Irodalmi Ujság, 1977 (28. évfolyam, 3-12. szám)

1977-03-15 / 3-4. szám

1977 Március-Április IRODALMI ÚJSÁG Történik Londonban, 1977-ben. ÖRDÖG Különösen a magyar bélyegeket szerette, régi s újabb festményekről, kelyhekről, kupákról KEDVENC apácámmal inkább politizáltunk Bizalmasan megtudtam, hogy az 1840-es években sem a miniszterelnök, sem a kormány valamelyik lelkiismeretes tagja nem tájékoztatta Viktória királynőt az írországi burgonyavészről, tehát éhínségről, tehát tömeges kivándorlásról, titkolták előle! Ez megnyugtatott Láttam, hogy makulátlan a lojalitása és tiszta az álma, tökéletesen össze tudja hangolni a felsőbb hatalmak iránti föltétlen tiszteletet és engedelmes királyhűséget lángoló ír nacionalizmusával. De vérévé vált titoktartása miatt soha nem árulta el a minisz­terelnök vagy­­ökök nevét 1840 és 1850 között. Összefolytak a hetek. Vajon mikor ütötte meg először a fülemet? — bizonyosan nem első hallásra közelítő, mély, ritmikus sóhajtozás, vegyülve egy másfajta ritmusból minduntalan kibotló, tompa koppanásokkal a padlón. Időnként megszólalt egy nő, röviden, nem feleség vagy rokon, ahhoz túl oktató és otthonos volt, nem apáca, mert hiányzott a hangból a katonás derű, mely embermilliókra egyformán kiadagolt, mosolyos szeretettel viszonzásul elvárja pokoli fájdalmakra is kiter­jedő katonás mosolyunkat. Egymás életét s az ágynemű váltást megkönnyítve, igy egyesülhetünk az Ő példaadó szenvedésében De ápolónő sem volt, azokat mind ismertem, lépésüket, hangjukat. Közeledett, egyre közelebb jött a ritmusos sóhajtozás, meg a szinkópás, tétova kopogás s­ajtóm előtt hirtelen megszakadt Mintha valaki zihálna egy kicsit, az is elnémult aztán. Idővel megszólalt a nő, ismét kurtán Gyógytornászné Gránátos őrmester Nem lehet más Újabb indító sóhajtás, mélységes mélyről, mintha a szív is utána szakadna, kezdődött elölről a csetlés­­botlás, csak most távolodva Ez volt az egyetlen zaj, amitől majdnem kiugrottam a bőrömből Fülem sehogyan se bírta összerakni értelmes jelenetté a hangok kínai rejtvényjátékát Műtét után nyolcadnapra sebészem kiszedte a varratokat. Szobámban, az ágyon Lefogták rángatódzó lábam, markoltam az ágy vaskeretét, hanyatt muszáj volt ismét látni a feszületet. Zöldebb volt, mint a fal Kiáltást hallottam messziről, nagyon messziről, utolsó kiáltást, időn túl, országon, országokon túl Milyen közömbösek ezek a római katonák a vonagló testrész körül Semmi szó, némán adogatnak szerszámokat egy sisakos, mellvér­tes, néma centuriónak Egyikük rövidebb szoknyát viselt a többinél, gyönyörű, gömbölyű térde volt Nem sokat ér, mondta fitymálva Rózsi, férjre vadászik, azt se bánná, ha a gyógyuló betegek közül. Könnyen beszélsz, gondoltam, kétméteres a férjed. Egy reggel fehérköpenyes nő pattant be hozzám, hivatásos életerővel, hozta a könyök­mankóimat. Ráismertem a hangra, itt a gyógytornásznő viharzott az energiától, de lát­tam, hogy limfatikus szegény. Kevés szóból is ért az ember, ha — Lázár az aknasír fenekén — szabadulni szeretne spenótzöld cellafalak közül. Ágytól ablakig, ágytól az ajtóig és vissza olyan hamar rájöttem, mi az egyensúlyozás és tovább lendítő, jó ritmus titka két mankón, hogy félóra múlva felszabadított Mára elég, holnap próbáljam ki egyedül, vegyem bir­tokomba a