Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-15 / 1. szám
4 Színházi körsétán Londonban. Első utam a Soho főútvonalán, a Shaftesbury Avenuen, a Queen’s Színházba vezet. Műsorán már huzamosabb ideje a ’’Conduct Unbecoming”, azaz hogy ’’Méltatlan viselkedés” című darab, melynek szép sikere volt itt. Szerzője Harry England, termékeny fiatal író, évek óta meglehetősen jó ismerőse az angol színházi és televíziós közönségnek. A ’’Méltatlan viselkedés”ben egy múltszázadbeli, indiai angol ezred tiszti garnizonjába kalauzol bennünket, ezt a környezetet idézi fel nevetségesen feszes formaságaival, a gyarmattartó számkivetettség unalmával s az unalom szülte dorbézolással és kegyetlenkedéssel. Egy fiatal hadnagy, ki mintha féllábbal a mai lázongó diákok gyülekezetében állna, újdonsült tagja a tiszti együttesnek, képtelen az embertelenség reklamájába illeszkedni, szembeszáll a hazugság-tömkeleggel , ezért minősítik viselkedését méltatlannak. Ámde a szerző cselekmény-szövő leleményéből telik rá, hogy mindenkinek múltjából kínosan palástolt titkok fakadjanak fel. A fiatal hadnagy igazolódik, mint a becsület bajnoka, melléje áll végül a tiszti garnizon is — a legnagyobb gazember pedig főbe lövi magát. E történetben is, a lepergetés stílusában is négy elemet érzek elegyedni. Az egyik, mely legfeltűnőbb, az antikoloniális angol irodalmi hagyományé. Az E.M. Forster ’’Átkelés Indiába” című klasszikus regénye juthat eszünkbe, ha annak szellemi előkelőségét a darab nem közelíti is meg. A másik : az exotikus környezetbe vitt bűnügyi bonyodalom, kissé a Somerset Maugham ’’Levél” című darabjára emlékeztetően. A harmadik : az a vizionárius borzalom-festő staccato, mely némely modern darabírót jellemez, olyanokat, mint Ionesco, Dürrenmatt, Arnold Wesker vagy a nemrég Nobel-díjjal kitüntetett Samuel Beckett. A negyedik : a szívzsongító mesék, regények és darabok őshagyománya, az, hogy minden jó, ha végül a gonosz megszégyenül és a derék fiú jutalomban részesül. Engem ez az elegy nem nagyon vonz, s legkevésbbé az, amit a gyarmattartó lelkifurdalás sugall ; a brit gyarmatbirodalomnak vége, Angliának már csak olyan gyarmata van, amelytől nem tudja hogy szabaduljon. India és Pakisztán immár olyan szabad, hogy irtóháborúra is szabadon készülhetnek egymás ellen, de az angol szívek még mindig attól sajognak, hogy milyen cudar volt nagyúri gyarmattartó korukban. Ezt a lelkiállapotot tudomásul kell vennünk, bármenynyire anakronisztikus is , s elismerhetjük, hogy forgatagos színpadi bonyodalmakra és kivált jó színjátszásra még adhat alkalmat. A ’’Méltatlan viselkedés”-t is jól játsszák . — Jeremy Clyde az aranyszívű és fegyelmezhetetlen ifjú hadnagy szerepében a legjobb és egyszersmind a leganakronisztikusabb. CHELSEA-BEN, a ’’Royal Court” — vagyis a Királyinak és Udvarinak nevezett avantgarde színházban legutóbb a ’’Contractor” című darabot néztem meg. ’’Contractor” annyi, mint építkezési vállalkozó vagy hasonló — de inkább építőmester, semmint nagyvállalkozó. A darab kontraktorja két felvonáson át felhúzat és berendeztet egy díszes ponyvasátort, hogy eladó leányának lakodalmát ott ülje meg , a harmadikban pedig lebontatja. Közben mindenkiről kiderül, hogy boldogtalan, vagy kis híja az lehetne. Mindenkinek van kínos rejtegetnivalója ebben a kékzubbonyos világban, akár a piros-atillás katonatisztekében — az egyik ember betyár, a másik nem is az, csak pederasztia miatt viselt börtönt, a legtöbb alapjában jóra való, de mindegyik félrecsuszamlott valahogy, beleértve az ordítósan parancsnokló kontraktort, a megtollasodott címszereplőt is. Van tehát valami hasonlóság a két darab hangulata közt ; a kínos titkok sorozatos kibuggyanása vonul végig mindkettőn. A ’’Kontráktól”, hitem szerint, bátrabb, őszintébb, egészebb : egy szelet szépítetlen mai élet, ha szegényes hangszereléssel bemutatva is. Szerzője ennek is fiatal író, David Storey, aki egy