Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-15 / 1-2. szám

2 ’’AMIRŐL NEM BESZÉLNEK az nem is létezett soha”, állítja Oscar Wilde a Do­rian Gray arcképé­ben. A szovjet vezetők aligha olvasták Wilde-ot, de nincs is rá szükségük, hogy fent idézett paradoxonját a magukévá tegyék. Sosem beszélnek a Szovjetunió és a tőle függő országok gaz­dasági életében tapasztalható inflációs je­lenségekről. Így aztán elhitették, hogy Ke­leten nincs is ilyesmi. A hiedelem olyan szép, hogy már gyanús. Induljunk ki egy közismert tényből — a jugoszláviai inflációból — és a ritkán említett, de hivatalos jelentésekben beis­mert lengyel- és magyarországi áremelke­désekből. AZ INFLÁCIÓS FOLYAMAT Jugoszlá­viában már jóval az ’’energia­válság” előtt rendkívüli méreteket öltött, s 1974-ben ez az általános életszínvonalat is befolyásoló helyzet még súlyosabbá vált. Egy szeptem­beri beszédében Tito is elismerte : Az egyéni reáljövedelmek Jugoszláviában 8 %-kal emelkedtek (1971--ben), de a meg­élhetési költségek 20 %-kal, ami azt je­lenti, hogy az árak sokkal magasabbak lettek.” A párizsi Le Monde belgrádi tu­dósítója a beszédet ismertető cikkében így írt : ”Az árak ugrásszerűen emelkedtek : 1974 augusztusában 30 %-kal voltak maga­sabbak, mint 1973 augusztusában­. Az energiaválság számos területen érez­teti hatását. A benzin ára 1973 és 1974 októbere között 2,80 dinárról 5,20 dinárra emelkedett. A fűtésé és a melegvízszolgál­tatásé olyan nagyvárosban, mint Zágráb, október elsejétől 61 %-kal. Ami a gépkocsi­ipart illeti : az évente száznyolcvanezer egységet termelő ’’Vörös Csillag” (a leg­nagyobb jugoszláv gépkocsi gyár,­­ való­jában a Fiat leányvállalata) eladatlanul maradt kocsijainak száma már október­ben elérte a harmincezret, s ez immár két­­ízben kényszerű munkabeszüntetéshez ve­zetett. LENGYELORSZÁGBAN a Párt Közpon­ti Bizottsága és a Minisztertanács 1970 de­cember 12-én áremeléseket határozott el, amelyeknek már másnapra hatályba is kellett lépniük. December 14-én három vá­rosban — Gdanskban, Gdyniában és Elbag­­ban — lázadások törtek ki, amelyeket rendőrség és munkásőrség vert le. A har­cok több tucatnyi halálos áldozatot és több mint ezer sebesültet követeltek (a valósá­gosaknál alacsonyabb hivatalos számada­tok szerint). Gomulka megbukott, az áre­melésekre vonatkozó rendeletet visszavon­ták. Azóta Lengyelország az elsők között rea­gált az energiaválságra, s emelte fel 1974 január 19-én a kőolajtermékek s néhány más árucikk árát : az extra-benzin 5,6 zlotyról 11-re ugrott (80 %), a közönséges benzin 5 zlotyról 9-re , a taxi és az autó­busz tarifák átlagban 25 %-kal emelked­tek, a vodka 25, a bor 25-35 %-kal, a sör üvegre egy zlotyval. Ugyanakkor emelked­tek a vendéglői árak is, különösképpen a luxus, valamint az első és másodosztályú éttermekben. 1973-ban az áremelkedések nem halad­ták túl az 1,9 %-ot... a lengyel hivatalos statisztika szerint. Valójában sokkal ma­gasabb áremelkedéseket lehetett tapasztal­ni : a marhahús ára 7 %-kal emelkedett, a burgonyáé 8,5 %-kal, s a lengyel étkezés­ben oly fontos szerepet játszó ecetes áruké .• ’’savanyúságok”-é : 33 %-kal (1974. 8. 5.) MAGYARORSZÁGON a kormánystatisz­tikák szerint 3,5 % volt az infláció aránya 1973- ban, s a hatóságok azt ígérték, hogy ezt az arányt 1974-ben 2 %-ra csökkentik. 1974- ben azonban a kormány kénytelen volt pénzügyi intézkedéseket foganatosítani az inflációs nyomás ellen . ”Ez év folyamán a kormány egy milliárd dollárnyi szubven­ciót folyósított, hogy az árakat a jelenlegi szinten tudja tartani. Az inflációellenes in­tézkedések a külkereskedelmi árak leszállí­tását, a magyar kivitel serkentésére szol­gáló szubvenciók csökkentését és a forint két felértékelését jelentették (a dollár ár­folyama 30 forint volt most : 23).” (Inter­national Herald Tribune, 1974. 