Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-15 / 1-2. szám

2 ’’AMIRŐL NEM BESZÉLNEK az nem is létezett soha”, állítja Oscar Wilde a Dorian Gray arcképében. A szovjet vezetők aligha olvasták Wilde-ot, de nincs is rá szükségük, hogy fent idézett paradoxonját a magukévá tegyék. Sosem beszélnek a Szovjetunió és a tőle függő országok gazdasági életében tapasztalható inflációs jelenségekről. Így aztán elhitették, hogy Keleten nincs is ilyesmi. A hiedelem olyan szép, hogy már gyanús. Induljunk ki egy közismert tényből — a jugoszláviai inflációból — és a ritkán említett, de hivatalos jelentésekben beismert lengyel- és magyarországi áremelkedésekből. AZ INFLÁCIÓS FOLYAMAT Jugoszláviában már jóval az ’’energiaválság” előtt rendkívüli méreteket öltött, s 1974-ben ez az általános életszínvonalat is befolyásoló helyzet még súlyosabbá vált. Egy szeptemberi beszédében Tito is elismerte : Az egyéni reáljövedelmek Jugoszláviában 8 %-kal emelkedtek (1971--ben), de a megélhetési költségek 20 %-kal, ami azt jelenti, hogy az árak sokkal magasabbak lettek.” A párizsi Le Monde belgrádi tudósítója a beszédet ismertető cikkében így írt : ”Az árak ugrásszerűen emelkedtek : 1974 augusztusában 30 %-kal voltak magasabbak, mint 1973 augusztusában. Az energiaválság számos területen érezteti hatását. A benzin ára 1973 és 1974 októbere között 2,80 dinárról 5,20 dinárra emelkedett. A fűtésé és a melegvízszolgáltatásé olyan nagyvárosban, mint Zágráb, október elsejétől 61 %-kal. Ami a gépkocsiipart illeti : az évente száznyolcvanezer egységet termelő ’’Vörös Csillag” (a legnagyobb jugoszláv gépkocsi gyár, valójában a Fiat leányvállalata) eladatlanul maradt kocsijainak száma már októberben elérte a harmincezret, s ez immár kétízben kényszerű munkabeszüntetéshez vezetett. LENGYELORSZÁGBAN a Párt Központi Bizottsága és a Minisztertanács 1970 december 12-én áremeléseket határozott el, amelyeknek már másnapra hatályba is kellett lépniük. December 14-én három városban — Gdanskban, Gdyniában és Elbagban — lázadások törtek ki, amelyeket rendőrség és munkásőrség vert le. A harcok több tucatnyi halálos áldozatot és több mint ezer sebesültet követeltek (a valóságosaknál alacsonyabb hivatalos számadatok szerint). Gomulka megbukott, az áremelésekre vonatkozó rendeletet visszavonták. Azóta Lengyelország az elsők között reagált az energiaválságra, s emelte fel 1974 január 19-én a kőolajtermékek s néhány más árucikk árát : az extra-benzin 5,6 zlotyról 11-re ugrott (80 %), a közönséges benzin 5 zlotyról 9-re , a taxi és az autóbusz tarifák átlagban 25 %-kal emelkedtek, a vodka 25, a bor 25-35 %-kal, a sör üvegre egy zlotyval. Ugyanakkor emelkedtek a vendéglői árak is, különösképpen a luxus, valamint az első és másodosztályú éttermekben. 1973-ban az áremelkedések nem haladták túl az 1,9 %-ot... a lengyel hivatalos statisztika szerint. Valójában sokkal magasabb áremelkedéseket lehetett tapasztalni : a marhahús ára 7 %-kal emelkedett, a burgonyáé 8,5 %-kal, s a lengyel étkezésben oly fontos szerepet játszó ecetes áruké .• ’’savanyúságok”-é : 33 %-kal (1974. 8. 5.) MAGYARORSZÁGON a kormánystatisztikák szerint 3,5 % volt az infláció aránya 1973- ban, s a hatóságok azt ígérték, hogy ezt az arányt 1974-ben 2 %-ra csökkentik. 1974- ben azonban a kormány kénytelen volt pénzügyi intézkedéseket foganatosítani az inflációs nyomás ellen . ”Ez év folyamán a kormány egy milliárd dollárnyi szubvenciót folyósított, hogy az árakat a jelenlegi szinten tudja tartani. Az inflációellenes intézkedések a külkereskedelmi árak leszállítását, a magyar kivitel serkentésére szolgáló szubvenciók csökkentését és a forint két felértékelését jelentették (a dollár árfolyama 30 forint volt most : 23).” (International Herald Tribune, 1974. 