Irodalmi Ujság, 1977 (28. évfolyam, 3-12. szám)
1977-03-15 / 3-4. szám
2. HANYATT FEKVE, szinte mozdulatlanul a gipszkötés s orvosi intelmek miatt az első negyvennyolc órában folyton a feszületet láttam párnáimról. Fából, a keretléc alatt, halvány spenótzöld falon. Legyek állítólag utálják az ultramarin színt, rászáll, de nem ül meg rajta egy sem. Görög asszonyok mondták, kékre meszelt házuk előtt tanyázva a guzsallyal Szétvetették a lábukat, hogy földig érő, fekete szoknyájuk alatt szabadon járjon a szellőcske a hőségben. Én bizony az ultramarint választanám, ha légy lennék, leköpném ezt a spenótzöldet. Lennék? Várj csak, leszel még, nem ereszt ki egykönnyen harapófogójából a létalakító, kaján Sors. Ismerhetnéd szadista rosszmájúságát, kiismerhetted. Ma ember, holnap angyal? Csak így, ilyen egykettőre? Hohó, barátocskám, közben légy, svábbogár, patkány Hogy tovább tépázzon , lenyúzza rólad a nagy méltóságú római sztoicizmust Futni, bújni akar látni. Padlórésben. Üres volt a vidám szájuk, barlangüreg. Az izzó, kopár szigeteken. Mire megvénül egy görög parasztasszony, kiköpdösi a fogát, mint a szilvamagot Agg nőnek, negyvennel, alul-felül csupasz már az ínyetikos barlangban pereg a nyelvük, versenyt a guzsallyal. (Hogy rázkódik, zörög ez a nyavalyás szimpla ablak! Közép-Európában kettős. Skandináviában is Mikor kicsi voltam, anyám reggel kinyitotta a belsőt, hogy jobban lássa a külső kinti felére szerelt hőmérőt.) Ki tud elbeszélgetni ilyen hitvány minőségű feszülettel? Ütöttek volna a suta kezére. Elhiszi valaki a kontár faragónak, hogy borzalmasan szenved, akit vésője, ráspolya rátett a keresztre? Hogy testvérek voltunk a kínban már születésem előtt, időtlenül, most meg osztozunk benne, mert mindig újra kezdi értünk, akárki fekszik hanyatt az ágyon, üvölt egy utolsót, feje félrebillen, kiszenved, aztán összerázkódik, tikkadtan megint csorog a verítéke a zümmögő bögölyfelhőben, örökre Ha légy leszek, kiszállok a zajból, elkerülöm ezt a giccses szenvedőt. Persze, ha mesterkéz... ha született nagy művész... az más akkor.. Lám, soha sem gondoltam rá eddig Vajon loptak feszületet kórházfalról? Abban a ravasz, de balga hiszemben, hogy Michelangelo munkája, fiatalkori, csak nem ismerték föl eddig a ragacsos, barna festékréteg alatt? Búcsúzkodásnál, vidáman összecsókolózva észre se veszik, hogy eltűnt a falról. Mire fölfedezik, árkon-bokron túl van a tolvaj s különben is ki merné meggyanúsítani volt kedvenc betegüket, a türelem tornyát? így becézték. Virágot kaptak tőle minden harmadnap, behozatta a látogatókkal. Ő csak nem nyúlt hozzá! Nem kell elhamarkodni, egy darabig szépen rejtegetjük, hagyjuk elülni az ügyet, csak később adunk túl rajta, külföldön, kéz alatt, újgazdag nyugatnémet gyűjtőnek. Óvatosan leoldva a többrétű, ronda festéket. Kártalanításért, tekintetes Törvényszék Mert minden kórházi napért egy havi tétlen vakáció jár ki kárpótlásul. Dieppe. A romlatlan kis normandiai kikötő egyik hotelablaka a tengerre, egész nap mozdulatlanul, akárcsak itt, de önként, de önként kikönyökölve kora reggeltől szürkületig a dokk fölé, figyelni a tevés-verést a tarka bárkákon. S ha lejárt az idő, újabb kártalanítás, minden kórházi napért egy hónap valahol nagy hegyekben, hol jók persze. Hallstadtban, a bronzkori cölöptelepülésen egy sötét osztrák tónál, egész nap mozdulatlanul egy virágos ablakban, de önként, de önként kikönyökölve egy lejtős, ódon utcácskán keresztülzúgó havasi patak fölé , utána, igen utána