hasonló tárgyú és hangú (bár jobb) darabjával, az ”In Celebration” cíművel, megérdemelt elismerést szerzett. A ’’Kontraktor”nak nem volt sikere, noha az előadása jó : minden szereplője beválik típusábrázolónak é s a cselekménymentes darab így nem is hat unalmasnak. EGY HATALMAS UGRÁS Chelsea-ből a Drury Lane környékére, mely hajdan volt a színházak központi negyede : ott az Ambassadors Színházban játsszák Agatha Christie darabját, a ”Mousetrap”-ot vagyis az ”Egérfogó”-t. Igen, tizenhét év óta játszszák, minden este, szakadatlan. Én tehát meglehetős késedelemmel tekintettem meg, de van előnye ennek is : lemérhetni rajta a közönség hajlandóságát, azt, ami egykétéves divatokat átvészel. Az ’’Egérfogó” a kortársak Angliáját jeleníti meg, átlagos középosztályt, vidéki kastélyban vendégfogadót nyitó házaspárt, nyűgös, zsémbes öreg hölgyet, prepotens és lelkében félénk ifjút, tempós nyugalmazott ezredest. Hogy mi történik benne, azt detektívtörténetről szólván nem illik közölnöm, de egyet talán elárulhatok, amit illett volna tudnom, de nem tudtam, míg nem láttam. Hogy a darabban magyar színész játszik, Gábor Vernon nevezetű, mégpedig magyar szereplőt, Parádi nevezetűt. Szélesen gesztikuláló, nagyokat kacagó és csínykedvelő férfi ez a magyar úr, olyan, amilyennek mi magyarok inkább a dél-olasz vagy spanyol pikareszk hősöket szoktuk látni. Ám Agatha Christie bizonnyal hús-vér magyarról mintázta a maga Parádiját , s a magyar utasnak, ha Londonba vetődik, érdemes a darabot megnéznie már csak azért is, hogy lássa, milyennek láthatják őt. Megteheti egy-két-három év múlva, az ’’Egérfogó” előadásának tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik évében is, ha jövendölésem beválik. VÉGSŐ SORON : a színészek jobbak itt, mint a darabok. Leszámítva a ”VII. Hadrián” érdekes képzeleti futamát — melyről az ’’Irodalmi Újság” már közölt beszámolót — meg a ’’Royal Court” áporodott proli-életképeinek némely legigazabbikát : nem emlékszem új angol színpadi műre, amely tetszett volna. Viszont olyanra sem, amelyet gyatrán játszottak volna. A vérében van ez ennek a flegmájáról nevezetes szigeti fajtának. A vérében vagy a hagyományában ? Egyre megy. Komédiázás közben magukra lelnek az angolok. Ha megvakarjuk őket, nem is nagyon különböznek a dél-olasztól meg a spanyoltól , meg attól, aminek ők látják a magyart (s nem egészen oktalanul). Kilenc évig nyugtasd a versedet, mielőtt nyilvánosságra bocsájtanád — tanácsolja a költőnek Horácius. Hányan fogadták meg a tanácsát? A mi Rájnisunk a tizennyolcadik században, ha jól emlékszem, maga Horácius, tudtommal, nem. Nekem könnyű megfogadnom , nem vagyok költő. Verset azért csináltam, jót is, de, mint már Csokonai megmondta, ez sikerülhet másnak is, nemcsak a költőnek , viszont a költőnek nem mindig sikerül. Siheder kori verscsináló nekibuzdulásom termékeivel egyszer elmerészkedtem Osvát Ernőhöz. Rámvillantotta szemüvegét . ”Jó prózát fogsz te még írni”, biztatott. Huszonötharmnc évig aztán békét hagytam Eratónak. Negyvenkilenc nyarán azonban, margitszigeti szorongásomban, mocorogni kezdett bennem néhány rímpár ; közeledni éreztem rabságomat. Jól sejtettem, hetedfél esztendőt ültem Rákosi fogságában, s ezalatt a versfaragás volt egyik vigaszom, főképp pedig biztosítékom az önbolondítás ellen. Sose fogom elhinni (mondtam magamban), hogy félholtra verten, álomtól megfosztva, a hozzámtartozók sanyargatásával fenyegetve, eszelősre taposottan, még örömömet lelhessem Jegyzetek : Szintaktikai : Az utolsóelőtti sor belőlem úgy buggyant volt ki, hogy ’’Talpát minden ripők arcába törölte” ; de a birtokosok, birtokok és alanyok vonzata ebben nem lévén világos, kényszerülve éreztem magam kiigazítani. Idiomatikai : ’’Szabadláb’ ” szokatlan lehet ’’szabadlábon” helyett, egy tál sóskában — ha ezt most rímbe nem kalapálom. Ötvenhat májusára kiszabadultam s vége szakadt a kalapálásnak. Mindössze egyszer, épp