7.15.) Ezek az intézkedések elégtelennek bizonyultak. Szeptember elsején a Népszabadság a következő áremeléseket jelentette : szén : 16 % ; koksz : 24 % ; tüzelő fa : 18 % ; gáz : 20 % ; távfűtés : 20,4 % ; melegvízszolgáltatás : 17,6 % ; fűtőolaj : 40 % ; benzin : 40 % ; gázolaj : 45 %. Az új árak még aznap hatályba léptek. AMIÓTA a kőolajárak emelkedése a szabad világ országaiban meggyorsította az inflációs folyamatot, a szovjet sajtó különös előszeretettel domborítja ki a tőkés világnak ezt a válságát, s szívesen mutat rá arra, hogy a szovjet gazdaság mentes az árdrágulásoktól a hivatalos statisztikák is ezt ’’bizonyítják”. A szovjet polgárok, — ha hitelt adhatunk az International Herald Tribune tudósítójának (1974.10.8.) — nincsenek meggyőződve ezeknek a statisztikáknak az igazáról . ”A Szovjetunióban nem ismerik az inflációt, — hivatalosan. Az infláció olyan gazdasági rákfene, amely csak a tőkés világ egészségtelen környezetében fejlődik ki. A szovjet sajtó az utóbbi időben aprólékosan fejti ki ezt a tételt, s egy magasrangú tisztviselő kijelentette, hogy a kiskereskedelmi árak 1970 óta 0,30 %-kal csökkentek. De a szovjet polgár csak nevetni tud ezeken a magyarázatokon, s panaszkodik, hogy mindennek emelkedik az ára, s az élelmiszereken és ruházati cikkeken kezdve a gépkocsikon, lakbéren, színházi és mozi beléptidíjakon keresztül az egyetemi felvételi vizsgákra előkészítő magánleckék díjáig. HOGY a hivatalos statisztikák és a valóságos árak közötti különbséget megértsük, figyelembe kell vennünk azt az alapvető tényt, hogy a Szovjetunióban nem egy, hanem három piac van : a) A hivatalos piac, amelynek árait az állami hatóságok (Tervhivatal) szabják meg, s amelynek termékei a szocialista termelési szektorból és kolhozokból-szovhozokból származnak. b) a kolhoz-piac, ahol az egyéni termelők , azaz a ’’háztáji” termékeiket áruba bocsájtó parasztok kereskednek a kínálat és kereslet törvényeinek megfelelő árfolyamok szerint. c) A fekete piac, amelynek árait a közvetítők, vagyis a feketekereskedők állapítják meg, ugyancsak a kínálat és kereslet törvényei szerint, de amelyeket megnövel a termékek ritkasága és a kockázatvállalással együttjáró spekuláció is. Ha ugyanis a kolhozpiacot megtűrik a hatóságok, a feketepiac tiltva van, a tevékenységét letartóztatások és büntetések korlátozzák. A hivatalos statisztikák csak az első — a hivatalos — piac árait veszik tekintetbe. Csakhogy a termékek, amelyeket a városlakók a két másik piacon kénytelenek beszerezni — nevezetesen a kolhoz-piacon vásárolt élelmiszerek — a családi költségvetések igen nagy részét teszik ki. A ”HIVATALOS” árucikkek gyakran selejtesek, aminek két következménye van : a városi lerakatokban felhalmozódó, s főleg rossz minőségük miatt eladatlan áruk mennyisége mértéktelenül nagy ; az üzletek tele vannak olyan áruval, amit senki sem akar megvásárolni, s még a végkiárusítási kísérletek sem járnak a várt eredménynyel. Múlt év nyarán teljesen formátlan öltönyöket hatósági közbelépésre féláron kínáltak eladásra, de mégsem sikerült túladni rajtuk. A rossz minőség másik következménye : az üzérkedés. A Literaturnája Gazeta, az Írószövetség hivatalos lapja 1974 júluis 17-i számában cikket szentelt a szovjet hétköznapok eme jelenségének : ’’Amikor spekulánsokról és üzérekről beszélünk, az