folyosót, így tudtam meg, mi min­den van az ajtón túl. Balra s egészen közel a csapóajtó, jobbra és elég közel a tálaló, bravó! köszöntöttek vihogva a törölgető lányok, amikor felbukkantam De ajtómmal szemben nem volt változó, hatalmas tér, se oszloperdős altemplom, se zsúfolt fedélköz indiai vitorláson, se rock kon­certterem, alig pár lépésre nagy folyosóablak volt, alatta egyenes hátú, kemény szék és fehér fűtőtest, lenn, az üveg mögötti térségben to­­csakos, barna kert, téli álomban és tiszta rajzú, csupasz, megtermett fák, a fatörzsek rései közt családi házak, egy viszonylag szűk szem­határ záródíszlete Némelyikben égett a villany a borús délelőttön — Tavasztól kezdve vidámabb ám —, szólt oda Rózsi. Futkosás közben egy pillanatra megtorpant mellettem s ő is kinézett — Kórisfák, ráismerne, ha kibújt volna már a levelük — Majd visszajövök, sok-sok bélyeggel, kinézünk innen s rájuk ismerek — Háromkor jöjjön, délután, az alvó szünet­ben — kiáltott vissza elaprítva. — Megteázunk a konyhaasztalon Elöntött a meleg Szóval hisz benne, olyan természetesen mondta Jobbkézre húzódott a tetővilágítású folyosó, ott volt, egymással szemközt egy tucat betegszoba Barátságos vidéki szállodára emlékeztetett, már nem tudom, hol láttam, talán Innsbruckban vagy Grazban, del furcsa! valahol Közép-Európában Kétszer nyílt ajtó, amíg fel-alá gyakorlatoztam, két idős hölgy igyekezett virágmintás, bélelt kimonóban a mellékhelyiség felé, olyan álmatag­ andalgón, mintha fodros, csukott napernyőt lóbálva egy kerti padnak tartana, őszi napsugárban, találkára Vajon értem mozogtak így? Tanúk nélkül, magukban ugyanígy lépkedtek volna? Egy férfi mankón is férfi s egy nő hetvenéves korában is nő Csak egy valaki nem jött: a sóhajpatakom RÁDIÓMMAL bíbelődtem, azért nem hallhattam Amikor másnap egyik mankóm kilökte magam előtt az ajtót s megálltam a küszöbön, ott ült szemközt, az ablak alatt, pihent a kemény széken Nemrég roskadhatott rá, mert még alig csitult a zihálása Csontos arcú, sötét bőrű, fekete szemű férfi volt, szemrevaló, negyven és ötven közt. sűrű, sima haja tompán fénylett a jó világításban. Köny­­nyen ki lehetett találni, hogy keleti Mellette két mankó, üresen csüngött le a pizsamanadrág egyik szára. Térdből hiányzott a jobb láb Keresztül nézett rajtam s akkorát sóhajtott, hogy majdnem elfújt A gyógytornásznő helyeslő bólintásokkal jóváhagyta művészi gyakorlatomat, visszafordult nehéz tanítványához s némi noszogatás után megint munkába fogta. Mert nehéz tanítvány volt, rossz volt nézni tétovázva késlekedő, hibás rit­musú beosztását a mankók s a megmaradt, ép láb összjátékában, többször elvágódott volna, ha nem kap utána a nő Ilyenkor állt egy darabig, félig ijedt, félig sértett arccal. Tanulhatna saját jajgatásából, gondoltam, an­nak hibátlan a ritmusa, akár egy jól betanult imáé — Arab a szegény. — Az ápolónő ülő helyzethez tornyozta fel mögöttem a párnákat. Megint csirke volt ebédre. — Egyiptomi arab S alig tud angolul Pilóta volt. Összeborzadtam Láttam zuhanni Hallottam a dörrenést. Láttam a földön. Tűzoltók, mentők csáklyával, acél vágóval nagy keser­vesen kihámozzák összelapult fém ketrecéből az ájult roncsot. De se kezén, se arcán nem volt égési seb — Szerencsétlen — morogtam — Hol történt a katasztrófa? — Katasztrófa? Miféle