még minden kórházi napért egy havi szabadság Korfuban, valahol az Arakli hegy alatt, ahol egy őszön, úgy rémlik, október eleje volt, sziklás, szűz öbölben egyesegyedül fürödtem, hacsak nem számítom társaságnak a magyar Homéroszt, Devecseriét, már megjuhászodó mediterrán napon heverészve, talán ma is érintetlen a sziget északnyugati zugában, nem rabolták el különbékém elöl félelmes szimatú, tájgyalázó telekügynökök. Ennyire csak futná a feszület árából? Persze csupán akkor, ha kisül, hogy a serdülő Michelangelo... vagy legalább Baccio Bandinelli.. De vajon közben mivé leszek én? Ki leszek, ha leoldódik a lánc, lekerülök bevehetetlen gályámról, a magas, magas, magas ágyról? Állítólag addig már kivirágzanak a fák Vajon eljutok egyik gyümölcsfától a másikig, oda tudok érni? Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, villás szilvaágból szagos mankót veszek. . Hiába csengetnék, nem jár ki több altató mára. Talán még egy herbateát? Nem, nem, köszönöm, pokoli tornaművelet a vizelés. Eladni, gyógyulás után egy megszállott gyűjtőnek, aki nem firtatja, honnan származik.. De ezt, ezt? Ezt az elfuserált susztermunkát a spenótzöld falon? A fájdalomcsillapításra szánt fájdalom szerzőt? Nővérek, kedves nővérek, nővérkéim, hát azt nem tanítják fogadalomtétel előtt, hogy csak szép CS. SZABÓ LÁSZLÓ feszület szenvedhet értünk? Csak vele beszélgethetünk álmatlanul, furcsa éjjeli matatásban, apró zajokban ott túl az ajtón s a tompuló morajban ott túl az ablakon, a város, az — örökre?! — elszakított város tompuló morajában? Kezén, lábán csupán szép feszület húsát szaggatják jobban a szögek rézben, ónban, fában, ezüstben, mint lábamat az üszkösödés Társalogni, mint két összezárt siralom házi elítélt ezzel a Tuskó Danival? Inkább senkivel, az ágylábbal, mosdóval inkább. Hiszen szájába se tudnám rágni, mi a fájdalom Fájdalom. Pain, pain, pain, ha nem tudsz magyarul. Érted, te kihívó giccs, kegyeletes Pinocchio, gyötrelmeim tetézője? Dehogy érti, tehetségtelen faragó kezében a fa is elbutul. Holnap levetetem. Le én, le, le! A kegyszerbolti áldóját, levetetem! Jaj, most szinte kicsúszott kezemből a karóra. No még csak az hiányzik. A kőpadlóra. Öt perc múlva négy. Nem, azért mégsem. Nem vetetem le Azt hinnék szegények, belém bújt az ördög, megtagadom Krisztust, perben állok vele. Krisztusom. Krisztusom, veled! Hiszen behunyt szemmel, ha nem zavar a feszület, résztvevő hálám a verejtéked szagát is érzi. Vagy csak valami fertőtlenítő szeret? Nővérek, nővérek, nővérkéim, mit tehetnénk, hogy. Megvan! Bántás nélkül a megoldás. Nagy alázattal azt kérem a reggelinél, hogy akasszák át ágyam fölé. Közelebb leszek a gyötrelméhez, gyötrelmében a kegyelméhez. Alázattal, szépen kérem, mint az a csalafinta III. Richard. Megteszik, nem látnak át a furfangos gazemberen, talán meg is hatódnak Búcsúzáskor majd háttal fordulok neki, akkor se fogom látni, soha többé. Búcsúzáskor? Tisztára őrült vagyok. Hiszen csak most szállítottak be, alig kezdtem el, tegnapelőtt. Keresve se láttam ilyen besavanyodott, csúf spenótzöld falat. Pszichológusok találmánya vagy optikusok ajánlották? Engedelmes tekintélytisztelők a jámbor apácák, parancs nekik a nagyhangú szakértői tanács. Hogy a beteg szeme, kedélye, idegállapota, bla-bla-bla, bla-bla-bla Ha légy lennék . Hiszen ha az lennék, az lehetnék! Már egyenként kitépte volna lábaimat egy hitvány suhanc, békésen oszolnék a pöcegödörben. Vagy meghívott volna útvesztő palotájába egy óriáspók. Tessék, tessék, zárva