjjenek színházba, a dísz­előadásra , április 22-én. A díszelőadás előtti két napon szüntelenül csörögni kezdtek a színházi pénztár telefonjai. A ’’Csárdáskirálynő” óta ilyen for­galom nem volt. A jegyfelelősök nemhogy a náluk hagyott jegye­ket nem adták vissza, hanem —­­mintha egymással versenyeznének — egymásután adták fel az után­­rendeléseket. Nemcsak mind az 1031 ülőhely kelt el, hanem még azon felül is kértek. Szemrebbe­nés nélkül adtam ki az utasítást: az iskoláknak adjanak számozat­lan állóhelyeket, a gyerekeket majd elhelyezzük valahol. Még attól sem riadtam vissza, hogy duplán adjunk el ülőhelyeket. Lel­kem mélyén ugyanis éltem a gya­núperrel, (a régi ’’köteles” szín­­házjárás korából még éltek a ha­gyományok) , sokan megveszik a jegyet, de aztán fújnak rá, hogy el is jöjjenek. Ezen az estén vi­szont közönség kellett, nemcsak forma szerinti ’’táblás ház”. Az előadás napján feldúltan állított be a pénztárba Huszár Sándor igazgató, — ő persze mit sem tu­dott az akcióról. — hogy több üzem pártbizottságának titkára közvetítette a dolgozók felháboro­dott panaszát : nem jutott mind­egyiknek jegy az esti díszelőadás­ra. ’’Ezek megbolondultak vagy késői áprilisi tréfát űznek ?” — kérdezte Huszár. Mikor megtudta, hogy mintegy másfélezer jegyet adtunk ki az előadásra, majdnem fel kelel mosni. Hiszen ő min­den telefonálónak azt felelte, jöj­jenek bátran az emberek, este kapnak jegyet, amilyet akarnak. FELEJTHETETLEN VOLT az a színházi este. Mindenki eljött. Munkások, munkásnők, kisdiákok és nagyok — ünnepélyes feketé­ben. És ha voltak is bőven helyek, melyeket duplán adtunk el, senki sem méltatlankodott, — szépen meghúzódtak a sebtiben összehor­dott pótszékeken vagy álltak a fa­lak tövében. De mintha a színé­szeknek is szárnya nőtt volna ... akármilyen banális is volt szöve­gük, lelkes lendülettel játszottak s a közönség minden mondat mö­gött mást értett, másra gondolt. Régen nem volt annyi nyíltszíni taps, annyi függöny a kolozsvári magyar színházban, mint azon az estén. És a kolozsvári magyar színház életben maradt ... MINDEN HASONLAT sán­tít, — hogyan ne sántítana hát a párhuzam­vonás szempontjá­ból az én történetem is? Más a világ, mások a viszonyok, má­sok a lehetőségek és mások a nehézségek, s ami talán a leg­nagyobb különbség : az ’’Iro­dalmi Újság” nem Visnyevszki szovjet ’’realizmusát” kínálja, hanem annak ad helyet és han­got, ami a határokon kívül élő magyar szellemi életben a leg­jobb és a legnemesebb. De a különbségeken kívül és túl, van mégis valami, ami a kolozsvári magyar színház és a párizsi magyar lap munkásságában azonos : a magyar szó szolgá­lata, a magyar szó életbentar­­tása a gondok, a bajok, a ne­hézségek közepette. Egyszerűen nem tudom el­képzelni, hogy mikor e magyar szó megmentéséről van szó ide­genben, a diaszpórában élő magyar értelmiség és munkás­ság tehetetlenebbnek mutat­kozzék a kolozsvári munkások­nál, munkásnőknél, tanárok­nál, diákoknál. Csak egy óra hosszat legyen mindenki, aki e sorokat olvassa, az ’’Irodalmi Újság” szervezője, terjesztője, előfizetésgyűjtője. S minden rendben lesz. Sok szerencsét, barátaim ! GYÖRGY ERVIN Irodalmi Újság A KODÁLY-MÓDSZER TÉRHÓDÍTÁSA ’’MIÉRT nem tud Jancsi olvas­ni?” magyar címmel a New Ha­­ven-i helyi lapok és a Yale Egye­tem kiadványai első oldalon nagy képes cikkeket közöltek nemrégi­ben a magyarországi ének- és zene­tanításról s hírül adták olvasóik­nak, hogy a Bartók indította, Ko­dály tökéletesítette módszer meg­kezdte diadalútját az Egyesült Ál­lamokban. Az elmúlt két évben a magyar Zeneakadémia, Kodály Zoltánná, és különböző Kodály-iskolák ez­rével kapták az érdeklődő levele­ket az USA minden részéből ; anyagokat, tankönyveket, szolfézs kottákat, tanárokat kértek. Az igény olyan nagyarányú volt, hogy 1968. elején megalakult Wellesley­­ben a Kodály Központ első irodá­ja, a Budapestről delegált Erdélyi Péter zenetanár vezetése alatt. Azóta tizenöt helyen folyik már oktatás Kodály-módszerrel s az eddigi sikerek alapján jövő évben még több helyen indul be majd a magyar szolfézs és ritmusgya­korlat az elemi iskolai zeneokta­tásban. Jelenleg Kodály Zoltánné és a mester volt tanítványa, mód­szerének kiváló pedagógusa, Ne­­messzeghy Márta járja az orszá­got, tárgyal a legkiválóbb zenei vezetőkkel, professzorokkal, segít a Kodály-központok helyi szerve­zésében. New Havenben idén már három