katasztrófa? Sehol Túl sokat szívott Érszűkület Másnap már hallottam, amint a szokott segítséggel és nemzetközin is érthető panaszhangjait kieresztve közelít az ajtóhoz Csudálkoztam, hogy majdnem nulla az angolja, utóvégre kötelező lingua franca pilóta körökben, de hát mi hasznát is vehetné megnyomorítva a rádiózáshoz betanult műszavaknak? Jobb párnát, pót­takarót, fejfájás elleni porokat kérni, betájolás helyett egy ködösödő repülőtér fölött. Eljutott a székig, a nő rásegítette Sóhajtott egy isteneset, aztán lábamra s mankóimra tévedt a tekintete. Ezút­tal riadtan és rögtön tudomásul vett Egy darabig lecsüggesztett fejjel bámult valahová a padló­s térdem közé, sötét homlokán kigyulladt a testvérbánat csillaga Lábamra mutatott, aztán a pizsama üres lábszárára, ismét lábamra, végül a mennyezet felé. — Alláh! Alláh! Indulat nélkül. Csendesen rábólintottam, hogy én is osz­tozom hithű belenyugvásában, lábára, lábamra, mankóimra s a mennyezet felé mutatva mondtam. — Alláh! Alláh! Annaná basina iad-lláh. Két kezében vagyunk Ez volt egész nyelv­tudományom, amit keleti útjaimon fölcsíptem Kiragyogott arcán az öröm, mint aki visszatalált emberek közé az angol nyelv sivatagából Hiszen ez a testvér tud arabul! Szaporán beszélni kezdett, de izgalmában is megadással, engedelmes belső békének merném nevezni, az érthetetlen szövegben ismételve emlegetett Alláh nevéhez méltón Eltartott egy ideig, amíg fejcsóváló s men­­tegetőzön szomorú mosolyomból csalódva rájött, hogy a levágott láb körül tovább is lakhatatlan a sivatag, nem tudok arabul. De vajon csakugyan nem értettem? Esküdni mertem volna, hogy azt mondja, talán szó szerint, amit egy Korán-iskolában tanult, mint kisgyerek Hogy Alláh mindenható, mindig tudja, mit akar. két kezében a sorsunk Mivel úgysem lehet kikerülni, legyen a végzése szerint. Az ápolónőknek persze nyitott könyv volt a „huszonkettes", ahogy szobaszámáról hívták Nincs családja. Londonban igazi barátja sincs Kairóból küldte át az állami repülővállalat. ex gratia, hátha csudát művelnek a híres angol orvosok s megmenekül a csonkítástól Olykor benéz hozzá valaki a követségükről s meg­meglátogatják a vállalat londoni irodájából. Egyebet bizony nem láthatnak, mint amit kairói kórházban is láthatnának: fityegő, üres nadrágszáraz a jobb láb helyén Van egy köztük, akivel néha sakkozik ÚGY MEGSZOKTAM az istenfélő, nikotinista pilóta napi gyakorlatát, mint egy kötelező rítust. Miért maradt el, nem hallom mostanában, mi történt vele? Sose izguljon, szólt rám Rózsi, kicsit belázasodott a barátja, tudjuk, hogy csak hűlés, de muszáj fektetni, megfigyelni, utóvégre kutya nagy csontműtét volt. Várjon, pár nap múlva megint láthatja De amikor legközelebb viszontláttam, elhagyatva ült a folyosói széken, sürgősen elhívhatták mellőle a gyógytornásznőt Fejbic­centés helyett csak zordan megbillentette a fél mankóját, ennyi volt a köszöntés Szúrósan a szemembe nézett, lábamra mulatott és hevesen csóválta a fejét. Zavarba ejtett a viselkedés, sokallja, amit velem Allah művelt vagy kevesli, ami hozzá hasonlítva velem történt? Mert ápolónői pletykákból most már valószínűleg én is nyitott könyv vagyok neki, lassacskán megfejtette angol szavaikat és nem­zetközi mimikájukat Bár csak ajtóm előtt pihent, úgy