7.15.) Ezek az intézkedések elégtelennek bi­zonyultak. Szeptember elsején a Népszabad­ság a következő áremeléseket jelentette : szén : 16 % ; koksz : 24 % ; tüzelő fa : 18 % ; gáz : 20 % ; távfűtés : 20,4 % ; melegvízszolgáltatás : 17,6 % ; fűtőolaj : 40 % ; benzin : 40 % ; gázolaj : 45 %. Az új árak még aznap hatályba léptek. AMIÓTA a kőolajárak emelkedése a sza­bad világ országaiban meggyorsította az inflációs folyamatot, a szovjet sajtó különös előszeretettel domborítja ki a tőkés világ­nak ezt a válságát, s szívesen mutat rá arra, hogy a szovjet gazdaság mentes az árdrágulásoktól a hivatalos statisztikák is ezt ’’bizonyítják”. A szovjet polgárok, — ha hitelt adhatunk az International Herald Tribune tudósítójának (1974.10.8.) — nin­csenek meggyőződve ezeknek a statisztikák­nak az igazáról . ”A Szovjetunióban nem ismerik az inflációt, — hivatalosan. Az in­fláció olyan gazdasági rákfene, amely csak a tőkés világ egészségtelen környezetében fejlődik ki. A szovjet sajtó az utóbbi időben aprólékosan fejti ki ezt a tételt, s egy magasrangú tisztviselő kijelentette, hogy a kiskereskedelmi árak 1970 óta 0,30 %-kal csökkentek. De a szovjet polgár csak ne­vetni tud ezeken a magyarázatokon, s pa­naszkodik, hogy mindennek emelkedik az ára, s az élelmiszereken és ruházati cik­keken kezdve a gépkocsikon, lakbéren, szín­házi és mozi beléptidíjakon keresztül az egyetemi felvételi vizsgákra előkészítő magánleckék díjáig. HOGY a hivatalos statisztikák és a való­ságos árak közötti különbséget megértsük, figyelembe kell vennünk azt az alapvető tényt, hogy a Szovjetunióban nem egy, hanem három piac van : a) A hivatalos piac, amelynek árait az állami hatóságok (Tervhivatal) szabják meg, s amelynek termékei a szocialista termelési szektorból és kolhozokból-szovho­­zokból származnak. b) a kolhoz-piac, ahol az egyéni terme­lők ,­ azaz a ’’háztáji” termékeiket áruba bocsájtó parasztok kereskednek a kínálat és kereslet törvényeinek megfelelő árfolyamok szerint. c) A fekete piac, amelynek árait a köz­vetítők, vagyis a feketekereskedők állapít­ják meg, ugyancsak a kínálat és kereslet törvényei szerint, de amelyeket megnövel a termékek ritkasága és a kockázatválla­lással együttjáró spekuláció is. Ha ugyanis a kolhoz­piacot megtűrik a hatóságok, a feketepiac tiltva van, a tevékenységét le­tartóztatások és büntetések korlátozzák. A hivatalos statisztikák csak az első — a hivatalos — piac árait veszik tekintetbe. Csakhogy a termékek, amelyeket a város­lakók a két másik piacon kénytelenek be­szerezni — nevezetesen a kolhoz-piacon vásárolt élelmiszerek — a családi költség­­vetések igen nagy részét teszik ki. A ”HIVATALOS” árucikkek gyakran selejtesek, aminek két következménye van : a városi lerakatokban felhalmozódó, s fő­leg rossz minőségük miatt eladatlan áruk mennyisége mértéktelenül nagy ; az üzle­tek tele vannak olyan áruval, amit senki sem akar megvásárolni, s még a végkiárusí­­tási kísérletek sem járnak a várt eredmény­nyel. Múlt év nyarán teljesen formátlan öltönyöket hatósági közbelépésre féláron kínáltak eladásra, de mégsem sikerült túl­adni rajtuk. A rossz minőség másik követ­kezménye : az üzérkedés. A Literaturnája Gazeta, az Írószövetség hivatalos lapja 1974 júluis 17-i számában cikket szentelt a szovjet hétköznapok eme jelenségének : ’’Amikor spekulánsokról és üzérekről be­szélünk, az utcai, a bolti, a lerakati szin­ten működőkre