iskolába vezették be az új módszert, három lelkes muzsikus vezeti a programot, aki egy évig tanulmányozta tavaly Magyaror­szágon a zeneoktatást. NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT Dr. Alex Ringer, az Illinoisi Egye­tem zeneigazgatója, aki egyúttal a Nemzetközi Népzene Szervezet el­nöke is, Magyarországra látogatott és tanulmányozta a Kodály-mód­­szert az elemi iskolában. Az ered­ményt olyan fantasztikusnak tar­totta, hogy hazatérte után barát­ja, Isaac Stern segítségével nyo­mást gyakorolt az Amerikai Mű­vésztanácsra s rövid időn belül összegyűlt a szükséges pénz, meg­alakult a Kodály ösztöndíj Alap. Érdeklődő zeneszakos diákok nagy számban jelentkeztek, de egyelőre csak tíz jelöltet választott a bi­zottság, akik egy évet töltenek majd Magyarországon. Az ösztön­díj fedezte az amerikai nyolchetes intenzív nyelvtanfolyamot, majd az egész évi magyarországi tartóz­kodást és utazásokat. Mialatt a tíz tanár Pesten tanult, az érdeklődés egyre nőtt. Bekapcsolódott a Ford Alapítvány is, magyar tanárokat és szakembereket hívott, hogy a nagy számú érdeklődőknek szak­véleményt adjanak és segítsenek a centrumok létrehozásában. Ennek a kampánynak a keretén belül uta­zik most az említett delegáció. New Havenbe érkezésük után a Yale Egyetem zenei tanszéke fo­gadást adott tiszteletükre, melyen számos magyar és amerikai zenei nagyság vett részt. A három ’’gyakorló” Kodály-tanárnő beszá­molója és Kodály Sári magnetikus egyénisége látszólag megtette ha­tását. Számítani lehet arra, hogy New Haven lesz a végleges Kodály Központ, az egyetem keretein be­lül. A TÍZ Magyarországot járt ta­nár visszatérte után az Illinoisi Egyetemre ment, írásban, tanul­mányokban számoltak be a tapasz­talataikról, mindegyik egy-egy más témakörben, például : ritmusgya­korlatok, tantervek, a szolfézs és hangszeres zene kapcsolata, ho­gyan segíti a zeneoktatás a diá­kot a többi tárgyak jobb elsajátí­tásában, a népdalok fontossága, stb. Ezek a füzetek ma sokszoro­sítva minden érdeklődő rendelke­zésére állnak a Kodály Központ­ban. Múlt szeptemberben mind a tíz tanár tanítani kezdett az or­szág különböző részében Kodály­­módszerrel. A New Haveni pedagógiai veze­tők és résztvevő szülők elragadta­tással beszéltek a gyerekek gyors fejlődéséről, mert a Kodály-mód­­szer egyik legfontosabb eredmé­nye az is, hogy a gyerek, aki részt vesz a programban, minden más tárgyban is lényegesen jobban ta­nul szeptember óta. Magyar sta­tisztikák is mutatják, hogy azok­ban az iskolákban, ahol a Kodály­­módszert alkalmazzák, az átlagos tanulmányi eredmény jóval ma­gasabb. Szoros kapcsolat van te­hát az írástudatlanság és a zenei analfabétizmus között. Mint az újságcikk címe jelezte: Jancsi nem tud olvasni. Rengeteg ilyen Jancsi van az Egyesült Államokban és mindenütt. Talán az új módszer valóban nagy lépés lesz előre s a ritmizáló, szolfézsoló kis Jancsik jobban olvasnak majd a jövőben. Gy. K. 3 MONOSZLÓY DEZSŐ VERSEI 3xg.aram Pergett a homokóra a vízilóbőr korbács monoton suhogott s akkor a pergő-suhogó nyöszörgést kavaró hangok egyhangúságába lánykacaj csendült a hárem felől intett a szultán leállt a suhogás megfordították a homokórát s a rabot kicipelte két marcona testőr Tötaénis Pekingből hozták az anyját az apja szír kutya volt nászukból születik majd a csoda eb-poronty s amikor megszületett három füllel s hat ujjal valamennyi mancsán szólt a padisah a meghunyászkodott alattvalók rémületét leintve — ilyennek kellett lennie ezentúl­­ a minta CL k&tzö-’Liió A mekkorát tudom milyen de a milyen mekkora ? bámult a szikrák közé a török köszörűs miközben fogyott a vas és nőtt az él 3)Áaráguó A szultánnal beszélgettünk Mondtam : Negyvenen túl saját arcáért nem akart felelős maradni Camus Rilke rettenetes angyalai elöl inkább a tükörbe robogott — Miről fecseg ? ■—• méltatlankodott a szultán — a nándorfehérvári csatavesztésről most fejezte be olajképét udvari festőm­ eírvég­zés A tökén varjú tollászkodott A kegyvesztett janicsár azt számolgatta közelgő léptük mikor hessenti fel két oldalt a tömeg színes zászlóként lobogott Fel kell szállnia a fejét körülbelül oda hajtja le lehet hogy fájni fog sok minden fájt talán az öröm is és Allah mennyországa hátha nincs ha nincs akkor már kevesebbet kell lépnie Fénylett a nap Valami csillant még a szavaknál is erősebb fénye volt A varjú lassú szárnycsapásokkal emelkedett

Next