éreztem: a vendégem, tartozom egy szokványos tiszteletadó gesztussal a vendégjognak, amellett tudtam már, mi a kötelességem hitbuzgó, fatalista mohamedánok iránt A nyitott szobaajtóban állva lábára, lábamra mutattam, majd csöndes áhítattal fel­ az ég felé. Alláh! Alláh! Isten békéje legyen velünk, szenvedőkkel készületlenül ért a visszahatás Én szemet így elváltozni még nem láttam Feketéről valamire a zöld, sárga és fekete közt, sötétről gyilkosra, talán nagy vadak után cserkésző afrikai puskások ismerik ezt a színt a szemben, de nem emberen. Térdére préselte két összeszorított öklét, aztán rejtélyes szavakat sziszegve rázni kezdte, rázta, rázta, egyre rázta a mennynek Alláh! Alláh! Alláh! Fenyegető hörgés volt, tehetetlen és bosszúszomjas, nem jámbor panaszhang Amennyire engedte mankós manőverező képességem, visszahátráltam a nagy átok elöl és becsuktam az ajtót. Utoljára a varratok kiszedésekor találkoztam a kontár faragású feszülettel. Tekintetem azóta tolvaj ügyességgel megint elkerülte, egy szobában éltünk ugyan, de tudtom nélkül, szemem biztos célzása már ébredéskor, párnáimról is ösztönösen föléje vagy alája lőtt. Most azonban jól megnéztem minden oldalról Óh Uram, szóltam magamban, engesztelésért folyamodó s békítő mosolygással, ha hallanád. Uram, milyen csúnyán dorgálja odakünn az Istenét S a feszület — jól láttam? — visszamosolygott. Ejda Nyakamat és mütött lábamat kockáz­tatva feltornászkodtam egy székre, leakasztot­tam a faragást s alaposan megvizsgáltam köz­vetlen közelről. Hát ügyetlen munka, nem mondom, közelről is az, de nem giccs, giccs­­nek azért igazán nem nevezném s utóvégre mit akarok. Michelangelo egy volt a világon, még Gianbologna vagy Cellini sem akadt sok Szegények az apácák. Írek, jobbra nem telik nekik, nem is kell S már mi sem volt természetesebb, mint hirtelen támadt tervem, hogy a közelítő búcsúzáskor elkérem emlékbe a romatrónától Ha kifüggesztem a konyhába, jól elbeszélget majd a virágaimmal, valahányszor házon kívül vagyok Tudja, hogy igénylik a kedveskedést, különösen reggeli órákban Mert ha nem szólnak is, nekik se lehet mindig könnyű a nap kezdete. TELTEK az évek, réges-rég nyugalomba vonultak a mankóim S az évek lúgos, szapuló vizében lassacskán kifehérednek förtelmes spenótzöld cellafalak is. Ha időnként visszagon­doltam a szobára, derekam volt az emlékező. Szorosan kifeszített, ropogós, tiszta lepedő alatt a remek matracra Olyan kellene itthon is! Rózsinak még egy évig postáztam bélyegeket. Persze a közös teázás sem maradt el, piskóta tésztával, a konyhaasztalon. Egy szombat ebéd után a földalatti állomás felé befordultam rendes utamon a Gloucester Terracera. Hét végén, ebben az órában kihalt a széles, hosszú, fehérló sugárút. Ezúttal nem volt egészen. Fémszárú könyök­mankókon, hajadonfőtt sötét bőrű, elegáns, féllábú férfi sietett felém ellenkező irányból. Meglehetősen rövidlátó vagyok szemüveggel is, amellett kopaszabbnak tűnt, főleg azonban a fürgeség zavart meg, az a gyors és biztos egyensúlyozás ruganyos mankóin, kissé előredőlt, egyenes tartással szaporázva lépteit De hát ő volt az, fölismertem, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, nincs vita, Ő az. Lon­donban települhetett le, jól szabott zakójáról ítélve hóna alá nyúlt a dúsgazdag