gondolunk, de a könnyűi­part vezető elvtársak már megbocsássanak, éppen az ő iparáguk termelésében tapasz­talt rossz minőség nyújt teret a spekulá­cióra. Nagynéha találunk olyan cikket is, amely megérdemelte a ’minőségi védjegyet’ vagy megfelel a ’világérvényes normának’. De mit mond a statisztika ? Például azt, hogy jelenleg a cipőtermelésnek mindössze 0,6 %-a érdemelte ki a minőségi védjegyet. A kötött áruknak kevesebb, mint 1 %-a. Ami a konfekciót illeti : ugyanez a helyzet, íme, egy hivatalos adat : a múlt év folya­mán ellenőrzött 1.700 könnyűipari vállalat­nak több mint a fele — pontosan 1.026 — termeli a megállapított norma alatti árut”. KÖVETKEZÉSKÉPPEN, és tekintet nél­kül az inflációs folyamatot kiváltó objek­tív külső befolyásokra, mint például a kőo­laj és a nyersanyagok ára, a specifikusan szovjet eredetű tényezők is elegendőek ah­hoz, hogy áremelkedéseket váltsanak ki a hivatalosan ellenőrzött belső piacon. Ezek az áremelkedések — az elmúlt év folyamán tapasztalt tények alapján — két különbö­ző formában jelentkeznek : 1) A termékek árának nyilvánvaló eme­lése. 1973 december elsején a moszkvaiak kénytelen-kelletlen azt tapasztalhatták, hogy számos árucikk drágább lett, anélkül, hogy ezt a sajtó előzőleg jelezte volna. A halkonzervek ára megkétszereződött. A bőrkabátok ára szintén száz százalékkal emelkedett : 120 rubelről 240-re. Az extra­minőségű vodkáé 32 %-kal emelkedett .Az állami monopóliumú vodkatermelés literen­ként alig két képekbe kerül. A literenként 8 rubel 24 kopekes hivatalos ár tehát olyan nagy hasznot biztosít hogy részben ez magyarázza meg, miért nem küzd erélye­sebben az állam az alkoholizmus ellen.) •2) A minőségi javítás ürügyén eszkö­zölt áremelések. Ezen a téren egy év óta egyre több példát lehet idézni minden áru­cikkben — az élelmiszerektől a gépkocsi­kig. A módszer naiv egyszerűsége eleve leszerel minden ellenvetést. Arról van szó, hogy a régi áruterméket egy pontosan olyan, de újként, s természetesen drágáb­ban kínált termékkel helyettesítik. Mint­hogy a ’’régit” kivonják a forgalomból, a vásárlónak nincsen választása : az ”új”-at veszi meg, drágábban. A szovjet szakszervezetek lapja, a Trud 1974 július 11-i számában mutat rá (a szovjet sajtóban egészen kivételes módon) ennek a módszernek az alkalmazására — Litvániában : ”A vilnai háziasszonyok szí­vesen vásároltak zsemlét és fahéjjal ízesí­tett brióst 13, illetve 11 képekért. Ez a két árucikk azonban eltűnt az üzletekből, amelyek most drágább, de egyáltalán nem jobb brióst kínálnak a vásárlóknak. Né­hány más példa : az elmúlt hat év folya­mán, Litvániában emelkedett a konyhabú­torok ára : a konyhaasztalé 8 rubel 35 képekkel, a székeké 1 rubel 25-tel, a kony­haszekrényeké 15 rubel 75-tel. S vajon ugyanakkor javult-e a minőségük ? A vá­rosi kereskedelmi szervezet helyettes veze­tőjével együtt arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy az új konyhabútorok ugyan­olyanok, mint a régiek,­­ csak az áruk más.” Ugyanez a módszer járja Moszkvában. Az International Herald Tribune már idé­zett tudósítója jegyezte fel október elején egy háziasszony véleményét : ’’Néhány év­vel ezelőtt 1 rubel 20-ért vásároltuk a bor­júhús kilóját. Most 2 rubel a legalacso­nyabb ár, s ráadásul a hús kilójával egy kiló csontot adnak... Vagy itt van a csir­ke. Régebben 1,15, 1,75 és 2,65 volt a kiló­ja. Most a legolcsóbb, az 1,15-ös eltűnt a piacról, s 1,75-öst nagyon nehéz találni. A 2,65-ös és a Dániából vagy Magyaror­szágból behozott 2 rubel 23 képekes csir­ke között választhatunk, vagy tisztított csirkét vehetünk 3,50-ért. Ez a mi inflá­ciónk. A legolcsóbb választék teljesen el­tűnik, a közepes árú megritkul, s marad a legdrágább. A megélhetés drágul, anélkül, hogy az árak változnának”. (International Herald Tribune, 1975■ 10. 