a főkapu, nála üljem meg nászomat a dongóval. The fly shall marry the bumble-bee, the bumble-bee... Ha angolnak születek, ezt dúdolta volna édesanyám, ezt az altatót is a rácsos gyermekágy fölött. Anyám! Persze, tudom már, mit kerestem egy ideje. Emlékszem Milyen szép volt, névtelen mester tökéletes mintázása. Nappalinkban a ragyogó kis barokk rézfeszület, félévenként újra kifényesítette édesanyám. Nappali? Miért hívták a legbelső szobát nappalinak? A többiben se háltak Ozsonnakávéra a nappaliba vezették be a vendégeket, rendszerint csupa nénit. De egy nyugalmazott alezredest is, mindig Boszniáról és Hercegovináról beszélt. Ő hívás nélkül jött, azt hiszem, szeretett volna udvarolni édesanyámnak, nekem többször elfütyülte a Radetzky indulót. Porfirborítású díszcsarnokban ölne meg, a nászlakománál, nagystílűn, mint régi olasz hercegek. Az óriáspók Még hajadon feleségem, a dongó szeme láttára, karcsú prémes kis testére fröccsenne torkomból a vér. Légy vér Lágy vér. Legény vér Lengyel vér. László vér. Léda vér. Leonídász vér. Lasztrügónok vére. Odüsszeusz Odüsszeusz. Korfuban élveztem igazán Homéroszt. Mi az, nagy vakáció van az űrben? Megbénult a világ valami halálsugártól? Csak rövid sípolásokat. Morse jeleket s más efféle hangfoszlányokat fogok el, hiába csavargatom különböző hullámhosszakon a japán táskarádiót. Mitől csöndesült el félelmesen a szűkebb világűr? Nincs mindenütt éjszaka, az egész földgömbön! Ilyen ablakrázó, szeles. Ilyen londoni.. A szélnek nincs zárórája. HARMADNAP kezdtem kiszúrni s rendezni a hangokat, túl az ajtón. Tartottam rá, hogy magamtól, segítség nélkül. Este nagy hirtelen és fekve szállítottak be. spenótzöld szobámon kívül ismeretlen volt a közvetlen környezet is, mintha tenyérnyi dzsungeltisztásra dobott volna le egy helikopter zörejeiről egyetlen szilárd akusztikai háromszögelési ponthoz igazodhattam. Jobbkézi, elég közel lehetett a tálaló, valószínűleg liftaknával a konyháig De a reggelink s esténként a nyugtató kakaó, híg tea, herbatea már fenn készült, szomszédomban, ott mosták el a csészéket is. Volt egy esti titka a konyhának. Ugyan hol, melyik állomáson és hullámhosszon talált naponta tíz körül néger éjjelesünk, a trinidadi kosárlabda ex-bajnoknő egyházi zenét, lélekemelő zsoltárt, dicséretet gyermekhangra. Bachot vegyes karral? Hiába próbáltam nyomába szegődni mindentudó kézi rádiómmal, nekem csak popzene. Puccini. Stockhausen, gátszakadás, földrengés, gyermekrablás, polgárháború, góleredmény, árdrágulás, sztrájk és kormánynyilatkozat jött be. Talán kizárólag neki szólt, ég és föld között valami kiváltságos kalózállomásról, megszenteltről, ahol tizedíziglen ültetvényes rabszolgák voltak az énekesek és muzsikusok ősei? Csapóajtó nyílt balkézre, nem tudtam, hová, ha reggel hatkor, még sötétben csapódott egyet, többször műtött törzsbetegük, egy öreg apáca kurtította meg útját a házi kápolna felé. Akaratlanul tudtam meg, önálló hallószervi nyomozásom ellenére, éjjeles fekete dadánktól. Korai mise után ő szokta megkínálni egy csésze teával, cukor s tej nélkül issza. De azt már nem bírtam kihámozni se csoszogásokból, sem ide-oda siető léptekből, hogy merre van a többi betegszoba? S mi van szemközt az ajtómmal? A titkok titkáról beszélek. Mire nyílik, ha most felpattanok ágyamról s kitárom? Egy homályos altemplomra, nyomottak a boltozatai, sűrű az oszloperdeje, tudod, miről van szó. Ha lemész Canterbury kriptájába, arról Barbár szörnyfejek a darabosan