most kilenc éve, hogy újra kikerekedett bennem néhány rímpár. Horáciusi érlelő ideje letelvén — íme , de kifejezőnek érzem , s pontosabb mint a ’’szabadon”, mely pedig prozódiailag szintén ide illenék. Tartalombeli : Mióta ez a vers megfogant bennem, váratlan csapások zúdultak rám. De meg is értem egyet-mást, amit elmulasztani kár lett volna. Ha már belecsöppent az ember az életbe, ne adja fel a küzdelmet. BOLYONGÁS KÖZBEN írja : Ignotus Pál Életem mögöttem, éveim előttem. Nagy bolond voltam én, amikor eljöttem. Itt is csak hazudnak, ott is csak hazudnak, Sehol becsülete másnak, csak hazugnak. Nincs koldusabb mint ki szabadláb’ kilincsel ; Csodát várni nem tud, mint tudott bilincsben ; Minden cenk a talpát arcába törölte — Mögötte élete, sivatag előtte. (London, 1960 november) Irodalmi Újság 1970. január 111. A KESERŰ VIRTUÓZ NEGYEDSZÁZ darabot írt vagy többet a hatvanadik év küszöbére érkezett Jean Anouilh, a mai francia színpad talán legszerencsésebb szerzője, akinek az irodalomtörténetek és a bulváron szórakozni vágyó közönség megbecsülése egyaránt kijár ? A számnak kézikönyvben kellene utánanézni ; annyi azonban bizonyos, legújabb műve, a ’’Cher Antoine ou amour raté”, a ’’Kedves Antoine, avagy az elvétett szerelem” az előző kéttucatnyit ördöngős virtuozitás dolgában felülmúlja. Anouilh ma már mindent tud, amit a színpadon csak tudni lehet : könnyedén keveri a képzeletet a valósággal, megkavarja az időrendet, elejti majd fölveszi a történet fonalát, megtöri a jelenet egységét, hangulatát, ironikusan közbeszól, önmagát kommentálja, fölfedi kártyáit, de közben hiteléből mit sem veszítve egyre keserűbben, egyre kiábrándultabban — s ki tudja , talán egyre személyesebben— vall az érzelmek illúziójának szétfoszlásáról, az emberi kapcsolatokat jellemző képmutatásról, az önzésről és a magányról. Régebbi műveit maga osztotta fel ’’rózsaszín”, ’’fekete” és ’’csikorgó” darabokra; de most mintha ezek a jelzők együttesen lennének érvényesek ; minél kápráztatóbb a technika, annál komorabb a mondandó. A közönségnek azonban, úgy látszik, tetszik ez az egyre virtuózabb és egyre rosszkedvűbb Anouilh : ”A pék, a pékné és a pékinas” a tavalyi párizsi évad nagy sikere volt , s még inkább annak ígérkezik most a ’’Cher Antoine”, melyet a ’’Comédie des Champs- Elysées”-ben fölemelt helyárakkal is estéről estére zsúfolásig telt ház előtt játszik a csupa kitűnő nevet tartalmazó színészgárda. A VIRTUÓZ TECHNIKÁRA s — ha ironikusan leplezve is — az íróról és a magánemberről egyaránt szóló vallomásokra a legjobb alkalmat talán az szolgáltatja, ha színpadot látunk a színpadon, ha a főhős maga is író. Ilyen író Anouilh főhőse és torzított, régebbi korba helyezett képmása , Antoine de Saint-Flour, a boldog békeévek, a ’’belle époque” afféle Edmond Rostand-sikerű koronázatlan színpadi hercege, akinek a sors mindent megadott: rangot, dicsőséget, vagyont, szerelmi hódításokat. Antoine ötvenedik születésnapján mégis mindenről lemondott, öreg dajkáját megkeresve visszavonult egy bajorországi kastélyba, ahol három évvel később, öngyilkos szándékkal-e vagy sem, vadászpuskája tisztogatása közben vesztette életét , úgy, mint nemrégiben Hemingway. Életének közeli tanúi sem a váratlan elvonulást, sem a tragikus véget nem tudták megérteni . Antoine síron túli meghívására ezért is utaznak a végrendelet fölnyitására a kis bajor faluba. A vendégek közt ott van az első feleség, Carlotta, a Sarah Bernhardtra emlékeztető és azzal féltékenyen vetélkedő öregedő ’’szent szörnyeteg”, a Comédie Franchise tragikája, aki tükör helyett már csak fiatalkori képeiben nézegeti magát ; Estelle, a második feleség, aki áldozatkészségével sem tudta soha elűzni az előző árnyékát ; Gabrielle, a régi diákszerelem a Quartier Latin-ból, aki most kispolgári hitvesként, de talán az Antoinetől származó, fiatalemberré serdült fiával érkezik ; egy másik volt szerető törékeny, érzékeny