Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-15 / 1. szám

4 Színházi körsétán Londonban. Első utam a Soho főútvonalán, a Shaftesbury Ave­nuen, a Queen’s Színházba vezet. Műsorán már huzamosabb ideje a ’’Conduct Unbecoming”, azaz hogy ’’Méltatlan viselkedés” című darab, melynek szép sikere volt itt. Szerzője Harry England, ter­mékeny fiatal író, évek óta meg­lehetősen jó ismerőse az angol színházi és televíziós közönség­nek. A ’’Méltatlan viselkedés”­­ben egy múltszázadbeli, indiai an­gol ezred tiszti garnizonjába ka­lauzol bennünket, ezt a környeze­tet idézi fel nevetségesen feszes formaságaival, a gyarmattartó számkivetettség unalmával s az unalom szülte dorbézolással és kegyetlenkedéssel. Egy fiatal had­nagy, ki mintha féllábbal a mai lázongó diákok gyülekezetében állna, újdonsült tagja a tiszti együttesnek, képtelen az emberte­lenség reklamájába illeszkedni, szembeszáll a hazugság-tömkeleg­gel , ezért minősítik viselkedését méltatlannak. Ámde a szerző cse­lekmény-szövő leleményéből telik rá, hogy mindenkinek múltjából kínosan palástolt titkok fakadja­nak fel. A fiatal hadnagy igazoló­dik, mint a becsület bajnoka, mel­léje áll végül a tiszti garnizon is — a legnagyobb gazember pedig főbe lövi magát. E történetben is, a lepergetés stílusában is négy ele­met érzek elegyedni. Az egyik, mely legfeltűnőbb, az antikolo­niális angol irodalmi hagyományé. Az E.M. Forster ’’Átkelés Indiá­ba” című klasszikus regénye jut­hat eszünkbe, ha annak szellemi előkelőségét a darab nem közelíti is meg. A másik : az exotikus környezetbe vitt bűnügyi bonyo­dalom, kissé a Somerset Maugham ’’Levél” című darabjára emlékez­tetően. A harmadik : az a vizio­­nárius borzalom-festő staccato, mely némely modern darabírót jellemez, olyanokat, mint Ionesco, Dürrenmatt, Arnold Wesker vagy a nemrég Nobel-díjjal kitüntetett Samuel Beckett. A negyedik : a szívzsongító mesék, regények és darabok őshagyománya, az, hogy minden jó, ha végül a gonosz megszégyenül és a derék fiú ju­talomban részesül. Engem ez az elegy nem nagyon vonz, s legke­­vésbbé az, amit a gyarmattartó lelkifurdalás sugall ; a brit gyar­matbirodalomnak vége, Angliának már csak olyan gyarmata van, amelytől nem tudja hogy­ szaba­duljon. India és Pakisztán immár olyan szabad, hogy irtóháborúra is szabadon készülhetnek egymás el­len, de az angol szívek még min­dig attól sajognak, hogy milyen cudar volt nagyúri gyarmattartó korukban. Ezt a lelkiállapotot tu­domásul kell vennünk, bármeny­nyire anakronisztikus is , s elis­merhetjük, hogy forgatagos szín­padi bonyodalmakra és kivált jó színjátszásra még adhat alkalmat. A ’’Méltatlan viselkedés”-t is jól játsszák . — Jeremy Clyde az aranyszívű és fegyelmezhetetlen ifjú hadnagy szerepében a legjobb és egyszersmind a leganakronisz­­tikusabb. CHELSEA-BEN, a ’’Royal Court” — vagyis a Királyinak és Udvarinak nevezett avantgarde színházban legutóbb a ’’Contrac­tor” című darabot néztem meg. ’’Contractor” annyi, mint építkezé­si vállalkozó vagy hasonló — de inkább építőmester, semmint nagyvállalkozó. A darab kontrak­­torja két felvonáson át felhúzat és berendeztet egy díszes ponyva­sátort, hogy eladó leányának la­kodalmát ott ülje