utcai, a bolti, a lerakati szinten működőkre gondolunk, de a könnyűipart vezető elvtársak már megbocsássanak, éppen az ő iparáguk termelésében tapasztalt rossz minőség nyújt teret a spekulációra. Nagynéha találunk olyan cikket is, amely megérdemelte a ’minőségi védjegyet’ vagy megfelel a ’világérvényes normának’. De mit mond a statisztika ? Például azt, hogy jelenleg a cipőtermelésnek mindössze 0,6 %-a érdemelte ki a minőségi védjegyet. A kötött áruknak kevesebb, mint 1 %-a. Ami a konfekciót illeti : ugyanez a helyzet, íme, egy hivatalos adat : a múlt év folyamán ellenőrzött 1.700 könnyűipari vállalatnak több mint a fele — pontosan 1.026 — termeli a megállapított norma alatti árut”. KÖVETKEZÉSKÉPPEN, és tekintet nélkül az inflációs folyamatot kiváltó objektív külső befolyásokra, mint például a kőolaj és a nyersanyagok ára, a specifikusan szovjet eredetű tényezők is elegendőek ahhoz, hogy áremelkedéseket váltsanak ki a hivatalosan ellenőrzött belső piacon. Ezek az áremelkedések — az elmúlt év folyamán tapasztalt tények alapján — két különböző formában jelentkeznek : 1) A termékek árának nyilvánvaló emelése. 1973 december elsején a moszkvaiak kénytelen-kelletlen azt tapasztalhatták, hogy számos árucikk drágább lett, anélkül, hogy ezt a sajtó előzőleg jelezte volna. A halkonzervek ára megkétszereződött. A bőrkabátok ára szintén száz százalékkal emelkedett : 120 rubelről 240-re. Az extraminőségű vodkáé 32 %-kal emelkedett .Az állami monopóliumú vodkatermelés literenként alig két képekbe kerül. A literenként 8 rubel 24 kopekes hivatalos ár tehát olyan nagy hasznot biztosít hogy részben ez magyarázza meg, miért nem küzd erélyesebben az állam az alkoholizmus ellen.) •2) A minőségi javítás ürügyén eszközölt áremelések. Ezen a téren egy év óta egyre több példát lehet idézni minden árucikkben — az élelmiszerektől a gépkocsikig. A módszer naiv egyszerűsége eleve leszerel minden ellenvetést. Arról van szó, hogy a régi áruterméket egy pontosan olyan, de újként, s természetesen drágábban kínált termékkel helyettesítik. Minthogy a ’’régit” kivonják a forgalomból, a vásárlónak nincsen választása : az ”új”-at veszi meg, drágábban. A szovjet szakszervezetek lapja, a Trud 1974 július 11-i számában mutat rá (a szovjet sajtóban egészen kivételes módon) ennek a módszernek az alkalmazására — Litvániában : ”A vilnai háziasszonyok szívesen vásároltak zsemlét és fahéjjal ízesített brióst 13, illetve 11 képekért. Ez a két árucikk azonban eltűnt az üzletekből, amelyek most drágább, de egyáltalán nem jobb brióst kínálnak a vásárlóknak. Néhány más példa : az elmúlt hat év folyamán, Litvániában emelkedett a konyhabútorok ára : a konyhaasztalé 8 rubel 35 képekkel, a székeké 1 rubel 25-tel, a konyhaszekrényeké 15 rubel 75-tel. S vajon ugyanakkor javult-e a minőségük ? A városi kereskedelmi szervezet helyettes vezetőjével együtt arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy az új konyhabútorok ugyanolyanok, mint a régiek, csak az áruk más.” Ugyanez a módszer járja Moszkvában. Az International Herald Tribune már idézett tudósítója jegyezte fel október elején egy háziasszony véleményét : ’’Néhány évvel ezelőtt 1 rubel 20-ért vásároltuk a borjúhús kilóját. Most 2 rubel a legalacsonyabb ár, s ráadásul a hús kilójával egy kiló csontot adnak... Vagy itt van a csirke. Régebben 1,15, 1,75 és 2,65 volt a kilója. Most a legolcsóbb, az 1,15-ös eltűnt a piacról, s 1,75-öst nagyon nehéz találni. A 2,65-ös és a Dániából vagy Magyarországból behozott 2 rubel 23 képekes csirke között választhatunk, vagy tisztított csirkét vehetünk 3,50-ért. Ez a mi inflációnk. A legolcsóbb választék teljesen eltűnik, a közepes árú megritkul, s marad a legdrágább. A megélhetés drágul, anélkül, hogy az árak változnának”. (International Herald Tribune, 1975■ 10. 