lányával, Anémone-nal ; egy kis német cselédlány, akit a korosodó férfi már nem tudott visszatartani; egy gyerekkori barát, ’’Nyúlbőr”, a Sorbonne derék, pocakos professzora, a nem kevésbé derék háziorvos, meg az örök ellenség, a ’’Gallois” epés és korlátolt, színházat és irodalmat féltékenyen gyűlölő kritikusa. Az összegyűltek a felnyitott végrendeletből s Antoine recsegő fonográfon, viaszhengerről lejátszott utolsó üzenetéből nem sokat tudnak meg ; valamivel többet azonban magukról és társaikról, önzésükről és hálátlanságukról. A társaságot egy hóvihar két napra és éjszakára a kastélyba zárja , s itt, az egyre kevésbé udvariaskodó ’’zárt tárgyaláson” egymást leleplezve fölfedik, hogy Antoine magányának oldására semmit sem tettek, s ma sem a halottal, csak saját emlékeikkel, régi sérelmeikkel, kisiklott vágyaikkal vannak elfoglalva. ANTOINE, ha sírjából kikelne, nem is lepődnék meg, hiszen a végrendelet körül összegyűlt társaságot maga is így képzelte el. Anouilh darabjának második részében — három évvel korábban — ugyanazt a jelenetsort látjuk, ugyanazok a mondatok hangzanak el a színpadi valóság színpadi főpróbáján. A bajor földre elvonult Antoine de Saint-Flour egy párizsi színésztársaságot hív meg magához — ugyanazokat, akik az első rész szerepeit alakították —, hogy elpróbálja velük utolsó darabját, a ’’Cher Antoine”-t, amelyben egy sikeres író végrendeletének felnyitására gyűlnek össze életének társai és tanúi ... Aki csak valamelyest jártas a modern színháztörténetben, ebben az életet megjósló színpadi próbában, színházban tükrözött színházban a nagy olasz mester, a fiatal Anouilh egyik bálványa , Pirandello előtti tisztelgésre ismerhet , s a ’’Cher Antoine”-nak akár ilyen alcímet is adhatna : Hat szerepet keres egy szerző, avagy ma este improvizálunk ... De nyugodtan sorolhatnánk a további, többé-kevésbé nyílt célzásokat is : a sartre-i ’’Zárt tárgyalásira emlékeztet az alaphelyzet, az ’’Altona foglyaidnak magnetofon-üzenetére az öreg fonográf , a darab záró jelenete , az elhagyott, pusztulásra ítélt kastély ablakainak bedeszkázása, a kalapácsütések tompa, koporsószegező kopogása — nosztalgikus csodálattal bevallott kölcsönzés Csehov ”Cseressnyéskert”-jének szívszorongató végéről ... Az átvételek és utalások persze nem véletlenek : a ’’Cher Antoine” egésze és minden részlete azt bizonyítja, hogy a Színház, a nagybetűs Színház a darab legfőbb témája s talán Antoine de Saint-Flour/Jean Anouilh egyetlen menedéke : a csalódások, megpróbáltatások, a magány s kissé az élet elől is. De ha a ’’Cher Antoine”-ból oly kesernyés, oly melankolikus légkör árad, az talán egy további felismerésnek tulajdonítható : az élet alkonyához érkező író hamu ízű számadásának , hogy míg a viszontagságok elől a művészetbe, az illúziók világába menekült, immár jóvátehetetlenül elfelejtett élni. A COMÉDIE DES CHAMPSÉLYSÉES színpadán, Roland Pietri és Jean Anouilh közös rendezésében pompás színészgárda viszi estéről estére diadalra a ’’Cher Antoine”-t, olyan jeles nevek együttese, hogy szinte már a tehetségek tékozlását lehetne felróni. A kritikus nem is tudja kinek nyújtja a pálmát : Jacques Francois-nak, aki Antoine Anouilh fölényes kiábrándultságát, öngúnyos borongását oly elegánsan tolmácsolja ; Francine Bergének, a szenvedélyesen hűséges feleség megható alakítójának , a hajdani Giraudoux-bemutatók törékeny hősnőjének, Madeleine Ozeraynek, akit most őszhajú, szelíd aszszonykaként látunk viszont. Vagy talán Franchise Rosay-nak, a két háború között oly ünnepelt színésznőnek, aki Toulouse Lautrec-i vagy Daumier-i kiöregedett komédiásnők fenségesen rút maszkjában, reumás mozdulatokkal, botra támaszkodva, gúnytól vagy leplezett érzelmességtől torzult hangon feledhetetlen emlékművet állít a napjainkban inkább csak legendaként élő ’’szent szörnyetegeknek”, s ha nem tudnánk kedvességét, jóságát, azt mondanánk : saját magának is. ALBERT PÁL