8.) AZ ÁLCÁZOTT INFLÁCIÓ technikáját alkalmazzák a gépkocsikra is. A GAZ-21- es Volgát, ami 5.500 rubelbe került a GAZ- 24-es modell helyettesíti 1­9.150 rubelért, ami 66 %-os emelkedést jelent. A Zigulit (ami a Fiat 124-es utánzata) múlt ősszel egy új, javított (a Fiat 125-ösre hasonlí­tó) modellel helyettesítették, ami 36 %-os áremeléssel járt : a kocsi 5.500 rubel helyett 7.500-ba kerül. ”A HIVATALOS ÁRAK rögzítve vannak, — írja Neve professzor, — de ugyanakkor a parasztok és a termelőszövetkezetek a városi piacokon a kínálat és kereslet vi­szonyának nagyjából megfelelő áron adják el termékeiket. Mikor egyes termékek meg­ritkulnak az állami üzletekben, a szabad­piaci árak felmennek. Ezek az árak 1972- ben átlag 60%-kal voltak magasabbak, mint a hivatalos árak”. Előfordul, hogy a szabadpiaci és a hi­vatalos árak közötti különbség még kirí­vóbb : tavasszal kilónként 4,68 dollárnak megfelelő áron lehet eladni az epret meg a cseresznyét , télen 9,26 dollárért a paradi­csom kilóját. Ezeknek az áraknak az is­meretében megértjük, miért találkozni Moszkvában grúzokkal, akik csak éppen egy napra ugrottak fel a fővárosba : a légiforgalmi tarifák aránylag alacsonyak, és egy harminc kiló paradicsommal teli bő­röndön többet lehet nyerni, mint amennyit egy munkás egész havi munkájával meg­keres. (A szovjet parasztoknak nincs úgy­nevezett belforgalmi útlevelük, amivel a­­ránylag szabadon utazhatnának az ország egész területén. Ha több, mint 24 órára akarnak lakhelyükről eltávozni, külön en­gedélyre van szükségük a tsz-elnöktől és a milíciától. Ez az utazási engedély ritkán érvényes több mint két napra.) DE A KOLHOZPIAC nem meríti ki a városiak egész költségvetését, s a parasz­tok sem ezen piacon költik el az itt ke­resett pénzüket. A megmaradt vásárlóerő bőségesen elegendő az inflációs folyamatok kiváltására és a feketepiac megteremtésé­re. Hogyan működik az ipari cikkek fekete­piaca ? Az árut egyrészt külföldiek viszik be személyes poggyászukban, — előre tud­va, hogy holmijuk nagy részét eladják, — másrészt külföldre látogató szovjet polgá­rok. A ’’haszonkulcs” — ha ezt a kifejezést használhatjuk, óriási. Egy Seiko órát, ami Nyugaton 70 dollárba kerül, Moszkvában 325 dollárért lehet eladni, egy valódi Levi’s farmernadrágot 130 dollárért, a Jesus- Christ Superstar hangszalagfelvételét 100 dollárért. (A rubelt gyakorlatilag nem jegyzik a nemzetközi pénzpiacon, s így a szovjet vásárlók igen sokat veszítenek a váltáson. A rubel hivatalosan 6,25 francia frankot ér, de a francia kikötőkben ki­­menős szovjet tengerészek örülnek, ha csak egy frankot is kapnak érte.) Egy új ’’áru” a feketepiacon : a Gulag szigetvilága o­­rosz nyelvű kiadása. Egy-egy példány 60- 80 rubelbe kerül a kikötőkben, — Rigában, Ogyesszában, —• 150-180 rubelbe — egy mérnök havi fizetésébe — Moszkvában. A feketepiacot a csempészés mellett a lopás táplálja. A következő példákat a Li­­teraturnaja Gazeta már idézett cikkéből vesszük : ”A minszki hűtőszekrény gyárban megvesztegetett raktárnokok és anyagmoz­gatók nem 36, hanem 39 hűtőszek­rényt rakodnak be a szállító kocsikba, s minthogy a kijáratnál a szállítmányt nem egységenként, hanem teherautónként ellen­őrzik, a megmaradt hűtőszekrények szé­pen a spekulánsokhoz kerülnek... Egy nagy üzletben Skornyakova asszony, a vezetőnő nem átallotta, hogy több száz méternyi finom szövetet nagybani áron adjon el ván­dorüzéreknek. Saját bevallása szerint ezek az üzérek 100.000 rubelt is kereshettek az üzleten. S ez az üzlet nem valahol a siva­tagban vagy a tundrán van, s nem : Le­­ningrádban... Riazanban egy óvoda kantin­jának vezetőnőjét tartóztták le. 150 kiló narancsból a gyerekek csak tizet kaptak, s a többit továbbadta. Ugyanígy tett kb. egy tonnányi burgonyával, amiből a gye­rekeknek mindössze ötven kiló jutott.” (Li­­teraturnaja Gazeta, 1975. 