arab kolónia, keresetéről is gondoskodott, ő meg közben megtanult angolul Talán éppen gyógytor­natanár? Vagy csoportos egyiptomi tár­sasutazásokat szervez egy irodában, rendőrileg ellenőrzött, szemérmes hastánccal, kifosztott fáraósírokkal és hajnali hajókázással a Níluson Elkapott a túlélők öröme, never say no. Ő sem adta meg magát, leszólitom! De azért kifullaszt­­hatta a sebes igyekvés, megállt egy mellékutca torkolatában s nekidőlt a sarki ostorlámpa oszlopának Vagy másért, nem pihenni? Előkotort egy pakli cigarettát s kéjesen rágyújtott Akkor értem a lámpához. No lám, nagyságra London is csak egy mogyorószem Megálltam s ezúttal testvérbánat nélkül, vidáman vállon érintettem. — 1974 telén maga volt a huszonkettes szoba lakója a Szent Vitusban Egy pillanat múlva még azt is megbántam, hogy a világra jöttem Borzalmas volt a hatás. Ezúttal nem váltott színt a fekete bogyószem, mint annak idején, átokszóró, szörnyű vulkánrobbanásában kitágult és megüvegesedett. Pillarezzenés nélkül úgy meredt rám, ahogy nyugati ember már nemigen tud ilyen démonlátó­­páni rémület a mi szemünkben akkor ülhetett ki­ a középkor­ban, amikor még testileg köztünk élt az Ördög, belerontott mindennapjainkba, vihogva kitépte a szentelt ostyát egy pap kezéből, imájánál kegyetlenül elnásságolt tsöjtölő remetéket, egy rablólovag mellé szegődött a rengetegben és zsákszámra gyűjtött magának gyönge lelkeket, elkárhozni aranycsinálásért, kútmélyi kincsért, bitorolt trónért és szűzlányokért, mi tagadás, ezekért csak az árulista alján. Hogy bajomra új baj tetézze elhamarkodott ballépésemet, abban a szempillantásban a sugárút messzebb eső, túlsó végén tébolyultan forgó, kék lámpaszemmel, sivítva befordult egy mentőautó, aztán még egy, kettő egymás sarkában t őrjöngő szirénázásuk a holtak csont­jait is összerázta Csak ez hiányzott még, az Ördög fehérre leplezett harckocsi oszlopa, két előőrs, hogy rajtaütéssel utat söpörjön maga előtt a többinek, túszokat szedni odaútra egy lerohant városban! Kisfiú játszott a túlsó járdán, vacak pléhautóját huzigálta spárgán egy házkapu előtt, megdermedt, aztán forogni kez­dett apja vagy anyja után, hol vannak? és keservesen sírva fakadt Gondolhattad volna, te világszámara, hogy mankók nélkül nem emlékezhetik rád az arab, úgy elfoglalta a Szent Vitusban Alláh megsemmisítő csapása. Lecsúszott válláról a kezem, csak álltam tanácstalanul, megbénított a keleti szem rez­zenéstelen, üveges rémülete. Eltűnt a cigaretta, nem tudom, mikor eshetett ki kezéből vagy szájából, talán megszólításomkor, a minden­tudó, végzetes személyazonosításnál, hajszálpontos túlvilági könyvelés alapján. Hamuszürke volt a sötét bőr alatt. Elszáguldott mellettünk a két sivító mentőautó: nem mer­tem odapillantani, hátha a bakkszarv és görbe agyaruk elárulja, hogy csakugyan egy pokoldandár sofőrjei. Meg se moccant a feje. Se remény, se esdeklés, se tiltakozás nem volt abban a szempárban. Csak az oldatlan, tiszta, őskori rémület. Éva nézhetett igy a holt Ádámra, Ádám a holt Évára, az első túlélő az első holttestre. Vállon érintette Valaki, halálra várva már tudta a féllábú ember, hogy nincs irgalom, nincs menekvés, tudta, hogy egy nyájas angol öregúr álcájában ki vagyok igazán s mi a szándékom. Megmaradt, ép lábát akarom. 3.

Next