8.) AZ ÁLCÁZOTT INFLÁCIÓ technikáját alkalmazzák a gépkocsikra is. A GAZ-21- es Volgát, ami 5.500 rubelbe került a GAZ- 24-es modell helyettesíti 19.150 rubelért, ami 66 %-os emelkedést jelent. A Zigulit (ami a Fiat 124-es utánzata) múlt ősszel egy új, javított (a Fiat 125-ösre hasonlító) modellel helyettesítették, ami 36 %-os áremeléssel járt : a kocsi 5.500 rubel helyett 7.500-ba kerül. ”A HIVATALOS ÁRAK rögzítve vannak, — írja Neve professzor, — de ugyanakkor a parasztok és a termelőszövetkezetek a városi piacokon a kínálat és kereslet viszonyának nagyjából megfelelő áron adják el termékeiket. Mikor egyes termékek megritkulnak az állami üzletekben, a szabadpiaci árak felmennek. Ezek az árak 1972- ben átlag 60%-kal voltak magasabbak, mint a hivatalos árak”. Előfordul, hogy a szabadpiaci és a hivatalos árak közötti különbség még kirívóbb : tavasszal kilónként 4,68 dollárnak megfelelő áron lehet eladni az epret meg a cseresznyét , télen 9,26 dollárért a paradicsom kilóját. Ezeknek az áraknak az ismeretében megértjük, miért találkozni Moszkvában grúzokkal, akik csak éppen egy napra ugrottak fel a fővárosba : a légiforgalmi tarifák aránylag alacsonyak, és egy harminc kiló paradicsommal teli bőröndön többet lehet nyerni, mint amennyit egy munkás egész havi munkájával megkeres. (A szovjet parasztoknak nincs úgynevezett belforgalmi útlevelük, amivel aránylag szabadon utazhatnának az ország egész területén. Ha több, mint 24 órára akarnak lakhelyükről eltávozni, külön engedélyre van szükségük a tsz-elnöktől és a milíciától. Ez az utazási engedély ritkán érvényes több mint két napra.) DE A KOLHOZPIAC nem meríti ki a városiak egész költségvetését, s a parasztok sem ezen piacon költik el az itt keresett pénzüket. A megmaradt vásárlóerő bőségesen elegendő az inflációs folyamatok kiváltására és a feketepiac megteremtésére. Hogyan működik az ipari cikkek feketepiaca ? Az árut egyrészt külföldiek viszik be személyes poggyászukban, — előre tudva, hogy holmijuk nagy részét eladják, — másrészt külföldre látogató szovjet polgárok. A ’’haszonkulcs” — ha ezt a kifejezést használhatjuk, óriási. Egy Seiko órát, ami Nyugaton 70 dollárba kerül, Moszkvában 325 dollárért lehet eladni, egy valódi Levi’s farmernadrágot 130 dollárért, a Jesus- Christ Superstar hangszalagfelvételét 100 dollárért. (A rubelt gyakorlatilag nem jegyzik a nemzetközi pénzpiacon, s így a szovjet vásárlók igen sokat veszítenek a váltáson. A rubel hivatalosan 6,25 francia frankot ér, de a francia kikötőkben kimenős szovjet tengerészek örülnek, ha csak egy frankot is kapnak érte.) Egy új ’’áru” a feketepiacon : a Gulag szigetvilága orosz nyelvű kiadása. Egy-egy példány 60- 80 rubelbe kerül a kikötőkben, — Rigában, Ogyesszában, —• 150-180 rubelbe — egy mérnök havi fizetésébe — Moszkvában. A feketepiacot a csempészés mellett a lopás táplálja. A következő példákat a Literaturnaja Gazeta már idézett cikkéből vesszük : ”A minszki hűtőszekrény gyárban megvesztegetett raktárnokok és anyagmozgatók nem 36, hanem 39 hűtőszekrényt rakodnak be a szállító kocsikba, s minthogy a kijáratnál a szállítmányt nem egységenként, hanem teherautónként ellenőrzik, a megmaradt hűtőszekrények szépen a spekulánsokhoz kerülnek... Egy nagy üzletben Skornyakova asszony, a vezetőnő nem átallotta, hogy több száz méternyi finom szövetet nagybani áron adjon el vándorüzéreknek. Saját bevallása szerint ezek az üzérek 100.000 rubelt is kereshettek az üzleten. S ez az üzlet nem valahol a sivatagban vagy a tundrán van, s nem : Leningrádban... Riazanban egy óvoda kantinjának vezetőnőjét tartóztták le. 150 kiló narancsból a gyerekek csak tizet kaptak, s a többit továbbadta. Ugyanígy tett kb. egy tonnányi burgonyával, amiből a gyerekeknek mindössze ötven kiló jutott.” (Literaturnaja Gazeta, 1975. 