7. 17.) BÁRMILYEN TÖREDÉKESEN ismer­jük is csak a tényeket, nyilvánvalóan ki­tűnik belőlük, hogy a kommunista rendsze­rekben inflációs folyamatok tapasztalhatók, amelyeket a hatalom, bármilyen erős, bár­milyen önkényes legyen is, nem tud meg­fékezni,­­ csak a hivatalos statisztikák­ban. Bizonyos mértékig még a vezetők jóin­dulatáról is beszélhetnénk, amiért nem pró­bálták meg az inflációt a fokozott terror­hoz való visszatéréssel megállítani, hanem beletörődtek abba, hogy az a biztonsági sze­lep szerepét betöltő kolhozpiacon és a fe­ketepiacon nyilvánuljon meg. Hozzátehet­jük, hogy — úgy fest — még a hivatalos ideológia is alkalmazkodik az infláció tényéhez, kezdi elfogadni jelenlétét a szov­jet életben. Kiderül ez abból, ha összeha­sonlítunk két szöveget, amely egy s ugyan­azon műnek két különböző kiadásában je­lent meg : a Nagy Szovjet Enciklopédiá­ban. Az 1953-ban — Sztálin halálának évé­ben — megjelent második kiadás 18. kö­tetének 328-329. oldalán az infláció címszó alatt ezt olvassuk, hogy ”a tőkés országok egy jellegzetes jelenségéről” van szó. Ez az első sor. S a cikk a következő határo­zott állítással végződik : ”A szocialista gaz­dálkodásban nincs, és nem is lehet inflá­ció.” Nos, a Nagy Szovjet Enciklopédia harma­dik, — 1972-ben megjelent — kiadása tize­dik kötetének 347-348. oldalán az infláció­ról már nem mint jellegzetesen kapitalista jelenségről beszélnek, s elismerik, hogy az feltűnhet a szocialista gazdálkodásban is : ’’Különleges konjunktúrahelyzetekben a forgalomba hozott pénz bőségét rendkívüli körülmények, például háború, a tervek ki­vitelezésében bekövetkezett késések vagy a tervezési tévedések is kiválthatják.” BRANKO LAZITCH AZ INFLÁCIÓ KELETEN IRODALMI ÚJSÁG ÚJABB ÁREMELÉSEM MA­GYARORSZÁ­GO­N • Január 6-án kormányhatározattal tö­­­­meges áremeléseket léptettek életbe­­ Magyarországon.­­ A vegyipari termékek közül a petró­­­­leum ára 11 forintról 6,20-ra növeke­­­­dett, a kozmetikai cikkek árát 8-tól = 31 %-ig emelték. = 5-8 %-kal emelkedett a kéziszerszá­­­mok, zárak, szegek és 21 %-kal a me­­­­zőgazdasági szerszámok ára. A tüzelő­­­berendezések árnövekedése 2-től 6, a­­ kerékpárok 5, az alkatrészeké 3, a ház­­i tartási kisgépeké 5, a fürdőkádaké 12,­­ a szárazelemeké 50 %. " A kohászati termékek körében a kü­­­lönféle lemezek, huzalok, csövek ára­­ átlagosan körülbelül 10 %-kal emelke-­­ dett.­­ A fotócikkek közül a filmek ára 12,­­ a fotópapíroké pedig 36 %-kal nőtt. A bútorok fogyasztói ára átlagosan 1s 3,2, a kárpitozott bútoroké pedig átla­ 7­gosan 7-7,5 %-kal emelkedett.­­ A méteráruk közül a tiszta pamutból­­ készült szövetek ára 3, a tiszta gyapjú­k felhasználásával előállított szöveteké­­ mintegy 18 %-kal lett magasabb. A­­ gyapjú takarók ára 25, a szintetikus­­ keverésűeké 5, a műszál típusúaké 10-12,­­ a paplanoké pedig 20-25 %-kal lett ma­­a­gasabb. A tiszta gyapjú szövetből ké-­í­szült férfi öltönyök 10-től 21 %-ig drá­­­­gáltak s felemelték a bőráruk árait is.­­ A szőnyegeknél átlagban 15 %-os az­­ áremelkedés.­­ A kormányhatározat indokolásként a­­ világpiaci árak nagy mértékű emelkedés . 1975. január - február

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék