Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-15 / 1-2. szám

4 ZALÁN MAGDA OLASZORSZÁGI LELKIZÉSEK Kultúra hölgyeknek VIETNAMBAN háború van ? Egy világ­hírű milánói divatfotósnak a hadszíntér ku­lissza a szezon új modelljeihez. Barnard dok­tor szívet cserél (egy betegen) ? Elhagyott neje miliőkért eladja a szívcsere (a sajátja) történetét. A fiatalok nem akarnak többé a konfekciógyárosok áldozatai lenni és rongyokba öltöznek ? A dörzsöltebb konfek­ciógyárosok műrongyokat dobnak piacra. Nincs menekvésed, Midász. Antik csodád, hogy bármit érintettél, arannyá változott, ebben az adás-veréstől fortyogó világban napi valóság : pénzzé lesz minden, tárgyak, ideák, szerelem, csak nyúljunk hozzá. A SORS szeszélye folytán egy Milánóból küldött csomagból — a törékeny ajándék­­tárgy és a doboz fala közti hézagból — az ANNABELLA című folyóirat 1966. január 1-i számának teljesen ép példánya került a kezembe. Minthogy javíthatatlan betűfaló vagyok, gondosan kiolvastam. Itália körülbelül tíz éve fedezte fel a ’’csak nőknek” sajtót, és ma már — az egyik legnagyobb ilyen folyóirat, a milá­nói GRAZIA felmérése szerint­­— mintegy 10 millió olasz nő lapozza a hetenként meg­jelenő ilyen-olyan nekicímzett kiadvá­nyokat. 10 millió az országos harmincból, amelybe beleszámítanak a maszületett cse­csemő-kislányok és a fogatlan, analfabéta öreganyák is ! Magyarán az újságolvasó olasz nők között fehér holló, aki ne olvas­ná a hölgysajtót. A NŐI DOM­E és a EFFE kivételével — az első az Olasz Nőszövetség kiadványa, a második az itáliai feminista mozgalmak hivatalos lapja — a minden női lap hasáb­jairól elősejtő nőideál a szexbombába ágya­zott szobacica, a tűzről pattant szaloncukor, akinek legalább annyi ideje és testi adott­sága van a szeretkezésnek, mint Maria Scnneidernek az Utolsó Tangó­ban, de emel­lett ugyanolyan szilárdan hisz a házassá­gok égi köttetésében, mint maga Viktória királynő a róla elnevezett kor legvadabb napjaiban. A nyolc év előtti csomagkitöltő ANNA­BELLA (500 ezer példány) szívpostával kezdődik. A levélírók többsége teenager. Egy diáklány mulatt fiúba szerelmes, de a szülők ellenzik. Egy másik gyermek pa­­ralízises, de nem vesztette el az életkedvét. A kissé korosabbaknak egy nőgyógyász válaszol. Leveleik majd mind ezzel a drá­mai kiáltással végződnek : ’’Doktor úr, lehet nekem gyermekem ?”. Valamival odébb Audrey Hepburn jelenti ki, hogy ’’Meg aka­rom tartani ezt a gyereket és akarok egy harmadikat is” (ígéret, melyet nem váltott be). ”A boldogtalan királykisasszonyok” című, népmeséi hangulatot idéző írás gö­rögországi Irénről szól, akit pattanások és zsarnok anyja kínoznak, valamint dániai Margaretháról, aki ’’végre talált egy nála magasabb férjet, csak nem szerelmes be­lé”. A szokásos szépészeti és divatügyi maximák után két elbeszélés zárja az olva­sók e heti kulurális táplálékát. Az első cí­me : ’’Találkozás az íróval” és arról szól, hogy egy hamupipőke-feleség megismerke­dik egy Nagy Íróval, de hű marad a kisebb­ségi érzéssel küszködő férjéhez. A ’’Balkáni vakáció” írója feltálalja az egzotikus giccs jónéhány kellékét szerelmi történeté­ben. Gianna néhány napig közös fedél alá kényszerül egy közelebbről meg nem hatá­rozott nemzetiségű balkáni diákkal, aminek következtében elveszti a fejét, de nem a szüzességét. A nyolcéves novella legmerészebb sora a zárómondat : ”Ez a fiú nekem tetszik, gondolta Gianna, és bele­­borzongott a veszélyes felfedezésbe MANAPSÁG az ANNABELLA hölgyol­vasóival ilyesmit már nehezen lehetne mege­tetni. Ma már ők is, akármilyen jóházból való hentesnők és gépírólányok, megkérik a magukét a szabad orgazmusból, a szabad szadizmusból, a szabad leszbianizmusból és minden egyéb divatos aberrációból, amit a szabadság címkéjével csempész át a jóízlés sorompóin a kiadó. A felsőbb osztályok höl­gyeihez címzett COSMOPOLITAN csakúgy, mint a ’’prolik” asszonyai közt pusztító BO­LERO. Legalább e téren megvalósulóban a jó öreg Marx álma az egymásbamosódó osztályokról ? A két lap versenyt szájtép a ’’tudományos” malackodásban, amit hol szexuális felvilágosításnak, hol pornó­­pszichológiának hívnak. A kezdeti óvatos körülírásról áttértek a szókimondó részle­tezésre, sőt az agyonbeszélő csámcsogásra. A fogamzásgátlás egyetlen divatosságban méltó ellenfele a nőgyógyászati kislexikon. A hajdani lelkibánatban szenvedő tizenhat­évesek helyett a szívposták levelezői a könnyen lefekvő, de nehezen élvező asszo­nyok. A COSMOPOLITAN egyik-másik száma már-már olyan, mintha a boldog orgazmus misszionáriusainak lobogója len­ne. A folyóirat egyik olvasója például így vall : ’’Számomra a közösülés a leg­nagyobb gyönyör, a legmélyebb szenvedé­lyek felkorbácsolója”, majd váratlan latin kultúrával így zárja episztoláját : ”de a fiam sajnos egy ejaculator praecox”. Az a szám, amelyből ezt a levelet idéztem, részletesen foglalkozik továbbá a férfi sze­relmi teljesítőképessége, illetve képtelensé­ge problémájával, amely mostanában az egyenjogúság címkéje alatt kezdi kiszorí­tani a női frigiditást is a ringből, — a gyermekáldást megelőző védekező módsze­rekkel és egy Itáliában ismert színész, Corrado Pani viselt nőügyeivel, amelyeket ha néhány évvel ezelőtt tálalták volna eb­ben a formában, nemcsak a szóbanforgók pereltek volna, de felháborodottan tiltakoz­tak volna a ’’minősíthetetlen hangnemért” maguk a hölgyolvasók is. A COSMOPOLITAN arcátlan konkuren­ciája nyomán a finom tónusát sokáig meg­őrző GRAZIA is kénytelen volt enged­ményeket tenni. Egy aránylag friss számá­ban riportot találtam az országos taburól, az abortuszról (Olaszországban törvény tilt­ja). A hűtemerész témaválasztást a követ­kező szám igyekezett helyrebillenteni egy már címében is sokat sejtető nyitócikkel : ’’Elvált asszony abortált, s azóta kábítósze­ren él !” Méltó párja ennek az ideológiai cik-cakknak a katolikus AMICA egy ke­­rekasztal-témája : ’’Válhatok-e én is ?” címmel. Kiderül belőle hogy a hat megvizs­gált eset közül egyben tűnik, ha nem is ajánlhatónak, de megengedhetőnek a vá­lás : a hívő katolikus feleség talántán otthagyhatná ateista férjét, ha az meg­­cövekelné magát és nem hagyná, hogy gyer­mekeik egyházi nevelésben részesüljenek. ELMERÜLVE néhány napra ebben a pa­noptikum-rémes olvasmányvilágban, gye­rekkorom egyik kedves könyve jutott eszembe, a Ritkaságok régi boltja, s abból is az a sor, amelyet Dickens arany betűk­kel írat rá egy bőrpamlag támlájára : ’’Kedv s világ múlandó, disznóbőr állan­dó.” A tízéves múltra visszatekintő olasz női sajtónak is van egy ilyen elnyűhetetlen disznóbőre : a címlapok. Dúlhatnak hábo­rúk, köttethetnek békék, kitörhetnek tűz­hányók, tizedelhet a szárazság, felfedezhe­tik a hibernációt, megkörnyékezhetjük a Marsot, a bezárult olasz törvénykezés is pedzegetheti a válás és az abortusz jogát, ám a hölgysajtó változatlanul nedves aj­kakkal mosolygó, seprűs szempillájú leány­kákkal kelleti magát. Az újabban szigorúan csak férfiaknak címzett folyóiratok címlap­jaitól csak egy melltartó választ el : ott hordják őket, itt nem. Közerkölcsök ostorozása helyett REMÉLEM, megbocsátja diákköri bará­tom, G. L., —■ Láló néven ismert aranyif­jú 1956 előtt a Városmajor és a Belváros között, azóta Tübingenben boldog-dolgos családapa, — hogy hozzám írt leveléből nyilvánosságra hozok egy édes honunkat érintő részletet ; mindig is volt olyan jóíz­­lésű, hogy elrettenjen a közerkölcsök os­­torozójának ellenszenves és nagyképű sze­repétől. Ha mégis ’’kiszerkesztem”, azért teszem, mert tollforgatásban nála profibb barátoknál is tömörebben és érzékletesebben írt le egy jelenséget, amit az utóbbi idők­ben egyre többet hallok emlegetni. G. L. így számol be, többek között, legutóbbi pesti családlátogató útjáról : ”...Az igaz, hogy sokan már teljesen nyugati szinten élnek és dolgoznak, ’haj­tanak’, a régi léha aranyifjak eltűntek, azaz megöregedtek. Zavaró, hogy a pénz­­hajhászás ott is nagy divat lett, furcsa és kiábrándító, hogy a ’menők’ irtózatosan megjátsszák magukat, borzalmasan felvág­nak, állandóan külföldi élményeikről cse­vegnek, úgy véletlenül közlik, hogy új ko­csit ’kell’ venni, Délamerikába most nem mennek, mert meleg van, bundát inkább Párizsban csináltatnak, mert Pesten már nem lehet dolgoztatni... Ha változik is a világ, nemigen értem, miért éppen a nyik­­hajkodás terjed el annyira...” Amit G. L. és több más ’’informátorom” leír, voltaképpen nem új tünet, még otthon­létemkor, vagy tíz éve, a hazai lapok is kiszerkesztették frizsider - szocializmus címen. Ez a zsurnalisztikai szótalálmány persze nem a legszerencsésebb, mert ha van mit kifogásolni a népi demokrácia polgá­rának tárgyhajhászásában, azt talán inkább a hongkongi parókával kellene szimbolizál­ni, mint tette darabjával Szakonyi Károly : a frizsidert jobb lenne, ha nem kellene haj­szolni, hanem olyan természetes tartozéka lenne egy lakásnak, mint az angol WC és a gáztűzhely... DE VALÓBAN JOGOS kifogásolni a ha­zaiak magatartását ? És főleg : jogában áll-e a Nyugaton élőknek ostorozni az ottho­niakat ? Igaz, manapság Nyugat-Európá­­ban a fiatalok és az értelmiségiek között egyre többen fütyülnek a divatra, az áru­házak idegbajosan reklámozott ezernyi fiz­­lefráncára, és egyre gyakrabban az alap­szükségleti cikkekre is. De biztos, hogy a hazai magyarok telhetetlenebbek a nyugati polgárnál ? Biztos, hogy mi bölcsebbek, mértékletesebbek, emelkedettebb lelkek va- IRODALMI ÚJSÁG FEJTŐ FERENC Két óra Ivan Iljiccsel ELBAJOLT, — amire nem vártam. Neki, — Ivan Iljics­nek — is bevallottam, hogy a közös barátoknál megrendezett találkozó­ra kedvezőtlen előítélettel indultam el. So­sem kedveltem a prófétákat, legföljebb az olyan botcsinálta fajtát, mint az Istennel és igazsággal bújócskázó Jónás. Ellenérzé­semet Iljics humorérzéke fegyverezte le tüstént, üdvtanát halálos komolyan vevő utópiakerge­tőre vártam, de Iljics nevető próféta,­­ úgy játszik a paradoxonokkal, akárcsak hajdan Chesterton. Aszkétikus vonásaival, óriási, sötét sze­mével Iljics nagy dalmát földijének, az ugyancsak spalatói Mestrovicsnak szolgál­hatott volna modellül, akinek puritán egy­szerűségű szobrai a város tereit díszítik. MIELŐTT szándékomnak megfelelően belekötöttem volna a prófétába, megkértem, foglalja össze röviden élettörténetét. Nos, —■ 1926-ban született Bécsben, dalmát apa és osztrák zsidó anya gyermekeként. Né­metországban tanul a nácizmus legnehezebb esztendeiben. Mikor zsidó származása kitu­dódik, anyai nagyapjával sikerül elmene­külnie Olaszországba, ahol részt vesz az ellenállási mozgalomban. A háború után kristálytant, filozófia-történetet és teológiát tanul Firenzében, Salzburgban és Rómában, ahol pappá szentelik (állítólag egy ideig Montini bíboros — a jelenlegi VI. Pál pá­pa — titkára is volt, — de ő ezt nem em­lítette). Később a new-york-i neymornegye­­dekben tölti be papi hivatását, majd a por­­to-rico-i katolikus egyetemet vezeti : innen származnak első összetűzései az egyházi hatóságokkal. S itt vonja magára a CIA figyelmét is. Mexikóba megy, ahol Cuerna­­vacaban megalapítja kitűnő Interkulturális Dokumentációs Központ­ját a latin-ameri­kai világ és a modern kultúra problémái­nak tanulmányozására. Viszonya az Egy­házzal 1961-ben elmérgesedik. — Kiközösítették ? — kérdem. — Nem, a legkevésbé sem, — válaszolja mosolyogva. — Lábujjhegyen távoztam. — Talán tapintatlannak tart, de meg­kérdezem : keresztény maradt ? —A hit és a praktizálás két különböző dolog. Istennel nem volt nézeteltérésem. SOKAT utazott, sok nyelven beszél, — szerb-horvátul éppúgy, mint németül, ola­szul, angolul vagy spanyolul ; a világ min­den részében vannak kiadói, barátai. Az ökológusok szavával : ’’vacka” van Mexi­kóban, akárcsak Rómában, Londonban, Barcelonában vagy Párizsban. Váratlanul szokott megjelenni, hátán a ’’rucksack”­­kal, behúzódik valamilyen kis bolti raktár­ba, — Párizsban az Esprit c. folyóirat egyik irodahelységébe — meglepi levelező­barátait, tanácskozik, tájékozódik, megvi­tatja terveit. Szent Ferenc a szívébe fo­gadta volna, s Rousseau nem tagadta vol­na meg. Hangja dörgedelmes, a lelke sze­líd. Megjelenése arisztokratikus. A sze­gényekről őszinte megindultsággal beszél. —­ Nem szeretem — támadok rá vacsora közben — hogy akár oktatási rendszerün­ket bírálja, akár a közegészségügyi szer­vezést, magatartása mindig a ’’minden vagy semmi” elvén alapul. A FRANCIA nagyközönségben nemrég élénk érdeklődést kiváltott Pradal-ügyet hozom fel példaként. Pradal doktor a Seuil kiadónál könyvet adott ki ”A leggyakoribb orvosságok szótára” címen, amelyben azzal vádolta a nagy gyógyszer­gyárakat, hogy gyakran olyan, orvosi receptre vagy anélkül kapható orvosságokkal árasztják el a piacot, amelyek, ha talán nem is éppen ártalmasak, mindenesetre merőben hatásta­lanok. Több megvádolt gyár azon a címen indíttatott pert a szerző és a kiadó ellen, hogy a törvény tiltja a gyógyszerek reklá­mozását (a vád szőrszálhasogató s a tör­vény szellemét kiforgató módon azt állít­ja, hogy minden információ tilos a gyógy­szerekkel kapcsolatban, tehát a kritika is). A Fogyasztó Szövetkezetek Országos Szö­vetsége, amely a perben magánvádlóként lép fel a fogyasztók nevében, a szerző s a kiadó mellett, máris elismertette : a fogyasztóknak joguk van a tájékozódásra. Az eljárás kezdetén lefoglalt könyvet újból forgalomba hozták,­­ óriási sikere van. De Iljics kifogásolja Pradel doktor eljárását. Szerinte nem néhány gyógyszert kellett vol­na megtámadni, hanem az egész gyógyszer­gyártást és az egész kórházi rendszert, a természetes gyógymód és a szervezet ön­védelmének előtérbe helyezésével ü­gyünk náluk ? Nem inkább az az igazság, hogy ahhoz, hogy az ember félre tudjon tolni valamit, előbb gyomorrontást kell kap­nia tőle ? Hadd hajkurásszák hát a pestiek London, Róma, München áruházaiban a bugyival egybeépített nylonharisnyát, a fürdőkád al­jába ragasztandó elcsúszás-ellenes plasztik­virágokat, a csikós pasztát ömlesztő fogkrémtubust. Ha valóban olyan frizsider az a szocializmus, mint mondják, előbb­­utóbb úgy is megcsömörlenek tőlük. Ha meg nem, fölösleges moralizálni. — HAJTHATATLANSÁGA, s ezt meg kell mondanom, a radikális szellemeknél gyakori szellemi kegyetlenségről árulkodik. Amikor a betegségről beszél, akkor annak manipulációjára, s ahogy ön mondja , az egészségügyi intézmény által való kihasz­nálására gondol. Ugyanígy, amikor a ta­nítás elbürokratizálódását, az oktatásügyi intézményt bírálja. Kifogásai sokszor fe­jén találják a szöget. De — azt hiszem —■ szem elől téveszti a beteget, aki enyhü­lést keres az orvosnál, a gyengét — gyere­ket, aggastyánt — aki orvos és orvosság nélkül — mert hatékony is van — nem tud­na meggyógyulni. S éppígy elfelejti a gye­rekek millióit, akik tanulni akarnak, hogy később megélhetést találjanak, s hogy vigyék valamire. Röviden : nem azt hely­telenítem, hogy bírálja persze tökéletlen, persze gyakran rossz intézményeinket, ha­nem azt, hogy teljes egészükben elveti azokat. Az egymás általános és kölcsönös megvendégelésére — a ”convivialitás”-ra — alapozott eszményi társadalma nagyon ro­konszenves ; a bizalom, amelyet ”az em­ber veleszületett gyógyító és vigasztaló képességébe, mozgékonyságába, tanulé­konyságába, házépítési és halott-temetési ösztönébe” vet , megható. Rousseau óta nem hallottunk ilyen vonzó felhívást a személyi­ség önrendelkezésének megvalósítására. De valójában egész kultúránkat a kiinduló pon­ton akarná újrakezdeni, amit nem lehet ál­talános felfordulás, atomháború, vagy ha­sonló katasztrófa nélkül elképzelni. Csak akkor ütne az új, az eszményi társadalom órája,­­ egy eszményi társadalomé, amely eleve szakítana kultúránk mértéktelensé­­gükben elidegenítő hatású fausti, promet­­heusi elemeivel. ILJICS csendesen, komolyan hallgatott végig, majd nagyjából ezeket válaszolta : — Nem, nem a semmiből való újrakez­dést hirdetem, sem a felfordulást, sem a forradalmat. Radikalizmusom értékekre és elvekre vonatkozik, s nem eszközökre. Nem hiszek a mindent megoldó forradalomban és a tisztító erőszakban. Ebben különbö­zöm a marxistáktól, kommunistáktól, balo­soktól. Nem vagyok a reformok ellensége, s az olyan meghatározott területeken ki­fejtett akcióké sem, mint amilyen a Pradel doktoré. De úgy vélem, túl messzire men­tünk a gépuralom, a techno-bürokrácia út­ján. Intézményeink általános válsága fenyeget. Nem érhetjük be toldozással, lé­kek betömögetésével. Állítom, hogy egész gazdaságunknak a kényelemre való beál­lítása a jólét legnagyobb akadálya lett. Nem a forradalmat javaslom, hanem a szük­séges változást, nehogy a mindenható gép igázza le az embert. Azt gondolom, a sze­gény társadalmak könnyebben fogadják majd el a poszt-indusztriális és conviviális termelési rend szabályait, a takarékossá­got és az önkorlátozást, mint a gazdag társadalmak. Az Előd jutott eszembe, aki szintén a szegények velükszületett jóérzésében hitt, s szeretettel beszélt róluk. Az evangélium nem halt meg. Barátként váltam el Iljicstől, s megígér­tem, meglátogatom Cuernavancában. 1975. január - február NOVÁK RUDOLF Kft. MAGYAR KÖNYV- ÉS HANGLEMEZKERESKEDÉS A-1011 Wien, Köllnerhofgasse 4 / PF. 739 Telefon : 52 10 715 ÉRDEKES KÖNYVÚJDONSÁGOK Idegen szavak és kifejezések szó­tára S 260,— (új bővitett kiadás) Magyar Értelmező Kéziszótár S 520,— (70.000 szócikkel, kb. 850 ábrával, mindenki részére hasznos eligazí­tást ad szavaink értelmezése, nyel­vünk helyes használata és írása te­rületén) Nagyrévi-Neppel : Huszárok S 336.— (Díszes album alakú könyv a hu­­szárság történetéről, hetven színes, százhuszonhat fekete-fehér képpel, nyolcvankilenc rajzzal) LEMEZAJÁNLATUNK : Apon-2751, BARABÁS SÁRI : HIT PARADE S 140,— (Messze a nagy erdő, Fa leszek, ha..., Vörös bort ittam az este, Maros vize stb.) SG-1027, SZALAI LÁSZLÓ ÉNE­KEL S 140,— (Ott fogsz majd simi, Fekete Pé­ter, Én édes Katinkám, Látta-e már Budapestet éjjel ? stb.) SLPX 17.468, HOFI­SSZEUSZ S 104.— Hofi Géza új nagylemeze KÉRJE ÚJ ÁRJEGYZÉKÜNKET, DÍJ­TALANUL KÜLDJÜK !

Next