7. 17.) BÁRMILYEN TÖREDÉKESEN ismerjük is csak a tényeket, nyilvánvalóan kitűnik belőlük, hogy a kommunista rendszerekben inflációs folyamatok tapasztalhatók, amelyeket a hatalom, bármilyen erős, bármilyen önkényes legyen is, nem tud megfékezni, csak a hivatalos statisztikákban. Bizonyos mértékig még a vezetők jóindulatáról is beszélhetnénk, amiért nem próbálták meg az inflációt a fokozott terrorhoz való visszatéréssel megállítani, hanem beletörődtek abba, hogy az a biztonsági szelep szerepét betöltő kolhozpiacon és a feketepiacon nyilvánuljon meg. Hozzátehetjük, hogy — úgy fest — még a hivatalos ideológia is alkalmazkodik az infláció tényéhez, kezdi elfogadni jelenlétét a szovjet életben. Kiderül ez abból, ha összehasonlítunk két szöveget, amely egy s ugyanazon műnek két különböző kiadásában jelent meg : a Nagy Szovjet Enciklopédiában. Az 1953-ban — Sztálin halálának évében — megjelent második kiadás 18. kötetének 328-329. oldalán az infláció címszó alatt ezt olvassuk, hogy ”a tőkés országok egy jellegzetes jelenségéről” van szó. Ez az első sor. S a cikk a következő határozott állítással végződik : ”A szocialista gazdálkodásban nincs, és nem is lehet infláció.” Nos, a Nagy Szovjet Enciklopédia harmadik, — 1972-ben megjelent — kiadása tizedik kötetének 347-348. oldalán az inflációról már nem mint jellegzetesen kapitalista jelenségről beszélnek, s elismerik, hogy az feltűnhet a szocialista gazdálkodásban is : ’’Különleges konjunktúrahelyzetekben a forgalomba hozott pénz bőségét rendkívüli körülmények, például háború, a tervek kivitelezésében bekövetkezett késések vagy a tervezési tévedések is kiválthatják.” BRANKO LAZITCH AZ INFLÁCIÓ KELETEN IRODALMI ÚJSÁG ÚJABB ÁREMELÉSEM MAGYARORSZÁGON • Január 6-án kormányhatározattal tömeges áremeléseket léptettek életbe Magyarországon. A vegyipari termékek közül a petróleum ára 11 forintról 6,20-ra növekedett, a kozmetikai cikkek árát 8-tól = 31 %-ig emelték. = 5-8 %-kal emelkedett a kéziszerszámok, zárak, szegek és 21 %-kal a mezőgazdasági szerszámok ára. A tüzelőberendezések árnövekedése 2-től 6, a kerékpárok 5, az alkatrészeké 3, a házi tartási kisgépeké 5, a fürdőkádaké 12, a szárazelemeké 50 %. " A kohászati termékek körében a különféle lemezek, huzalok, csövek ára átlagosan körülbelül 10 %-kal emelke- dett. A fotócikkek közül a filmek ára 12, a fotópapíroké pedig 36 %-kal nőtt. A bútorok fogyasztói ára átlagosan 1s 3,2, a kárpitozott bútoroké pedig átla 7gosan 7-7,5 %-kal emelkedett. A méteráruk közül a tiszta pamutból készült szövetek ára 3, a tiszta gyapjúk felhasználásával előállított szöveteké mintegy 18 %-kal lett magasabb. A gyapjú takarók ára 25, a szintetikus keverésűeké 5, a műszál típusúaké 10-12, a paplanoké pedig 20-25 %-kal lett maagasabb. A tiszta gyapjú szövetből ké-íszült férfi öltönyök 10-től 21 %-ig drágáltak s felemelték a bőráruk árait is. A szőnyegeknél átlagban 15 %-os az áremelkedés. A kormányhatározat indokolásként a világpiaci árak nagy mértékű emelkedés . 1975. január - február