meg , a harma­dikban pedig lebontatja. Közben mindenkiről kiderül, hogy bol­dogtalan, vagy kis híja az lehet­ne. Mindenkinek van kínos rejte­­getnivalója ebben a kékzubbonyos világban, akár a piros-atillás ka­tonatisztekében — az egyik em­ber betyár, a másik nem is az, csak pederasztia miatt viselt bör­tönt, a legtöbb alapjában jóra va­ló, de mindegyik félrecsuszamlott valahogy, beleértve az ordítósan parancsnokló kontraktort, a meg­­tollasodott címszereplőt is. Van tehát valami hasonlóság a két da­rab hangulata közt ; a kínos tit­kok sorozatos kibuggyanása vonul végig mindkettőn. A ’’Kontráktól”, hitem szerint, bátrabb, őszintébb, egészebb : egy szelet szépítetlen mai élet, ha szegényes hangszere­léssel bemutatva is. Szerzője en­nek is fiatal író, David Storey, aki egy hasonló tárgyú és hangú (bár jobb) darabjával, az ”In Celebra­tion” cíművel, megérdemelt elis­merést szerzett. A ’’Kontraktor”­­nak nem volt sikere, noha az elő­adása jó : minden szereplője be­válik típusábrázolónak é s a cse­lekménymentes darab így nem is hat unalmasnak. EGY HATALMAS UGRÁS Chelsea-ből a Drury Lane környé­kére, mely hajdan volt a színhá­zak központi negyede : ott az Ambassadors Színházban játsszák Agatha Christie darabját, a ”Mousetrap”-ot vagyis az ”Egér­­fogó”-t. Igen, tizenhét év óta játsz­­szák, minden este, szakadatlan. Én tehát meglehetős késedelemmel te­kintettem meg, de van előnye en­nek is : lemérhetni rajta a közön­ség hajlandóságát, azt, ami egy­­kétéves divatokat átvészel. Az ’’Egérfogó” a kortársak Angliáját jeleníti meg, átlagos középosztályt, vidéki kastélyban vendégfogadót nyitó házaspárt, nyűgös, zsémbes öreg hölgyet, prepotens és lelké­ben félénk ifjút, tempós nyugal­mazott ezredest. Hogy mi történik benne, azt detektívtörténetről szólván nem illik közölnöm, de egyet talán elárulhatok,­­ amit illett volna tudnom, de nem tud­tam, míg nem láttam. Hogy a da­rabban magyar színész játszik, Gábor Vernon nevezetű, mégpedig magyar szereplőt, Parádi neveze­tűt. Szélesen gesztikuláló, nagyo­kat kacagó és csínykedvelő férfi ez a magyar úr, olyan, amilyennek mi magyarok inkább a dél-olasz vagy spanyol pikareszk hősöket szoktuk látni. Ám Agatha Chris­tie bizonnyal hús-vér magyarról mintázta a maga Parádiját , s a magyar utasnak, ha Londonba ve­tődik, érdemes a darabot meg­néznie már csak azért is, hogy lássa, milyennek láthatják őt. Megteheti egy-két-három év múl­va, az ’’Egérfogó” előadásának tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik évében is, ha jövendö­lésem beválik. VÉGSŐ SORON : a színészek jobbak itt, mint a darabok. Le­számítva a ”VII. Hadrián” érde­kes képzeleti futamát — melyről az ’’Irodalmi Újság” már közölt beszámolót — meg a ’’Royal Court” áporodott proli-életképei­nek némely legigazabbikát : nem emlékszem új angol színpadi mű­re, amely tetszett volna. Viszont olyanra sem, amelyet gyatrán ját­szottak volna. A vérében van e­z ennek a flegmájáról nevezetes szi­geti fajtának. A vérében vagy a hagyományában ? Egyre megy. Komédiázás közben magukra lel­nek az angolok. Ha megvakarjuk őket, nem is nagyon különböznek a dél-olasztól meg a spanyoltól , meg attól, aminek ők látják a ma­gyart (s nem