kifaragott oszlopfőkön, kioltott nyelvű, nyilas rosszlelkek, bikalábú, gyapjas vadember, husánggal, háromfejű, kancsal ördög, aki felfeszítve a ládákat, beledézsmál a teaszállítmányba. Mert a fagyos altemplom párásán meleg fedélközzé alakult át egy háromárbocos szállító vitorlás gyomrában; gyapotzsákok voltak felrakva egyik kézről, tealádák a másikról a lengő, dróthálós függőlámpa alatt, szakadatlan nyikorgásban Az expressz hajó rugalmas bordái muzsikáltak, ahogy kerülgettünk szirtfoltokat. Recsegő férfihang, feltehetőleg maga a kapitány kereste a romatrónát De miért éppen kamaszok és serdülök féltékenyen birtokolt felségterületén? Mert a hajó mély közben rakományostul ismét átvedlett, rikító koncertterem volt rockzenének, zárás után, üresen, csak az önműködő pszichedelikus fényjátékok pásztáztak tovább, keresztbe villanó sugárnyalábok hasogatták a szemem. S egyszerre hullámzani kezdett a fal Miért hoztak engem éppen ide? Hullámzó falak közé! Az istenért, nincs valami kapcsoló, hogy leállítsák? Miniatűr zsarnokom, Írország rózsája, a bélyeggyűjtő Rózsi csak a fejét csóválta. Úgy ringatóztam tengerzöld szemében, mint a sajkás Petőfi. — Antibiotikum —, mondta rosszasan, mint aki rég keresztüllátott a betyáron. — Maximális adag, azt kapja. Kis allergiás, attól hullámzanak a falak Majd jelentem Fél-éber szendergésemben élő léggömb fejek szálldostak az ágy körül, kötekedőn néha arcomhoz ütődtek, a súlytalan összekoccanástól felszöktek a mennyezetig, ismét lassan leereszkedtek, kajla bajszos, ellenséges arcú férfiak, levantei és keleti pofák, törökök, kínaiak, tatárok. Mi történik, ha röpdösés közben egyikük megkeményedik, nekiszáll az ablaknak s betöri? Korbácsolja az eső az üveget, üveg nélkül ágyamat fogja, egy perc alatt agyonázom. Rózsi felrázta fejem alatt a párnákat s figyelte az érvelésem — Nincs láza. Víziók. Legalább tudja, miféle paradicsomba rándulnak ki a kábítószeresek — mondta anyósán a kamasz kölykének idejében figyelmeztet, mielőtt rossz útra térnék! A legeszesebb is volt a nappalosok közt, nemcsak a legcsinosabb , olyan apró, hogy ha el akartam volna lopni. — persze, hogy akartam. — belefért volna nagyobbik kofferembe IRODALMI ÚTLAG 1977 Március-Április Pécs Autó Szobámba egy zajjal több költözött. A verejték gyűlölt és szégyellt vaskos szaga helyett a léghűtő makacs berregése alkotja eztán civilizálttá emberi lényemet; ez is hozzávegyíti szüntelen fűszerét az álmomat torzzá facsaró zajokhoz; macskajaj vitustáncritmusa rádión, tölcsérrel töltött vélemény-hipnózis a lezárhatatlan, lerázhatatlan televízión, ízeimet fagyba lopkodó jégszekrény meg-megszakított duruzsolása — szinte hálás vagyok a kattanásért, akkor kikapcsol és talán még hagy egy cseppnyi ízt az idei epren és narancson — a repülőgép szörnyű harákolása tetőm felett ■— Szent Pál mekkora utat járt be, Istenem, szürke szamárháton! — s a vijjogó tűzoltóautó és rendőrök és mentők és a telefon, amely parancsol és lesi parancsom, csengő, vad követelés mellé felsorakozott, no lám, már ez is. Friss leszek — mondják, — hűvös és pihent... Jaj, hol van az erdő hangtalan ezernyi hangja, madárcsacsogás a kertek alján, mókustól zizzenő faág, patakkotyogás kellene inkább, tücsökzene, gabonasuhogás szellősimogatásra, szélvész váratlan horkanása, zuhatag varázsa, jégrianás, bivalyok dobogása kellene — csend... Dús, telt, hangokkal teljes csend... És akkor, talán, még szót is értenék kedveseimmel, kikhez a gépzajon át most már magam is rikácsolok.