egészen oktalanul). Kilenc évig nyugtasd a versedet, mielőtt nyil­vánosságra bocsájtanád — taná­csolja a költőnek Horácius. Há­nyan fogadták meg a tanácsát? A mi Rájnisunk a tizennyolcadik században, ha jól emlékszem, ma­ga Horácius, tudtommal, nem. Nekem könnyű megfogadnom , nem vagyok költő. Verset azért csináltam, jót is, de, mint már Csokonai megmondta, ez sikerül­het másnak is, nemcsak a költő­nek , viszont a költőnek nem mindig sikerül. Siheder kori vers­csináló nekibuzdulásom termékei­vel egyszer elmerészkedtem Os­­vát Ernőhöz. Rámvillantotta szemüvegét . ”Jó prózát fogsz te még írni”, biztatott. Huszonöt­­harmnc évig aztán békét hagytam Eratónak. Negyvenkilenc nyarán azonban, margitszigeti szorongá­somban, mocorogni kezdett ben­nem néhány rímpár ; közeledni éreztem rabságomat. Jól sejtet­tem, hetedfél esztendőt ültem Rá­kosi fogságában, s ezalatt a vers­faragás volt egyik vigaszom, fő­képp pedig biztosítékom az önbo­­londítás ellen. Sose fogom elhin­ni (mondtam magamban), hogy félholtra verten, álomtól meg­fosztva, a hozzámtartozók sanyar­gatásával fenyegetve, eszelősre ta­­posottan, még örömömet lelhessem Jegyzetek : Szintaktikai : Az utolsóelőtti sor belőlem úgy buggyant volt ki, hogy ’’Talpát minden ripők arcába törölte” ; de a birtokosok, birto­kok és alanyok vonzata ebben nem lévén világos, kényszerülve érez­tem magam kiigazítani. Idiomatikai : ’’Szabadláb’ ” szo­katlan lehet ’’szabadlábon” helyett, egy tál sóskában — ha ezt most rímbe nem kalapálom. Ötvenhat májusára kiszabadultam s vége szakadt a kalapálásnak. Mind­össze egyszer, épp most kilenc éve, hogy újra kikerekedett bennem néhány rímpár. Horáciusi érlelő ideje letelvén — íme , de kifejezőnek érzem , s ponto­sabb mint a ’’szabadon”, mely pe­dig prozódiailag szintén ide ille­nék. Tartalombeli : Mióta ez a vers megfogant bennem, váratlan csa­pások zúdultak rám. De meg is értem egyet-mást, amit elmulasz­tani kár lett volna. Ha már be­lecsöppent az ember az életbe, ne adja fel a küzdelmet. BOLYONGÁS KÖZBEN írja : Ignotus Pál Életem mögöttem, éveim előttem. Nagy bolond voltam én, amikor eljöttem. Itt is csak hazudnak, ott is csak hazudnak, Sehol becsülete másnak, csak hazugnak. Nincs koldusabb mint ki szabadláb’ kilincsel ; Csodát várni nem tud, mint tudott bilincsben ; Minden cenk a talpát arcába törölte — Mögötte élete, sivatag előtte. (London, 1960 november) Irodalmi Újság 1970. január 111. A KESERŰ VIRTUÓZ NEGYEDSZÁZ darabot írt vagy többet a hatvanadik év küszöbére érkezett Jean Anouilh, a mai fran­cia színpad talán legszerencsésebb szerzője, akinek az irodalomtör­ténetek és a bulváron szórakozni vágyó közönség megbecsülése egy­aránt kijár ? A számnak kézi­könyvben kellene utánanézni ; annyi azonban bizonyos, legújabb műve, a ’’Cher Antoine ou­­ amour raté”, a ’’Kedves Antoine, avagy az elvétett szerelem” az előző két­tucatnyit ördöngős virtuozitás dol­gában felülmúlja. Anouilh ma már mindent tud, amit a színpadon csak tudni lehet : könnyedén ke­veri a képzeletet a valósággal, megkavarja az időrendet, elejti majd fölveszi a történet fonalát, megtöri a jelenet egységét, han­gulatát, ironikusan közbeszól, ön­magát kommentálja, fölfedi kár­tyáit, de közben hiteléből mit sem veszítve egyre keserűbben, egyre kiábrándultabban — s ki tudja , talán egyre személyesebben­­— vall az érzelmek illúziójának szétfosz­­lásáról, az emberi kapcsolatokat jellemző képmutatásról, az önzés­ről és a magányról. Régebbi mű­veit maga osztotta fel ’’rózsaszín”, ’’fekete” és ’’csikorgó” darabokra; de most mintha ezek a jelzők együttesen lennének érvényesek ; minél kápráztatóbb a technika, annál komorabb a mondandó. A közönségnek azonban, úgy látszik, tetszik ez az egyre virtuózabb és egyre rosszkedvűbb Anouilh : ”A pék, a pékné és a pékinas” a ta­valyi párizsi évad nagy sikere volt , s még inkább annak ígér­kezik most a ’’Cher Antoine”, melyet a ’’Comédie des Champs- Elysées”-ben fölemelt helyárakkal is estéről estére zsúfolásig telt ház előtt játszik a csupa kitűnő nevet tartalmazó színészgárda. A VIRTUÓZ TECHNIKÁRA s — ha ironikusan leplezve is — az íróról és a magánemberről egy­aránt szóló vallomásokra a leg­jobb alkalmat talán az szolgáltat­ja, ha színpadot látunk a szín­padon, ha a főhős maga is író. Ilyen író Anouilh főhőse és tor­zított, régebbi korba helyezett képmása , Antoine de Saint-Flour, a boldog békeévek, a ’’belle épo­­que” afféle Edmond Rostand-sike­­rű koronázatlan színpadi hercege, akinek a sors mindent megadott: rangot, dicsőséget, vagyont, sze­relmi hódításokat. Antoine ötve­nedik születésnapján mégis min­denről lemondott, öreg dajkáját megkeresve visszavonult egy bajor­­országi kastélyba, ahol három év­vel később, öngyilkos szándékkal-e vagy sem, vadászpuskája tisztoga­tása közben vesztette életét , úgy, mint nemrégiben Hemingway. Életének közeli tanúi sem a vá­ratlan elvonulást, sem a tragikus véget nem tudták megérteni . An­toine síron túli meghívására ezért is utaznak a végrendelet fölnyitá­sára a kis bajor faluba. A vendé­gek közt ott van az első feleség, Carlotta, a Sarah Bernhardtra em­lékeztető és azzal féltékenyen vetélkedő öregedő ’’szent szörnye­teg”, a Comédie Franchise tragiká­­ja, aki tükör helyett már csak fia­talkori képeiben nézegeti magát ; Estelle, a második feleség, aki ál­dozatkészségével sem tudta soha elűzni az előző árnyékát ; Gab­rielle, a régi diákszerelem a Quar­tier Latin-ból, aki most kispolgári hitvesként, de talán az Antoine­­től származó, fiatalemberré ser­dült fiával érkezik ; egy másik volt szerető törékeny, érzékeny lányával, Anémone-nal ; egy kis német cselédlány, akit a korosodó férfi már nem tudott visszatartani; egy gyerekkori barát, ’’Nyúlbőr”, a Sorbonne derék, pocakos pro­fesszora, a nem kevésbé derék há­ziorvos, meg az örök ellenség, a ’’Gallois” epés és korlátolt, szín­házat és irodalmat féltékenyen gyűlölő kritikusa. Az összegyűltek a felnyitott végrendeletből s An­toine recsegő fonográfon, viasz­hengerről lejátszott utolsó üzeneté­ből nem sokat tudnak meg ; va­lamivel többet azonban magukról és társaikról, önzésükről és hálát­lanságukról. A társaságot egy hó­vihar két napra és éjszakára a kastélyba zárja , s itt, az egyre kevésbé udvariaskodó ’’zárt tár­gyaláson” egymást leleplezve föl­­fedik, hogy Antoine magányának oldására semmit sem tettek, s ma sem a halottal, csak saját emléke­ikkel, régi sérelmeikkel, kisiklott vágyaikkal vannak elfoglalva. ANTOINE, ha sírjából kikelne, nem is lepődnék meg, hiszen a végrendelet körül összegyűlt tár­saságot maga is így képzelte el. Anouilh darabjának második ré­szében­ — három évvel korábban — ugyanazt a jelenetsort látjuk, ugyanazok a mondatok hangza­nak el a színpadi valóság színpa­di főpróbáján. A bajor földre el­vonult Antoine de Saint-Flour egy párizsi színésztársaságot hív meg magához — ugyanazokat, akik az első rész szerepeit alakították —, hogy elpróbálja velük utolsó da­rabját, a ’’Cher Antoine”-t, amely­ben egy sikeres író végrendeleté­nek felnyitására gyűlnek össze életének társai és tanúi ... Aki csak valamelyest jártas a modern színháztörténetben, ebben az életet megjósló színpadi pró­bában, színházban tükrözött szín­házban a nagy olasz mester, a fia­tal Anouilh egyik bálványa , Pi­randello előtti tisztelgésre ismer­het , s a ’’Cher Antoine”-nak akár ilyen alcímet is adhatna : Hat szerepet keres egy szerző, avagy ma este improvizálunk ... De nyu­godtan sorolhatnánk a további, többé-kevésbé nyílt célzásokat is : a sartre-i ’’Zárt tárgyalásira em­lékeztet az alaphelyzet, az ’’Alto­na foglyaidnak magnetofon-üze­­netére az öreg fonográf , a darab záró jelenete , az elhagyott, pusztulásra ítélt kastély ablakai­nak bedeszkázása, a kalapácsüté­­sek tompa, koporsószegező kopo­gása — nosztalgikus csodálattal bevallott kölcsönzés Csehov ”Cse­­ressnyéskert”-jének szívszoronga­tó végéről ... Az átvételek és uta­lások persze nem véletlenek : a ’’Cher Antoine” egésze és minden részlete azt bizonyítja, hogy a Színház, a nagybetűs Színház a darab legfőbb témája s talán An­toine de Saint-Flour/Jean Anouilh egyetlen menedéke : a csalódások, megpróbáltatások, a magány s kissé az élet elől is. De ha a ’’Cher Antoine”-ból oly kesernyés, oly melankolikus légkör árad, az ta­lán egy további felismerésnek tu­lajdonítható : az élet alkonyához érkező író hamu ízű számadásá­nak , hogy míg a viszontagságok elől a művészetbe, az illúziók vi­lágába menekült, immár jóvátehe­tetlenül elfelejtett élni. A COMÉDIE DES CHAMPS­­ÉLYSÉES színpadán, Roland Piet­­ri és Jean Anouilh közös rendezé­sében pompás színészgárda viszi estéről estére diadalra a ’’Cher Antoine”-t, olyan jeles nevek együttese, hogy szinte már a te­hetségek tékozlását lehetne felró­ni. A kritikus nem is tudja kinek nyújtja a pálmát : Jacques Fran­­cois-nak, aki Antoine­ Anouilh fölényes kiábrándultságát, öngú­nyos borongását oly elegánsan tol­mácsolja ; Francine Bergének, a szenvedélyesen hűséges feleség megható alakítójának , a hajdani Giraudoux-bemutatók törékeny hősnőjének, Madeleine Ozeray­­nek, akit most őszhajú, szelíd asz­­szonykaként látunk viszont. Vagy talán Franchise Rosay-nak, a két háború között oly ünnepelt szí­nésznőnek, aki Toulouse Lautrec-i vagy Daumier-i kiöregedett komé­diásnők fenségesen rút maszkjá­ban, reumás mozdulatokkal, botra támaszkodva, gúnytól vagy leple­zett érzelmességtől torzult hangon feledhetetlen emlékművet állít a napjainkban inkább csak legenda­ként élő ’’szent szörnyetegeknek”, s ha nem tudnánk kedvességét, jó­ságát, azt mondanánk : saját ma­gának is. ALBERT PÁL

Next